Délmagyar logó

2018. 07. 19. csütörtök - Emília 18°C | 27°C Még több cikk.

Huszti Péter: Merjél rossz lenni - Őszinteségre tanítja hallgatóit és unokáit is a színész, rendező

Négy unokáját és hallgatóit is őszinteségre biztatja Huszti Péter, aki elsősorban emberként segíti játszótársait, diákjait. A 73 éves színész, rendező úgy érzi, kötelessége írni is, hogy megossza történeteit szerepeiről, és arról a színházról, amit szeret.

Most már a magyar színházi élet a tanítványom. Huszti Péter

Névjegy

Huszti Péter 1944. május 4-én született Budapesten. Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, érdemes és kiváló művész. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett 1966-ban Várkonyi Zoltán osztályában. Oktató munkája mellett a Madáchban eltöltött 40 éve után a Soproni Petőfi Színház színésze, majd művészeti tanácsadója lett. Olyan tévé-, illetve játékfilmekből is ismerjük, mint A kőszívű ember fiai, vagy a Fuss, hogy utolérjenek! Munkáját a Nemzet Művésze címmel is elismerték.
– Ön a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora volt, most professzor emeritusa, bár a közönség inkább játék- és tévéfilmek, valamint a Madách Színház színészeként, illetve rendezőként ismeri. Melyik megszólításnak örül inkább?
– Legjobban a „Tanár Úrnak". Az egyetemen közel 40 éve tanítok, ebből 30 évig a színházi főtanszakot vezettem. Egész fiatalon behívott már tanítani Várkonyi Zoltán rendező, színész, akkori rektor, egykori tanárom. Most már a magyar színházi élet derékhada a tanítványom. De az utcán általában Művész Úr és Művésznő vagyunk a feleségemmel, Piros Ildikóval.

Megmarad, ami fontos

– Mindketten aktívak. Hogyan telnek a napjaik?
– Ildikónak van egy gyönyörű Szabó Magda-estje Abigél titkai címmel, amin sokat dolgozott. Nagyon jó barátunk volt az írónő, szenzációs alkotónak tartjuk. Én a József Attila Színházban rendeztem nemrég egy Molnár Ferenc-darabot, Az üvegcipőt, és most fejeztem be a hatodik könyvemet, ami karácsonyra jelenik meg. Király, császár leszek, meglásd – ez a Peer Gynt idézet lesz a címe, főként a Madách Színházban töltött 40 évemről és az életünkről szól.
Huszti Péter ma már inkább rendez és könyvet ír - többek között a Madách Színházban töltött 40 évéről.

Nagyon fiatal voltam még, amikor Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó igazgatója – akinek több darabját is játszottam – felbiztatott, mert olvasta néhány korábbi, rövidebb szövegemet. Azóta az írás hozzátartozik az életemhez. Úgy érzem, vannak dolgok, amiket csak én tudhatok a szerepeimről, vagy éppen a játszótársaimról. És vannak dolgok, amiket jólesik és talán kötelességem is megírni, hogy nyoma maradjon annak a fajta színháznak, amit szerettem és szeretek.

 – Mi történik, amikor előadóművészként tollat ragad?
– Leginkább kényszert érzek, hogy – akár az előadások után, éjszaka – írjak. Bennem vannak, velem élnek, és ki kell adnom magamból ezeket a történeteket, mert ha ennyire foglalkoztatnak, akkor valami több van bennük. És serkenti is egymást ez a sokféle tevékenység, amely mindig a színházra és az emberre összpontosul.
Ülök ilyenkor a lámpánál, írok, és másnap reggel elolvasom a soraimat. Előfordul, hogy összetépem és elhajigálom az oldalakat, mert azt szeretném, hogy az maradjon meg, ami igazán fontos.

– A Kik vagytok, hé! című könyvét például egyik, szerkesztőként dolgozó fiával, Gergellyel készítette. Hogyan jellemezné a közös munkát?
– Három fiunk és most már négy unokánk van, a legkisebb, Adél csupán néhány napja született. Szoros a kapcsolatunk a családdal. De még így is különleges dolog volt, hogy Gergely ötletére látott napvilágot az a könyv. Rengeteget beszélgettünk a készítése során, és – különös, de – új dolgokat tudtunk meg egymásról: ő a gyerekkoromból, én pedig az ő kérdéseiből. Tanárként azt érzem, egyre kevesebbet tudnak beszélgetni a szülők a gyermekekkel.
Huszti Péter az Édes fiaim című színműben.
Fotó: József Attila Színház

Hiány a hang és a csend

 – Miben mások ma a hallgatói, mint ön volt?
– Bár több gyakorlati ismeretet sajátítottak el, olyan, mintha az életről kevesebbet tudnának. Szeretnek és szeretnének magukról beszélni. Olyan dolgokat mondanak el néha a családjukról vagy épp a gondjaikról, amelyekről én hallgatóként nem beszéltem volna a tanítóimmal. Egyre kevesebb idő lehet otthon a családokban egymásra. És hiába csetelnek egész nap, hiány ma az élő beszéd, a hang, hogy egymás szemébe nézünk, és hogy kérdések, válaszok és csendek is vannak.

