Délmagyar logó

2016. 12. 07. szerda - Ambrus -5°C | 3°C

Hátrányos helyzetű gyerekek mentora Kiss Veronika

Szeged - Családja női tagjai egytől egyig tanárok, így szinte a bölcsőben eldőlt Kiss Veronika sorsa. Filozófiát és etikát tanít az egyik szegedi középiskolában, délutánonként pedig hátrányos helyzetű gyerekeknek segít: meghallgatja őket, együtt tanul velük, programokat szerveznek, hogy ne kallódjanak el a nehéz helyzetben élő fiatalok.
Névjegy

Kiss Veronika 1988. október 6-án született Szegeden. 2007-ben érettségizett a Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumban, majd az SZTE hallgatója lett, ahol 2014-ben végzett magyar–filozófia szakon. A Motiváció Tanoda mentoraként dolgozik. A hallgatói mentorprogram, amire Vera 2013-ban jelentkezett, 2007-ben indult a Móra Ferenc Általános Iskola bezárása kapcsán.

– Nagyon fiatalon elkötelezte magát a tanítás, a nevelés mellett. Hogyan jutott el addig, mire diákból tanár lett?

– Világéletemben tanár akartam lenni, valószínűleg azért, mert az édesanyám is tanárnő, a keresztanyám is, a nagynéném is, vagyis az összes nő családtagom. Ez szerintem egy nagyon erős családi minta, ha ez nem lenne, biztos, hogy ápolónő lettem volna. A Ságvári-gyakorlógimnáziumba jártam, humán szakra. Érettségi után magyar–német szakra felvételiztem a Szegedi Tudományegyetemre, de a német szak nem tetszett. Mivel édesanyám sváb, és gyerekkoromban sokat éltem Németországban, jól tudtam németül, a nyelvet nem kellett tanulnom. Viszont nem tetszett a hangulat, úgyhogy váltottam a filozófiára. A középiskolában ugyanis nagyon jó filozófiatanárom volt Nagy Sándor személyében. 2012-ben Halléban tanultam egy fél évet az Erasmus-programmal, ott főleg művészetfilozófiával foglalkoztam, mellette egy kicsit pedagógiával és német irodalomtörténettel is. 2013 februárjában kezdtem el önkénteskedni a Motiváció Tanodában. 2014-ben végeztem az egyetemen, és a tanoda lett az első az életemben, ahol idővel teljes állású munkatárs lettem. A szövegértés-fejlesztéses programban veszek részt, szerintem sikeresen. Emellett sok érdekes programot szervezünk a hátrányos helyzetű gyerekeknek. Idén szeptembertől változott egy kicsit a státuszom, csak 30 órám van a tanodában, mert egy szegedi gimnáziumban vagyok óraadó. De a kevesebb munkaidő az elkötelezettségemen nem változtat semmit. Ki akartam próbálni végre, hogy milyen középiskolában tanítani.

Fotó: Frank Yvette
Fotó: Frank Yvette

– És milyen egy középiskolában dolgozni?
– Az igazgatónő a napokban volt bent az óráimon, és jó minősítést adott, úgyhogy úgy érzem, hogy most megvetettem a lábam. Etikát és filozófiát tanítok. Nagyon szeretem, mert problémaközpontú, sok mindenről beszélünk, aktuális témákról, de belemegyünk például az abortusz vagy az eutanázia témakörébe is. Szerintem nagyon fontos ezekről beszélni, és az a jó, hogy egymás előtt sem szégyellik a véleményüket. Mindenütt azt láttam, hogy akkor tudok jól tanítani, ha tudok bánni a saját személyiségemmel. Sok időt fordítottam arra, hogy ezt megtanuljam. Igyekszem határozott és következetes lenni. Ahogy ott állok a táblánál, ott nem Kiss Veronika vagyok, hanem egy középiskolai tanár, és ez segít. Meg az is fontos, hogy látják, hogy élvezem a filozófiai eszmefuttatásokat, élvezem, ha etikai problémákról van szó, szeretem, ha Kantot olvasunk. És rajtam keresztül a diákjaimat is elkezdi érdekelni.

