Délmagyar logó

2017. 05. 30. kedd - Janka, Zsanett 16°C | 29°C Még több cikk.

Dr. Zombori István: A szegedi lélek történelmi rejtelmei

Míg a kiegyezés korának városatyái Deák politikáját ültették gyakorlatba, egyúttal Kossuthnak azt üzenték Torinóba: érte dobban minden szegedi szív; míg az uralkodói párnak adtak hálát az árvíz utáni újjáépítéséért, az iskolákban március 15-e dicsőségét tanították a gyerekeknek.
E furcsa kettősségre hívja fel a figyelmet dr. Zombori István történész, a Móra Ferenc Múzeum igazgatója, aki szerint a dolog eredete az 1848–49-es polgári forradalom és szabadságharc idejéből származik, és könnyen észrevehetjük, ha egy kissé szegedi szemmel nézzük a negyvennyolcas eseményeket.

- Talán a történelemkönyvek egyoldalúsága teszi, hogy az 1848-as forradalom kezdete szinte kizárólag pesti eseményként szerepel a köztudatban. Van-e valami egyedi abban, ahogyan Szeged reagált ezen a történelmi tavaszon?

- Történész szemmel és szegediként figyelve az 1848–49-es eseményeket, valóban érdekes, hogy helyből nézve hogyan alakultak az akkori történések. Mindannyian ismerjük, mi történt Pesten és Budán, ám azt hiszem a mi szemszögünkből is érdemes egy pillantást vetni rá, hogy mindez hogyan mutatkozott meg a szegedi emberek számára. Vegyük figyelembe, hogy Pestre – többnapos késéssel – Bécsből és Pozsonyból érkeztek a hírek; így tört ki a forradalom. Ugyanez vonatkozik Szegedre is, azzal a különbséggel, hogy itt már nem tört ki forradalom. Szegedre Pestről érkező utasok révén két nappal később, tehát március 17-én jött meg a forradalom híre, és ahogy egy ilyen, csöndes, nyugodt vidéki városhoz illik, a városi tanácsban tárgyaltak az eseményekről, fellobogózták az épületeket, felolvasták a tizenkét pontot, és ami nagyon jellemző: Kossuthnak küldtek levelet, amelyben a város egyetértéséről biztosították. Később konstatálták, hogy eltörölték a cenzúrát és eljött a sajtószabadság ideje, elhatározták, hogy majd Szegeden is nemzetőrséget állítanak fel, vagyis egy egész sor olyan dologgal foglalkoztak, amelyek akkor nem a tartoztak a forradalom legkardinálisabb kérdései közé. Látszott, hogy az óvatos vidéki polgárság előbb végignézi, mi fog történni, s nem megy fejjel a falnak.  

Ahogyan Kossuthot, mint katonát ábrázolták...
Ahogyan Kossuthot, mint katonát ábrázolták...


Nemzetőrség és feszültségek

- Olyan nagy visszhanggal járó események, mint a nemzetőrség felállítása vagy a szabad népképviseleti választások mennyire mozgatták meg ezt a polgárságot?

- Már március 31-én tartottak egy népgyűlést, ahol eldöntötték, hogy felállítanak egy ideiglenes nemzetőrséget, melynek vezetője Korda János alezredes, helyettese pedig Osztrovszky József lesz. Aztán mindez csak valamikor májusban valósult meg, amikor Osztrovszky József és Rengelyi Ferdinánd vezetésével elkezdték a híres 3. Honvéd Zászlóalj szervezését, melynek júniustól egy később különösen kiemelkedő honvédtiszt, Damjanich János lett a vezetője. Az országgyűlési választásra, ahogy illik, Szegeden is két képviselőt jelöltek: az egyik Kossuth Lajos, a másik Klauzál Gábor volt. Június 18-án mindkettőjüket meg is választották, csakhát a szegedi atyafiak elszámolták magukat, mert Kossuth Pesten indult, és ott lett képviselő, Klauzált pedig Csongrád megye is megválasztotta, s ő azt fogadta el. Így Szegeden meg kellett ismételni a választást, és július 2-án immár Osztrovszky Józsefet és Rengelyi Ferdinándot választották a város képviselőivé. Ezzel egyidőben a Szegeden toborzott honvédek már el is indulnak a Délvidékre. Szeged az akkori Magyarországon földrajzilag központi helyen volt található, hiszen a határ minden irányban többszáz kilométerre volt, de azt nem lehet elvitatni, hogy a szerb lakosság valahol ezen a vidéken kezdődött. Ez is bizonyosan éreztette hatását a városi polgárok körében. Másrészt Szeged az Erdély felé vezető stratégiai úton is feküdt, hiszen – nem lévén vasút – a postakocsi útja erre vezetett Arad és Temesvár irányába. Ez volt a földrajzi helyzetünk akkor, amikor a Habsburgok előbb a Jellasics vezette horvátokat, majd a délvidéki szerbeket, aztán az erdélyi románokat igyekeztek Magyarország ellen lázítani.

