Délmagyar logó

2017. 03. 27. hétfő - Hajnalka 2°C | 12°C Még több cikk.

Gyomrot próbáló légi sztráda Szeged felett

Gondoltunk egy merészet, s felszállunk a magasba, hogy megnézzük, hogyan fest Szeged madártávlatból. Hogy nehezítsük a dolgunkat, egy kétüléses, motoros vitorlázórepülővel vágtunk neki a kalandnak. Pilótánk a szatymazi repülőtér vezetője, Szabó Péter volt, aki több mint tíz éve tagja a válogatott keretnek.
– Nem tudjátok eltéveszteni, elég sok gépmadár várakozik most kint, a felszállópályán – mondta a maroktelefonba Szabó Péter, miután útbaigazítást kértünk tőle a szatymazi repülőtérhez. Igaza volt, néhány perc kocsikázás után megtaláltuk a repteret. Tucatnyi kisebb és nagyobb gép sorakozott a több futballpályányi füvön. Vajon melyikkel fogunk felszállni? – fürkésztük a fotóriporter kollégámmal a masinákat. Nem kellett sokáig töprengenünk a kérdésen, ugyanis pilótánk – miután üdvözölt bennünket – máris egy kétüléses, motoros vitorlázórepülőhöz vezetett bennünket.

Előbb a fotósunkkal emelkedett magasba, aki láthatóan megkönnyebbült, amikor egy jó tízperces repülés után földet ért. – Elég komolyak a légáramlatok. Rendesen dobálta a kicsikét – foglalta össze tömören az élményeit. – Ha esetleg rosszul lennél, fordulj oldalra, ha nem akarsz saját öledbe öklendezni – bátorított.

– Felkészültél? – kérdezte mosolyogva a pilóta, amikor az utasfülkébe huppanva becsatoltam a biztonsági övet. Nem várta meg a választ, inkább beindította a motort. A felszállás maga volt a gyönyörűség. Pár száz méter gurulás – és már a levegőben is voltunk. Emelkedtünk kecsesen, nem törődve a föld vonzásával, lágyan, meglovagolva a szelet, egyre csak magasabbra.

Kétüléses egymillióért

– Egy kétüléses vitorlázó repülőgépet már egymillió forint körül lehet kapni – tudtuk meg Szabó Pétertől. – Általában négyen-öten összefognak a gép vásárlásakor, így nem is olyan drága mulatság a repülés. A masina éves fenntartása száz-százötven ezer forint. Az elméleti vizsga húszezer, a gyakorlati órák további kétszázötvenezer forintot kóstálnak.

– Ezerhétszázas motor van benne, hasonló mint egy Volkswagen Bogárban. A felszálló súlya hatszáz kilogramm, azaz nem nyom többet, mint egy kis Polski, mégis tíz litert fogyaszt óránként – sorolta a gép paramétereit Péter, miközben jómagam tátott szájjal figyeltem, hogyan rohannak nagy kuszaságukban odalenn, a fentről hangyának tűnő gépkocsik. – Az ott nem a kettős körforgalom? – böktem ki az ablakon örömömben, hogy végre be tudtam azonosítani valami tereptárgyat.

Alig repültünk öt perce, amikor piruettezni kezdtünk. Szédülés és enyhe hányinger fogott el, így megtudakoltam, miért haladunk körbe-körbe. – Egy légáramlatban vagyunk, azért körözünk, hogy ennek segítségével magasabbra jussunk. Ott van előttünk egy másik vitorlázórepülő is! – bökött ki az ablakon a pilótánk. Már-már bántóan közel hozzánk, velünk együtt körözött a légáramlatban. Ekkor már a fejem is zúgott és a gyomromban is növekedett egy gombóc.

– Az ott a szegedi repülőtér és onnan nem túl messze láthatod a Délmagyarország székházát is – figyelmeztetett a válogatott kerettag vitorlázórepülő. A sajtóház látványától mintha új erőre kaptam volna, kértem, kicsit repüljünk a belváros felé. Miközben siklottunk egyre több gépet láttam magunk körül, rá kellett, hogy döbbenjek: egy tömött sztrádán haladunk – csak éppen a levegőben, ezerkétszáz méteres magasságban. Legalább ötvenen vannak most a levegőben, mert éppen verseny van, tudtam meg. Tizenhárom perce repültünk, amikor egyszer csak, teljesen váratlanul, leállt a légcsavar. Péter kikapcsolta a motort. A gép kicsit megdobta magát, hirtelen süllyedni kezdett, hogy néhány pillanat múlva ismét uralmába vegye a pilóta. Másodpercenként két méterrel emelkedünk. A gombóc lassan kézilabdává nőtt a gyomromban.

– Az a zöld, a híd mellett, a múzeum teteje, balra tőle pedig a színház. Az erdős rész a Széchenyi tér, a dómot pedig magad is felismered! Megpróbálod esetleg a vezetést?
– Na, azt azért nem – vágtam rá egyből.
– Van egy kis rés az ablakon. Tedd ki a kezed, akkor csap rád egy kis levegő! – tanácsolta az emberem és milyen igaza volt! Kicsit sikerült is magamhoz térnem. Közben visszafordultunk Szatymaz irányába. Bevallom, akkor már cseppet sem bántam.
– Az az igazság, hogy a repülést nem szoktuk vitorlással kezdeni. Az első úton a hozzászokás miatt kétszer hat percet repülünk – bátorított a pilóta.
A földet érés lazán, könnyedén ment. Majd harmincöt percet töltöttünk a levegőben. Csodaszép volt odafönn, de jó volt végre újra a földön. A gyomrom pedig még másnap is emlékezett a kalandra.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szénhidrátmentes születésnap

Egy születésnap általában a nagy kajálásról, a tortaevésről szól. A Délmagyarország azonban 97.… Tovább olvasom