– Azt már említette, hogy 2013 februárjában lett önkéntes a tanodában. Miért vállal ilyesmit egy fiatal lány, ahelyett, hogy a szabadidejét a barátaival töltené vagy szórakozni járna?
– Jutott idő mindenre! Fejes Józsefnek az oktatási esélyegyenlőségről szóló óráján hallottam először a hallgatói mentorprogramról. Úgy emlékszem, hogy talán még külön mondta is a tanár úr, hogy nekem biztosan tetszene. Ennél a munkánál fontos, hogy az ember tudatosítsa magában, hogy segíteni akar, vagy tudást átadni, nevelni. Bennem megvan az a nyitottság, hogy mindig ténylegesen az embert értékelem a másikban, és nem szoktam előítéletes lenni, vagy mindig figyelmeztetem magam arra, hogy ne legyek az. Nem szoktam az embereket eszköznek tekinteni, hanem célnak, etikailag is. Fontos az önreflexió, ami figyelmeztet, ha valami túlkapást csinálnék. Nyilván nekem is voltak hibáim, mint mindenkinek, az ember néha kiabál vagy csúnyán beszél; jó emlékezni ezekre, mert figyelmeztetnek a határaimra.

Fotó: Frank Yvette
Fotó: Frank Yvette

– Hátrányos helyzetű gyerekeket mentorál. Ez mit jelent pontosan?
– Hátrányos helyzetű az a gyerek, akinél a családban a szülők iskolai végzettsége nem haladja meg a nyolc általános iskolát, és rendszeres családvédelmi támogatásra jogosultak, vagyis nagyon rossz anyagi körülmények között élnek. Én jobban szeretek idősebbekkel foglalkozni. Ahhoz, hogy a kisebbekkel, alsó tagozatosokkal megtaláljam a hangot, egy mesevilágban kellene élni, és szerintem az már bennem nincs meg annyira, sajnos. Az idősebbekkel könnyebben bánok, szerencsére az összes mentoráltam megbízik bennem, el szokták mesélni a lelki problémáikat, úgy érzem, sokkal jobban tudok velük hatékonyan együttműködni, kérdéseket föltenni, és megérteni, miért viselkednek úgy, ahogy, mint a kisebbekkel.

– Gyerekekkel foglalkozni sosem könnyű. Vétett már hibát? Voltak kudarcai?
– Persze. A hibáim egyik része az volt, amikor éreztem, hogy nem lehetek sem az anyjuk, sem a nővérük, és nem lehetek olyan értelemben a barátjuk, hogy megengedjem, hogy teljesen egy szinten mozogjunk. Mindhármon végigmentem, és ez nem volt jó, de hasznos volt, mert most már tudom, hogy melyik utcába nem kell bemenni. Most szerintem úgy vagyok a mentor, hogy tudják, számíthatnak rám, de tisztában vannak vele, hogy van egy fal, a magánemberi énem és közöttük, ahová már nem engedem be őket. Tudom, hogy melyik gyereknek mikor van hosszú napja, mikor fáradtabbak, és persze a családi hátterüket is ismerem. Főleg az anyukákkal vagyok kapcsolatban, bizalmi viszony alakult ki közöttünk, tudják, hogy felhívhatnak, és én is felhívom őket, ha van valami baj. Voltak tipikus kudarcaim, amiket szerintem minden pedagógus elkövet, hogy például nem figyeltem oda, bepöccentem, felemeltem a hangomat és szemrehányó voltam. Ami nagyon rossz volt, hogy egy alkalommal lelki zsarolást alkalmaztam, amit soha nem szabad. Nagyon megbántam, mert ez egy undorító eszköz a nevelésre, de akkor még nem tudtam a módját: hogyan éreztessem úgy a határokat, hogy ne zsaroljam lelkileg. Kiderült, hogy a gyerek azért volt olyan szomorú, mert az apukája már megint elhagyta őket, és hát persze megkérdezhettem volna, hogy jól van-e, lehet, hogy akkor elmondta volna, ahelyett, hogy vádaskodtam. Ez egy tipikus példája volt annak, hogy amíg nem ismerem a helyzetet, ne mondjak ítéletet. Volt, hogy egy gyerek rágyújtott a tanodában. És mit csináltam? Azonnal elkezdtem hőbörögni, kiakadtam, és ott sem jutott eszembe, hogy előbb megkérdezzem, hogy van-e valami baj otthon, jól van-e. Erre mindig figyelmeztetnem kell magamat, hogy nem a tüneti kezelés a fontos, hanem hogy megnézzem, megértsem, miért csinálja azt, amit csinál. Hogy csak akkor ítélkezzek, ha ismerem a helyzetet, ezt megtanultam, és nagyon fontos erény még a türelem is.