- Jelentett-e ez valamiféle nemzetiségi feszültséget is a városban?

- Képzeljük el a helyzetet: a szerbekkel, románokkal állt a bál, eközben viszont a városban is éltek szerbek, illetve a honvédségbe bekerült szegediek tudtak, vagy legalábbis értettek valamit szerbül. A szegedi szerbek nem vettek részt a magyarok elleni harcokban, mégis emberileg a helyzet nagyon feszült lehetett. Jelzi ezt az az incidens is, amely október közepe táján történt. Szegedi nemzetőrök elindultak Szőreg felé, ahol belebotlottak az akkor már nyíltan a forradalom ellen támadó szerbekbe. Amikor visszajöttek Szegedre, felverték a várost azzal, hogy a városi szerbek összeesküdtek ellenünk. Több szerb kereskedő is élt Szegeden; egyikükhöz, egy fegyverkereskedőhöz felvonultak, hogy fegyvert vásároljanak tőle, ő azonban kijelentette, hogy nem ad. Megrohanták, kifosztották és agyonverték, mondván, íme a sok fegyver, amellyel az összeesküvést  készítették elő. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a radikalizálódott tömeg a szerb kereskedők ellen fordult. Azonban másnap a város nagyon szigorúan fellépett, rendet tettek, és azt hiszem, sokat elmond, hogy a szerb áldozatoknak tisztességes temetést biztosítottak. Tulajdonképpen nem volt tovább fenyegetés, de a városi emberekben megtelepedett a gyanú. A lakosok közül többen, akiknek a feljegyzéseit ismerjük – ha részt vettek az eseményekben, ha nem – őszintén szégyenkezve írták, milyen állati természetű is tud lenni az ember.

A Kossuth-nóta kottája.
A Kossuth-nóta kottája.

Atyai pofon a honvédnek

- A közeli délvidéki fenyegetésen kívül mennyire lehetett érezni Szegeden, hogy lényegében háború készül kitörni egy birodalom ellen?

- Tulajdonképpen az a legérdekesebb a történtekben, amit az átlagos emberek éreztek felőle. Ăk nem láthatták a dologokat történelmi távlatokból, mint mi, ezért a reakcióik sokszor nagyon is emberiek. Ismerjük például az akkor 25 éves Kovács István építőmester visszaemlékezéseit Egy szegény pórfiú önéletírása címmel. Elmondja, hogy a nagy lelkesedésben ő is felcsapott honvédnak, hazament, elújságolta, mire az édesanyja elkezdett zokogni, hogy mi lesz vele, ha lemészárolják... Vagy még érdekesebb, amit Rengelyi Ferdinánd unokaöccse, a szegedi országgyűlési képviselő tesvérének fia ír. Az apa komoly, nagytekintélyű városi atyafi volt, a városi tanácsnál dolgozott, a fiú tizenhét éves korában gimnáziumi osztálytársával együtt felcsapott honvédnak. Két-három nap múlva elmondta otthon, hogy mit tett, s ahogyan írja, édesanyja a kezét tördelve zokogott, édesapja pedig két hatalmas pofont adott neki, mondván, kár volt azért nevelni, hogy most kardélre hányják. Egyébként végül mind Kovács István, mind a Rengelyi fiú elmentek katonának, mindketten Temesvár környékén szolgáltak, ahol tulajdonképpen 1849-ig nem voltak az események középpontjában, mégis felemás érzelmekkel írnak erről az időről. Kovács István például leírja, hogy szegedi toborzását egy egykori százados végezte, aki 1849 őszén ismét előkerült, immáron újra császári századosként, és a több mint egy évvel korábbi toborzólista alapján kereste a honvédeket, hogy büntetésből besorozzák őket a császári hadseregbe. „Pedig ez egy magyar ember volt" – írja Kovács, és minden szavából érezni lehet a megvetést.

