Délmagyar logó

2016. 12. 04. vasárnap - Borbála, Barbara -5°C | 4°C

G. Tóth Ilona: Az erején felül harcoló város

Szeged - Szeged városa erején felül teljesített, amikor segítséget nyújtott a nemzetiségi zavargásoktól szenvedő délvidéki városoknak, illetve amikor befogadta a szabadságharc folyamán onnan érkező menekülteket – mondja G. Tóth Ilona, a Csongrád Megyei Levéltár kutatója. A levéltári anyagok többsége ebből az időből vagy segélykérést tartalmazó irat, vagy a városi tanács dokumentuma az önkéntesek felszereléséről.
Levelek a Délvidékről

– Melyek a legelső jellemző levéltári dokumentumai annak, hogy Szegedhez közelített a szabadságharc?

– Szeged város nem sokáig örülhetett az 1848 március 15-i forradalom győzelme fölött. Már április 27-én megérkezett a makrini bíró segélykérése, akit a fellázadt szerbek kezére került, de nagy nehezen megszökött, és Szegedtől kért segítséget, azt írván, hogy előlegezzenek neki pénzt, hogy feljuthasson Pestre a minisztériumba, és beszámolhasson a történtekről. A következő segélykérés Torontál megyéből jött július 9-én. Ekkor már Szegeden is nagy volt az ijedelem, hiszen a torontálihoz hasonló levelek komoly fenyegetettségekről számoltak be a szerb nemzetiség részéről. A szerbek elfoglalták többek között Padinát, Antalfalvát, Szentmihályt, ahol nagy vérengzést is rendeztek, s Torontál megye emiatt Szeged városához fegyveres segítségért folyamodott. A város ekkor még azt válaszolta, hogy nem tudja a kért segítséget megadni, ám egy küldöttségen keresztül továbbította a kérést Budapestre a Hadügyminisztériumba.

– A segélykérő dokumentumok szerint Szeged igen hamar közel került a legsúlyosabb feszültségekhez. Hogyan reagáltak erre a városban?

– Valóban, a város igen korán bekapcsolódott a harcokba, hiszen a délvidéki területek elfoglalása már Szegedet is közvetlenül fenyegette. Emiatt a városban a szerb és horvát fenyegetés megindulás után nagyon korán gondoskodni kellett nemzetőrök toborzásáról. Szeged e munkából a szabadságharc egész ideje alatt erején felül vállalt. Itt nemcsak a nemzetőrök kiállítására, hanem azok felruházására, felfegyverzésére, és az egyéb anyagi eszközök előteremtésére is gondolni kell. Emellett korházakat állítottak fel, rengeteg sebesültet is ápoltak. Dokumentumok tanúsítják, hogy a város lakossága ezért dicséretet is kapott, mégpedig 1848 szeptember 22-én Görgey Artúr őrnagytól, aki elismerte egy 242 főnyi, egyenruhával ellátott, fegyverzettel felszerelt csapat felállítását, amely már a harcműveletekben is ki volt képezve. Emiatt Görgey Kossuth hírlapjában ország-világ előtt megdicsérte Szegedet. 

Szegedi nemzetőrök 1848-ban.
Szegedi nemzetőrök 1848-ban.

Hiány fegyverben

– Milyen fajta segítséget kérnek ekkor a délvidéki városok?

– Leginkább fegyvert, hiszen ebben szenvedtek a legnagyobb hiányt akkoriban. Egy másik dokumentum szerint egy szabadcsapat vezetője, Nagy Sándor József őrnagy azt közölte a szegedi városi tanáccsal, hogy Kikindát a szerb ellenség elfoglalta, és a magyar szabadcsapatoknak nincs ágyújuk. Mint írja, aznap, október 25-én reggel 8 órakor megpróbált egy kitörést, de ez ágyú hiányában nem sikerült. A levélben azt kéri, hogy ha a városnál van ágyú, küldjék el, illetve kér kétszázezer töltést és golyóbist is, a nagyszentmiklósi táborába. Nagy Sándor József is figyelmeztette a várost, hogy Szeged sorsa a kikindai felkelők győzelmén vagy vereségén múlik, vagyis nemcsak testvéri segítségről, hanem Szeged érdekéről is van szó. Nemcsak Bácskából érkeztek azonban segítségkérő levelek: Temes megye is Szegedhez fordult. 1848 október 18-án, amikor a megyét szinte az egész tisztikar elhagyta, a temesi főszolgabíró írt a városnak. Azt írja, hogy Temesvárt ostrom alatt tartják, kiengedték a politikai és egyéb foglyokat, lázítják a nemzetiségeket az ország alkotmányos kormány ellen, és a megye az országtól való elszakadás határán áll. Temesvárhoz fűződik egy másik szomorú októberi esemény is. A temesi megyeszékhelyen működött a szeged-csanádi egyházmegye papneveldéje, és miután Temesvár ilyen állapotba került, a csanádi püspöki szék szintén a városi tanácshoz fordult, mondván, hogy mivel az épület huzamosabb ideje a katonaság által korház céljaira van lefoglalva, és mivel az események igen kedvezőtlen fordulatot vettek, kérik, hogy a papnevelő intézet Szeged városába költözhessen át. Ăk is tisztában voltak Szeged akkori helyzetével: itt már a piarista, ferences, minorita iskolák mind kórházzá alakultak, illetve önkéntesek és átvonuló csapatok elhelyezésére szolgáltak, tehát alig volt hely a városban. Mégis azt kérték, hogy ahol még iskola maradt, és éppen nem folyik rendes tanítás, ők ott alkalmazkodnának az oktatáshoz. Amúgy bérleményekben vagy házaknál telepedtek meg, mert Temesváron már nem volt maradásuk. A város megadta az engedélyt. 

