Délmagyar logó

2016. 09. 27. kedd - Adalbert 10°C | 20°C

Fantasztikus hálóköntösök a fölturbózott kastélyban

Csillogóbb felszín, felhőtlenségre csábítóbb vígság nehezen található manapság. Bevált klasszikus, könnyed színházi bravúr – ilyesmiket ígért a Molnár Ferenc-darab műsorra tűzése. A szegedi színház produkciója azonban minimum becsapós.
Kovács István, mint Almády, a hősszerelmes, Márton András, mint Turai, a színházi szerző és Csorba Kata, mint ifjú primadonna. Karnok Csaba
Ránkfér a könnyed színpadi akrobatika, az ötletes, szellemes, mosolyogtató, a színésznek jóféle kihívást jelentő játék. Játék a kastélyban – ez kell nekünk most, a természeti ragyogással és társadalmi borúval ránk hajló őszön.

Ilyesmire gondoltam és még toboroztam is társakat a várható élvezetre, hiszen a Szegedi Nemzeti Színház méltán dicsért, idei változatos bemutatóarzenáljából Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátékának premierje jött el az elmúlt hét végén.

A színpad minden várakozást kielégített. Molnár Zsuzsa, a díszletek és jelmezek megálmodója és „összeszerzője" az előadás főszereplőjévé avanzsált. A múlt századi nagypolgári ízléssel berendezett kastélyszoba minden darabja a helyén volt, szemet gyönyörködtetett. Ugyanígy a ruhák, melyek közül két darab különösen emlékezetes: Annie primadonna, azaz Csorba Kata extra hálóköntöse és estélyi öltözéke. A nézők – mármint a nők, végtére, mint köztudott, színházban mindig ők vannak többen – némán kitombolhatták magukat a nem hétköznapi látvány részleteinek irigy kutatásában. Egyikük, nem bírván magával, félhangosan, mintegy önkívületben, közölte is: ezt a finom púderrózsaszínt, esküszöm, kipróbálom!

És ezzel kész. A díszlet-jelmez nagy gondosságról és szakértelemről árulkodó összhangján túl sok jót nemigen lehet mondani az előadásról. Talán a Szegeden rég nem látott – talán az Üvegcipőben (szintén Molnár Ferenc), Sipos úrként is emlékezetünkben maradt – Kocsis György tudott percekre fölmerülni az előadás unalomtengeréből és megvillantani, hogyan lehetett volna a molnári bon mot-kat, apró humorcsillámokat nem elfedni, hanem kiemelni. Még a mögöttük fölfedezhető embertörténeti fejezeteket is megsejtetni. Dvornicsek, a lakáj, aki csak télen alszik, nyáron épphogy csak néhány órácskát, feltéve, ha nem a hegyekben, hanem a mediterrán partokon szolgál éppen, s aki mindezekből kifolyólag sokat tud, úgy általában a világról meg emberekről, szóval Dvornicsek lett az egyetlen hús-vér szereplője a mostani szegedi előadásnak.

A többiek – küzdöttek. Úgy tetszett, végletesen magukra hagyva. A rendezőnek – Kalmár Tibor – még a halovány kéznyomát sem lehetett fölfedezni: az előadás ritmustalan, vánszorgóan lassú, monoton, statikus; ötlettelen; a Molnár-darabok kulcsfontosságú eleme, a dialógus bűnösen elhanyagolt; a színészek kántálnak, mint valami pénztelen tévécsatorna huszadrangú magyar hangokkal szinkronizált brazil szappanoperájában.

Elismerem, Molnár Ferencet játszani manapság – ehhez színházi bátorság kell. Legesleginkább azután kiváló színészek kellenek hozzá, de az sem árt, ha a rendezőnek eszébe jut róla valami. De mindezek hiányában Molnár Ferencet játszani manapság – ehhez nem bátorság kell. Másképpen hívják, ami ehhez kell, főleg ha pénzt is kérnek érte.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Meghalt Gregor József

Köztudott volt, hogy súlyos beteg és visszavonult, mégis döbbenetet okozott a hír: tegnap délután,… Tovább olvasom