- Szeged városa nemcsak a Damjanich-féle zászlóaljról, hanem Kossuth iránti feltétlen odaadásáról is híres volt. Ennyire megragadta a polgárokat az a bizonyos Kossuth-beszéd?

- Rendkívül érdekes, ahogyan a szegediek Kossuth Lajos iránt lelkesednek. Említettem, hogy a városi tanács már 1848 márciusában is Kossuth-hoz címezte támogató levelét. De amikor Kossuth októberben Szegedre jött, és hatalmas tömeg előtt elmondta híres beszédét, valóban óriási hatással volt a hallgatóságra. Ma már tudjuk, hogy nagy alföldi toborzó beszédeinek elemei ugyanazok voltak, de abban az időben persze nem volt modern hírközlés. A beszéd kérdezz-felelek alapon épült fel, és lélektanilag hihetetlenül hatásos volt a több tízezres tömegre. Ez a Kossuth iránti szeretet Szegeden a szabadságharc alatt és után is végig megmaradt, ugyanakkor viszont a szegediek jelentős részének az 1849. április 14-i trónfosztás már nem tetszett, és szerintem innen datálódik az a furcsaság, hogy a kiegyezés után a Kossuth-kultusz és az uralkodói pár népszerűsége jól megfértek egymás mellett. Ezek az emberek alapvetően királypártiak voltak, úgy gondolták, mi Szent István óta királyság vagyunk, nem kell ide köztársaság. A már említett építőmesterünk, Kovács István például a trónfosztás napjaiban így írt: „Szegény hazámat úgy tekintettem, mintha száműzetett volna a régi, megszokott állapotából". Ăk ezt nem csupán egyszerű államforma váltásként fogták fel.

Éljen Kossuth, éljen a király!

- Vagyis később március 15-e eszméi, a Kossuth-kultusz, a kiegyezés gyakorlatiassága és az uralkodói pár tisztelete egyszerre tudott létezni a szegedi gondolkodásban?