Fotó: Frank Yvette
Fotó: Frank Yvette

– Megéri ezt csinálni? A sok nehéz sorsot látni, és egyszer csak elengedni... És amíg tart a mentor-mentorált viszony, annak sem biztos, hogy van foganatja.
– Ez az egyik leghálásabb dolog a világon! Egyrészt azért, mert nagyon kevés szakmában van olyan, hogy nagy bizalom alakul ki két ember között. Olyan jó érzés, hogy megbíznak bennem és el merik mesélni az aktuális gondjaikat, bajaikat, és ilyen azért nem nagyon lenne az életemben. Majd a saját gyerekeimmel igen, de az még távol van. Néhány gyerek elszakadt már tőlem, ezeket a szituációkat szerintem egészségesen tudtam kezelni, úgy éreztem, hogy lejárt a közös időnk, és jönnek új lehetőségek, lesz még feladatom. És szerintem egy mentori kapcsolat nem szűnik meg teljesen, nem lesz olyan aktív az évek múltán, mint korábban, de amit tőlünk kapnak, az azért nyomot hagy a személyiségükön, és ilyen értelemben elkíséri őket egész életükben. Remélem, hogy még éveken keresztül tanárként és mentorként tevékenykedem, szeretném továbbvinni azt, hogy tanár is vagyok, és pedagógus is. Persze eléggé megterhelő tud lenni ezt a sok különféle sorsot látni, de tudjuk a kollégáimmal, hogyan nyújtsunk egymásnak támogatást, akár barátilag, akár munkatársként. Másrészt vannak beszélgetéseink, amikor egy szociális munkás végzettséggel rendelkező külső személy tud rátekinteni a mi problémáinkra, és irányítja egy kicsit a beszélgetést és a probléma feldolgozásának a menetét, ha valami kirívó eset történik. A barátaim is partnerek abban, hogy ezeket megbeszéljük, és a barátom is.

– Hogyan kapcsolódik ki? Mi másra jut még ideje?
– Sok időt töltök a tanodában, lélekben sokkal többet, mint az előírt 30 óra. Felkészülök, gondolkodom róla, a gyerekekről. Lehet, hogy ez nem egy egészséges dolog, de hétvégén például csak vészhelyzet esetén válaszolok a telefonhívásokra, SMS-ekre. De az tény, hogy mindig magammal is viszem a dolgokat. Ha keresnek, válaszolok, ez olyan, mintha mindig a tanodához kötne valami. De ha elfáradok a tanodában, kikapcsol a Tömörkény, és fordítva. A barátom író, és sokszor elkísérem író-olvasó találkozókra vagy valamilyen irodalmi rendezvényre, ahol irodalmi szerepben kell reprezentálnom, az is kikapcsolódás. Jó érzés, mert A harmadik híd című könyve most tényleg nagyon befutott lett. Büszke vagyok rá, és amikor elmegyek vele, akkor azt érzem, hogy egy kicsit én is csilloghatok és megfürödhetek a sikerében, mivel én kitartóan támogattam. Igen, Szilasi Lászlóról van szó. Hogy mi a kikapcsolódásom? Például a kutyasétáltatás. Van egy labradorom, Larának hívják. Egy tündér, már több mint öt hónapos, és nagyon tanulékony.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Elmarad a Figaro házassága

A Bánfalvy Stúdió vendégszereplésével 2014. december 21-ére meghirdetett Figaro házassága című… Tovább olvasom