Délmagyar logó

2018. 10. 16. kedd - Gál 10°C | 22°C Még több cikk.

És benépesült a Tisza-part

És benépesült a Tisza-partSzalontai Csaba régész-történész a Felső Tisza-parti régi sópajták előtt. Fotó: Frank Yvette
Kemény időszak volt a 11. század környéke Szegeden. Szent István leszámolt az oligarchával, Ajtonnyal, aki gyakran megdézsmálta a sószállítmányokat. A szigeteken élő szegedieknek óriási szerencséjük volt az időjárással. Szalontai Csaba régész-történész mesélte tovább Szeged történetét.
Kétharmad víz, egyharmad hal

Zsigmond király (1368–1437) uralkodása idején kötelesek voltak a szegedi halászok a Tiszából kifogott hal egyharmadát és a környékbeli vizekből kifogott hal felét adóként beszolgáltatni. E drasztikus adózási feltétel mellett csak bőséges halzsákmány mellett volt kifizetődő halászni. Mátyás krónikásának, Galeotto Marziónak tulajdonítják azt
a szállóigévé vált mondást, hogy akkor a Tisza kétharmada víz, egyharmada pedig hal volt.
Az előző rész tartalmából: Szegeden olyan mostoha körülmények uralkodtak a középkor előtt, hogy évszázadokig lakatlan volt a Tisza partja (Két víz között). Az emberek jóval távolabb, nyolc-tíz kilométerre telepedtek le a folyótól.

A Tisza–Maros-torkolatot azonban – amely már a középkor előtt is stratégiai pontnak számított – ellenőrzés alatt tartották, de innen csak meghatározott – lápokon, mocsaras területeken átvezető – utakon lehetett kijutni. Később benépesült a Tisza partja. Ajtony vezér bukta a sóüzletet, Szegeden pedig minden megváltozott a 11. századtól.

A szigetek

– A Tisza hatalmas pusztításokat végzett, rendszeresen, évente akár kétszer is elöntötte az igen lapályos város területét, ezért nem volt értelme megtelepedni a folyó partján évszázadokig – mondta Szalontai Csaba régész-történész. A 11. századtól kezdve azonban lassan benépesült a város. A középkori Szegedet három sziget – Alszeged, Felszeged és a Palánk – alkotta, amelyeket mocsarak, tavak és erek választottak el egymástól. Az önállóan fejlődő Alsóvárosnak, Felsővárosnak és a Palánknak saját kormánya, vagyona és bírósága volt.

Az elszigeteltség évszázadokon át tartott, és csak a 15. században egyesült jogilag és közigazgatásilag a három városrész. Egységessé azonban csak a 18–19. század folyamán vált a városterület, mi-
után az Alsóvároson, Felsővároson és a Palánkban élők fokozatosan feltöltötték a szigetek közötti mocsarakat, vizes morotvákat, az úgynevezett csöpörkéket.

Az oligarcha

– Az erdélyi sóbányákból a Maroson keresztül szállították a sót. A leírások szerint Szent István korában Ajtony vezér kezében volt a sókereskedelem, aki komoly bizánci kapcsolatokkal rendelkezett. Bizánc volt akkor Európa egyik vezető nagyhatalma. Ajtony gyakran megdézsmálta a sószállítmányokat, amit nem nézett jó szemmel István király, és letörte az oligarchát. Ajtony vereséget szenvedett Csanád vezértől az 1028-as nagyőszi csatában. Ajtonyt megölték, lefejezték, felnégyelték, és széthullott az Al-Duna és a Maros közötti törzsi uradalma. A sókereskedelem pedig állami monopóliummá vált.

A sóházak

A 11. században – ott, ahol ma a sóházi diszkont áll a Felső Tisza-parton – már működött egy elosztóközpont, ahol átpakolták a hajókról a sót a szekerekre, amelyek megrakottan indultak el az ország belsejébe. A pakoláshoz rakodómunkások, az adók beszedéséhez vámosok, a hajók és szekerek javításához iparosemberek kellettek, akiknek kosztot és kvártélyt kellett biztosítani. A mesteremberek, kereskedők és vendéglátósok elkezdtek letelepedni családjukkal a Tisza-parton.
 

– A sókereskedelem beindulásával már volt az a pénz, amiért érdemes volt a mostoha körülményeket is vállalni. Így lett Felsőváros évszázadokon keresztül a kézművesség, a vízi élet és a tiszai közlekedés központja. Alsóvároson földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak az emberek, akik a város élelemellátását biztosították. A Palánkban álltak a jobb módú polgárok házai, akik szintén kézművességgel és kereskedelemmel foglalkoztak. A só és a hozzá kapcsolódó ipar, kereskedelem és mezőgazdaság beindította a város fejlődését. Volt még egy versenyképes ágazat, a halkereskedelem, amelynek Szeged volt az egyik fontos központja a középkortól. Távoli monostorok – Tihany, Zalavár, Dömös – kaptak Szegeden halászóhelyeket, mert a sóval tartósított tiszai halat könnyebb volt nagyobb távolságra elszállítani.

A napfény

– A Tisza-part benépesülésében nagy szerepet játszott az éghajlatváltozás. Nemcsak nálunk, de egész Európában megváltozott a klíma a 11. századtól. Kedvezőbb, szárazabb, melegebb periódus következett, kevesebb volt a csapadék, így az árvíz is. Nyugodtabbá vált az élet, nem kellett az évenkénti árvizektől rettegnie a lakosságnak. Javultak a hajózási feltételek, csökkent a vízzel borított területek száma, jelentősen megváltozott a partszakasz. Ez a klímaoptimum a 15–16. századig tartott. Amikor a császári seregek visszafoglalták a töröktől a várost, visszatért a csapadékos, árvizes időszak, és a Tisza megint hatalmas pusztításokat végzett. 1712-ben például az egész várost elöntötte az ár. Az emberek a környező szőlőkre, például a Szillér-dombra, valamint a hat kilométerre lévő Öthalomra menekültek hajókkal.

Borok és halak

– A só kiváltságos helyzetbe hozta Szegedet az Árpád-korban. De nemcsak sóval, hanem borral is kereskedtek a szegediek. A gazdagabbak a Szerémségben – Újvidék környékén, Péterváradon – szőlőt termeltek, bort készítettek, amit az egész országban forgalmaztak. Hetven-nyolcvan szegedi család élt a borból a 14. században. Zsigmond királytól kapták a vámmentességet, amit Ulászló és Mátyás megerősített. A kiváltságok a kereskedelmi tevékenységhez kapcsolódtak. Az Árpád-korban már olyan kiváltságokkal rendelkeztek a szabad szegediek, mint Buda és Fehérvár polgárai. A só-, bor- és halkereskedelem mellett a török kor után komoly marhakereskedelem is folyt. A kereskedelem volt az egyik legfontosabb városalkotó és városalakító tényező a középkori Szegeden – mondta Szalontai Csaba.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szabóné, a tökkirálynő

Szabóné, a tökkirálynő
Szabó Miklósné lett idén Ferencszálláson a tökkirálynő, akinek Pálfi Lászlóné zsűrielnök (balról) adta át az erről szóló elismerő oklevelet. Tovább olvasom