A tanács dönthetett

– Mi volt a döntéshozatal menete a Szeged városi tanácshoz beérkező kérésekkel kapcsolatban? Ki válaszolt ezekre a levelekre?

– Az 1848-as törvények alapján az alkotmányos hatóságok átalakultak a korábbiakhoz képest. A megyéket a nemesi közgyűlés képviselte, ez hozta a határozatokat, vagy például ez döntött az adóról is. 1848 után a megyékhez hasonlóan a szabad királyi városokban is létrehozták a közgyűlést. A döntéshozó testületnek választott tagjai voltak, és a városi tanács tulajdonképpen a közgyűlés határozatait végrehajtó szerv volt. Mindkettőnek a polgármester volt az elnöke, és ez biztosította, hogy a közgyűlésnek ritkábban kelljen összeülnie. Amikor tehát érkeztek a leve-
lek, és arról volt szó, hogy küldjenek-e fegyvert, vagy egyéb segítséget – ami természetesen pénzbe került – akkor nem kellett megvárni a közgyűlés ülését, hanem a tanács is dönthetett. Az egyik első kérésnél, a Torontál megyeiek levelénél, például éjszaka kellett összeüljenek, és követeket küldeniük a minisztériumba, mondván, hogy, a nagy szükségben embert még csak-csak ki tudnak állítani, fegyverük azonban nincsen. Ha nem volt idő megvárni a közgyűlés legközelebbi ülését, akkor a polgármester elnökletével a városi tanács ülésezett, és itt hoztak azonnali döntéseket. Később persze ezeket is be kellett mutatni a közgyűlésnek. Mindkét testület jegyzőkönyvet vezetett, így a közgyűlés irataiban is olvashatunk a városi tanács intézkedéseinek jóváhagyásáról. De előfordult olyan is, hogy a közgyűlés nem értett egyet, és az elsietett döntés miatt megrótta a polgármestert és a tanácsot.

– Mennyire számított Szeged ebben az időben gazdag városnak?

– Szeged az ország talán második legnagyobb városa volt, de nem számított különösebben gazdagnak. Az 1848-as iratok nagy részét például az teszi ki, hogy ki és mennyi felajánlást, kölcsönt vagy ajándékot ajánlott fel a felkelő csapatok részére. Ez Kossuthnak köszönhető, aki még pénzügyminisztersége idején rendeletet adott ki a felajánlásokról, valamint arról, hogy egyáltalán mi fogadható el ajándékként. Azt hiszem a város ezen a területen is erején felül teljesített. A legkülönbözőbb személyektől érkeztek felajánlások. Korda János, a város nemzetőr parancsnoka például két önkéntest állított ki saját költségén, akiknek fizette a napi díját, illetve felruházta őket. A tanácsnokok és tisztviselők közül szinte mindenki kötelességének érezte, hogy ugyanígy járjanak el. Beszervezték a céheket, a takarékpénztárakat, és minden szervezetet, amelyet mozgósítani lehetett. A legnehezebb az ágyúkat és a fegyvereket volt előteremteni, valamint az sem volt egyértelmű, hogy a kiállított önkéntesek milyen ruhát kapjanak. A toborzást úgy kell elképzelni, hogy önkéntesnek javarészt a kaszás-gatyás nép jelentkezett, tehát valamilyen egyenruhát kellett adni nekik, hogy egyáltalán felismerhetőek és vezényelhetőek legyenek. Szegeden például a polgármester és a közgyűlés önhatalmúlag foglalták le erre a célra az állami készletben lévő vásznat, később aztán – bár kifizettették az anyagot – Budapestről meg is dicsérték a várost, hogy milyen élelmesen és hamar cselekedett. A város vállalása később is töretlen maradt.