– Nemrég Szegeden a tehetséges egyetemistákat jutalmazó Sófi-ösztöndíjak díjátadó ünnepségén ön volt a díszvendég. Az átadott elismerésekkel a fiatalokat segítik. Miben mások az ő kihívásaik, mint amikkel ön szembesült?
– Tehetség, szorgalom, odaadás – ezeknek köszönhetően mi be tudtunk kerülni egy-egy nagyobb színházba. Megkövetelték, hogy odaadjuk az életünket, cserébe azt adták a rendezők, játszótársak, hogy szerepről szerepre tudtunk fejlődni. A pályánk úgy alakult, hogy ezért „csak" nagyon jól kellett játszani, ezért talán könnyebb volt érvényesülni.
A színészt megérintette, hogy egy gyermekét elveszítő apát játszott - Piros Ildikó partnereként - az Édes fiaim című darabban. Fotó: József Attila Színház

 Ma azért nehezebb, mert nincsenek hasonló utak, a fiatalok meghallgatásról meghallgatásra járkálnak. A Madáchban 40 év alatt közel 100 főszerepet játszottam vezető színészként. A társulattal tudtuk, hogy a világirodalomból válogatva értéket teremtünk, emellett rengeteg, szintén irodalmi értékkel bíró tévéjáték is készült akkor. Mintha gazdagabb lett volna az életünk.

– Mi annak az oka, hogy mostanában inkább rendezőként tevékenykedik?
– Nem volt olyan színészi feladat, ami érdekelt volna. Az elmúlt évtizedekben sok mindent elmondtam abból, amit el akartam mondani színészként.

A rendezést pedig adta az élet! Sok nagyszerű játszótársamnak eszébe sem jutott megpróbálni, de van, aki átlátja az adott darabot. Kocsis Zoltán zeneszerzővel és karmesterrel beszélgettem erről annak idején. Eljött nála is az a pont, hogy – szenzációs zongoristaként – egyszer csak úgy érezte, átlátja a zenekart. Én is megpróbáltam a rendezést, mert volt gondolatom hozzá. Mivel rengeteget játszottunk együtt, olyan dolgokat is tudtam a pályatársaimról, Bessenyei Ferencről, Tolnai Kláriról, Mensáros Lászlóról, Psota Irénről, amiket esetleg egy őket kicsit messzebbről néző rendező nem látott meg bennük.

Legutóbb Arthur Miller Édes fiaim című színművében játszott Huszti Péter és Piros Ildikó apa–anya párost. A színműben Joe Keller és felesége, Kate mindennap hazavárja kisebbik fiát, képtelenek elfogadni azt, amit körülöttük mindenki vél: a katonának állt fiú halott.

Túl a szerepeken

– Közel 40 éve egy pár Piros Ildikóval. Azóta nemcsak együtt játszanak, rendezte is a színművésznőt. Mitől tudott harmonikus maradni a munkakapcsolatuk és a magánéletük is?
– A színházat mindig teljesen különválasztottuk a magánéletünktől. Otthon nem voltunk soha színészek, nem készültünk együtt, még akkor sem, amikor ugyanazon a darabon dolgoztunk. Rendezőként is elképzelhetetlen volt, hogy otthon folytassuk a próbát. Erőt adott, hogy nem uralta el a színház az otthont, és nem vittük be a magánéletet a színházba.
Közel 40 éve alkot egy párt Huszti Péter és Piros Ildikó.

– És mi történt, amikor a színpadon mást „kellett" szeretni?
– Egy szerelmes szerep esetén sem szeret bele a színész a partnerébe, de mindig egyfajta emberi kíváncsisággal kell a másik felé fordulni.

 Ha a másik is látja bennem az embert, akinek esetleg baja van, jó esetben tudunk segíteni egymásnak. A mindennapokban is valahogy így kellene élnünk. Nádasdy Kálmán háromszoros Kossuth-díjas rendező, színészpedagógus mondta nekem még fiatal tanárként, hogy addig tanítsak, amíg nem kell rendeznem az arcomat, mielőtt belépek a terembe. A tanítványaim is emberként érdekelnek, elképzelhetetlen, hogy különválasszam: ők a diákok, én meg a tanár a katedrán. Így volt ez a gyermekeinkkel és most az unokákkal is. Nincs arra vonatkozó szabály, hogyan viselkedik egy apa, hogyan egy gyerek.

Rendezni az arcunkat azt is jelenti, hogy hazudunk. Ha a fiaink rossz fát tettek a tűzre, akkor is az volt a fontos, hogy elmondják, és bocsánatot kértünk, bevallottunk. Így sokkal könnyebb, nem kell soha tökéletesnek lenni, mert nem vagyunk azok. A próbákon is arra kértem minden színészt: merjél rossz lenni! Ha megmutatjuk a bajunkat, abból mindig lehet valami, a próba pedig majd holnap jól sikerül. Tudunk a problémán segíteni családként, társulatként. Ez olyan, mintha egyszerű élettapasztalat lenne, de valójában egy élet tapasztalata van benne.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Régi fotók Szegedről - 46 képen

Szombat este megnyílt a Fotográfiák a régi Szegedről című kiállítás a Klauzál téren. Tovább olvasom