- Igen, és ennek számtalan jele van. Miután a kormány Budáról Debrecenbe, onnan Szolnokra, majd 1849 júliusában városunkba volt kénytelen menekülni, Szeged egy ideig a szabadságharc fővárosa lett. Egyébként a menekülés emléke az a vasláda is, mely ma a Fekete Házban látható és egykor a magyar kormány pénzesládája volt. Ami Kossuth számára eztán következett, az már menekülés és emigráció, Szegeden viszont a forradalom és Kossuth tisztelete rendületlenül élt tovább. Dugdosták a Kossuth-bankót, a Kossuth-kendőt, az emléktárgyakat. Az emberek egy részét 6–10 évre besorozták katonának, Osztrovszky József Kufstein várában raboskodott, és persze Rengelyi Ferdinánd is sorra került. Azonban néhány év múlva ezek az emberek visszakerültek a városba és a kiegyezéstől fogva ismét ők lettek a polgári Szeged meghatározó egyéniségei. Ők azok, akik helyben gyakorlatilag véghezvitték Deák Ferenc politikáját, miközben mindenki mindvégig Torinóra nézett és Kossuth apánkról beszélt. Íme ismét a szegedi lélek érdekes kettőssége: „Kossuth apánk" és „Ferenc József apánk" egyszerre létezett, és ez a kettő a városi polgárok fejében szépen megfért egymással. Már az 1880-as évekből tudjuk, hogy az iskolai ünnepségeken március 15-én a Nemzeti dalt szavalták és Kossuthot éltették. Amikor 1903-ban elkészült a Kossuth-szobor a Klauzál téren, botrány volt belőle, hogy a hivatalos K&K katonaság elment a volt renitens szobrát megkoszorúzni. Ugyanakkor a különböző szegedi egyletek, az országból idelátogató küldöttségek minden évben rendszeresen megkoszorúzták a szobrot. Amikor pedig megkoszorúzták, két napon belül előbb Reizner, majd Móra, illetve Tömörkény gondosan begyűjtötték a koszorúszalagokat, betették a múzeum gyűjteményébe, és nyomban ki is állították őket, mint kegyeleti tárgyakat. Mi most úgy mondanánk, ez egy különleges, talán kissé tudathasadásos állapot volt, ők azonban – főleg Kossuth 1894-es halála után –  1914-ig több mint fél évszázadon keresztül nyugodtan együtt éltek vele. A század végén, amikor divatba jöttek a konyhát díszítő porcelántányérok, sok szegedi otthonban az egyik tányéron Kossuth mosolygott, a másikon pedig Ferenc Jóska, az egyik képen a Kossuth-címer virított, a másikon pedig a család katonatagjának képe alá oda volt írva: „Ferenc József katonája vagyok". 1883-ból például megmaradt a nagy árvíz után épült Földműves utcai szeged-alsóvárosi iskola Tóth nevű tanító bácsijának március 15-i ünnepi beszéde, amelyikben a szabadságról, a nemzet dicsőségéről beszélt, valamint arról, hogy Kossuth apánk tettei milyen példával szolgálnak a mának, és az egészet azzal fejezte be, hogy „éljen Ferenc József királyunk". Vagyis 1883-ban, néhány nappal azelőtt, hogy az uralkodót Szegedre várták az árvíz után újjáépített várost megtekinteni, az Őcsászári és Királyi Felsége által patronált Földműves utcai elemi iskolában Kossuth apánk dicsőítésével ünnepelték március 15-ét. 

A város hálája

- Hogyan viselkedett a márciusi forradalmi megemlékezésekkel kapcsolatban a „hivatalos Szeged", vagyis a városi tanács?

- Szeged városi tanácsa és Kossuth Lajos levelezésben álltak. A nyolcvanas években külön delegáció járt nála és biztosította róla, hogy Szegeden minden szív érte dobban. Vagy 1878-ban a volt honvéd zászlóalj katonái harminc év múlva összejöttek, nagy közös fotó is készült, és mindenki nagyon büszke volt rájuk, anélkül, hogy ezt ellentétesnek tartották volna a király iránti tisztelettel. A hivatalos Szegeden maximálisan támogattak minden március 15-i ünneplést és összejövetelt, ugyanakkor a városi tanács egyáltalán nem vonta ki magát az uralkodó iránti tiszteletből. Szegeden Ferenc József azzal vívta ki a városi polgárok tiszteletét, hogy öt nappal az 1879. március 12-i nagy árvíz után megjelent a városban és ígéretet tett arra, hogy Szeged felépül és szebb lesz, mint volt. Ferenc József nem hagyta, hogy az újjáépítés belesüllyedjék a helyi korrupció mocsarába, hanem királyi biztosként ideküldte az ilyen ügyekben szigorú és kérlelhetetlen Tisza Lajost, aki mellesleg a bátyja révén is országos politikai támogatást élvezett. Négy év alatt megépült a város. Ez az oka, hogy míg Magyarország meghatározó városaiban, Debrecenben, Kecskeméten vagy Szolnokon a városházák dísztermében Kossuth és Széchenyi portréját láthatjuk, addig náluk sokáig csak a királyi pár portréja volt látható, s csak aztán, a millenniumra készült el a Kossuth- és a Széchenyi-portré. (Illetve Andrássy és Deák képe is, amelyeket a város nemsokára visszahelyez majd). Hiába volt tehát forradalompárti a város, az 1879 és 1883 közötti időszakban az uralkodói pár Szeged számára oly módon halhatatlanná és népszerűvé tette magát, hogy ez méginkább a kettős tiszteletet erősítette.

(Megjelent: Délmagyarország, 1998. március 15.)

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Deák Ágnes: A nagy átalakulásban összefogott a nemzet

Kezdetben a Habsburg monarchián belüli lehető legnagyobb állami önállóság volt a cél. Tovább olvasom