Perczel Mór nyilvánítása

– Mi a változás az 1849-es esztendőben?

– Az 1849-es évben sem szűnnek meg érkezni a segítségkérő levelek. Az egyik például január 28-án kelt, és Zenta fenyegetettségéről szól. Ebben írják, hogy a város közelében lévő ellenséggel szemben még tudják magukat tartani, de úgy értesültek, hogy nagyobb szerb csapatok jönnek. Fegyvereseket és ágyúsokat kérnek, mondván, hogy Zenta és környékének eleste után semmi nem állítaná meg a szerbeket Szeged felé. Február 5-én Torontál megye alispánja fordul Szegedhez, aki most már nem segítséget kér, hiszen a megyét addigra kiürítették és feladták, hanem a menekültek ügyében interpellál, annak érdekében, hogy szállással lássák el őket. Tudni kell, hogy Szegeden a szabadságharc szinte egész ideje alatt menekültek sokasága talált otthonra, és a város ebben is felülmúlta lehetőségeit. Igaz, amikor Budapest védelmére összevonták a csapatokat, Szegedre is küldtek erősítést, és tartalék élelmet gyűjtöttek be, ám ekkora tömegre senki sem lehetett felkészülve. A dokumentumokból azt is tudjuk, hogy a szegedi parasztoknak a város vezetőihez kellett folyamodni, hogy több legeltetési területet biztosítsanak számukra, lévén a menekültek olyan tömegben érkeztek, hogy elfoglalták a helyet. A rókusiak, a tápaiak, illetve az alsóvárosi gazdák is kértek legelőt. Ez a helyzet majd csak akkor enyhült, amikor a dicsőséges tavaszi hadjáratban a magyar csapatok Torontál megyét visszafoglalták, és ekkor szólította fel Batthyány Kázmér főispán a menekülteket, hogy visszatérhetnek otthonukba.

– Hogyan tükröződik a tavaszi délvidéki hadjárat a levéltár irataiban?

– A szőregi csatavesztés február 10-én következett be, aminek következtében a szerbek elfoglalták Szőreget. Kossuth ekkor dörgedelmes levelet írt arról hogy Szeged városa nem a megfutamodást ígérte, hiszen a szerbek sem reguláris csapattal érkeztek, és ezektől a város meg kell tudja védeni magát segítség nélkül is. A visszafoglalás meg is történt hamarosan. Ide tartozik az a történet, hogy a zajló Tiszán a szegediek által nem kedvelt Hadik Gusztáv felkelő parancsnok tilalma ellenére a tiszai hajósok ladikokkal átmentek az újszegedi oldalra, és ezt látva mertek a reguláris csapatok is átkelni. Később Hadik ezt a tettet úgy állította be mintha ő adott volna rá parancsot, amit aztán az akkor még működő Tisza-vidéki Újság cikke cáfol meg, nem is tapintatos szavakkal. Ezután az affér után kérték a szegediek, hogy a városban a népfelkelés biztosa ne Hadik Gusztáv legyen, de ekkor már megkezdődött a dicsőséges délvidéki hadjárat, amelynek során Perczel Mór tábornok csapataival visszafoglalta a korábban elvesztett területeket. A délvidéki tavaszi hadjárat során keletkezett az a nevezetes nyilvánítás, amelyet Perczel Mór adott ki a Földváry őrnagy által vezetett szegedi szabad csapatok vitézségéről: a szegediek olyan dicsőségesen harcoltak a lázadó csajkások ellen a szent-tamási erődítménynél, illetve a római sáncoknál, hogy Perczel tábornok április 16-án kötelességének érezte ki is nyilvánítani ezt. A szent-tamási csata emlékére egyébként Batthyány Kázmér gróf a harangokból érméket veretett Kocsis aranyművesnél. Az emlékérmek el is készültek, csakhogy addigra Szegedet már elfoglalták, és az aranyműves beolvasztotta az érméket, néhány darab kivételével, amelyeket a feleség eldugott. 1868-ban, amikor Perczel Mór újra Szegedre látogatott, ezt a megmentett emlékérmét nyújtották át a délvidéki csaták hősének.

(Megjelent: Délmagyarország, 1999. március 15.)
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Pelyach István: Emigráció és a forradalom újrakezdésének lehetőségei

Milyen politikai utak közül választhatott a világosi fegyverletétel után az 1848-49-es magyar politikai emigráció? Tovább olvasom