Délmagyar logó

2018. 01. 22. hétfő - Vince, Artúr -3°C | 4°C Még több cikk.

Jurkovics János még egyszer nem menne bele a gépfegyvertűzbe

Szeged - Szegedre költözik a szolnoki Jurkovics család. Az apa évek óta itt dolgozik, hétvégén jár haza. Mi ebben az érdekes? A Szolnokról költöző férfi épp most jelentetett meg egy könyvet. A címe: Itt volnék én otthon.
Szegedre költözik a szolnoki Jurkovics család. Az apa évek óta itt dolgozik, hétvégén jár haza. Most megunták ezt a kétlaki életet. A társasházi lakás, amelyet megvesznek, egy tősgyökeres szegedi mesteremberé – aki Temesvárra jár át dolgozni, már lakása is van odaát, mert arrafelé több a munka. Mi ebben az érdekes? A Szolnokról költöző férfi épp most jelentetett meg egy könyvet. A címe: Itt volnék én otthon.

Jurkovics János élete éppen olyan, mint egy riport – ez valószínűleg szakmai ártalom. János újságíró, a Magyar Televízió Szegedi Regionális Szerkesztőségének vezetője, két gyermek apja. Korábban Szolnokon, az ottani megyei napilapnál dolgozott újságíróként, majd a Maholnapnál, volt főszerkesztője a Telegráfnak, mielőtt a kamera elé állt volna. Könyve egy megállapodott férfiember számvetése. Amit leír, csupa olyasmi, amit más is átél, és amiről más is azt gondolja az átélés pillanatában: hű, öregem, ezt le kellene írnod valami fecnire, nehogy elfelejtődjön! Persze mégsem olyan egyszerű leírni, pont az ilyen élményeket, de ha az ember megteszi, és másoknak is élvezetes színvonalon, igazán elégedett lehet. Legföljebb azon tűnődik utána, hogy a magánhasználatra szánt gyűjteményből ugyanazt olvassa-e ki egy idegen, amit ő. Többé-kevésbé igen. Jánosnak erre már volt alkalma rácsodálkozni a szülőfalujáról készített film után. Mert ha megkérdezzük tőle, hol is volnál te otthon, nem Szolnokot mondja.

Jurkovics János és a könyv. Egy megállapodott férfi, aki számot vetett az eddigiekkel. Fotó: Schmidt Andrea
Jurkovics János és a könyv. Egy megállapodott férfi, aki számot vetett az eddigiekkel. Fotó: Schmidt Andrea

– Nyíracsádi vagyok. 1959-ben születtem, nem kórházban, hanem otthon – mondja János. – Hétéves koromig laktunk abban a faluban, és sok gyerekkori élmény olyan elevenen élt bennem, hogy nemrég elvittem oda egy kamerát, és fölvettem mindent, amit fontosnak gondoltam. Készítettem egy tizenhét perces filmet – egyebek mellett a Pink Floyd High Hopes című száma hozzá a zene –, amelyről azt gondoltam, egyedül nekem lehet érdekes, mert nekem jelent valamit az a képsor. Aztán mások is átgurították, egy másolatot megnézett a polgármester, és engedélyt kért arra, hogy a falut bemutató rendezvényen hadd vetítse le, és szelíden rá is beszélt, hogy járuljak hozzá.

A férfiember tehát belenéz a tükörbe, és szomorkodva, némi öniróniával leírja, kit lát. A könyvben megjelenő tárcák egy részével lapunk olvasói is találkoztak, rövid lírai szövegek, amelyeket megkönnyeznek a nők. De vannak itt riportszerű szövegek is, amelyekről látszik, érzelmes, de hű dokumentumok. Az egyik szöveg 1989 adventjéről szól, amikor János néhány kollégájával együtt segélyszállítmányt vitt Erdélybe, ahol lövöldöztek. Egy riportot hozott haza. Feleségének – aki épp a kislánnyal volt terhes – nem vallotta be, hogy át fog menni.

Elfogódott apa a művészellátóban

A kötet több írásában is fontos háttér a barátság, aminek erejében János föltétlenül hisz. Fontosnak tartja, hogy a barátai számíthatnak rá. Egyikük portréját meg is festette, ez volt az ajándék. Nem tartja magát festőnek, se művésznek, a festés új hobbi. Kicsit nehezen indult, amikor elment a művészellátóba, festékért, nem is merte elárulni, hogy magának veszi, azt mondta, a gyerekének vásárol. A legfőbb hobbi mégis az asztalosság. Szolnoki házukban nincs gyári szekrény, minden bútort ő készített, borovi fenyőből.

Ma is megcsinálnád?
Látszik, a kérdés jó, kicsit gondolkodik csak, és azt mondja rögtön: „á, nem". Feleségének akkor azt mondta, hogy csak a határig, Ártándig kíséri el a kollégákat. De hát itthon is érheti baj az embert. „Doktor úr, ezekkel a kezekkel tudok majd zongorázni?" Ezt kérdezi a Szárnyak című novellában a főhős, aki leesett egy állványról. Szorongásában kedélyes próbál lenni, az orvos azonban könyörtelenül leüti a magas labdát, hadd nevessenek a nővérkék: ha eddig tudott velük, ezután is tud.

– Tényleg leestem egy állványról: rejtett csomó volt a pallóban, eltört alattam, a két kezemre estem, mind a kettő eltört. A gyógytornász később megmutatta, milyen mozdulatokat kell gyakran ismételni, és láttam, hogy ez olyan, mint a zongorázás. Úgyhogy elkezdtem pötyögni a billentyűkön – dob égő gyufát a balladai homályba János.

Aki egyébként gitáron jobban zenél, jó ideig egy beatzenekarban is muzsikált. A banda rendszeresen vizsgázott a szórakoztatózenei központ illetékes bizottsága előtt, az engedélyeket egy ideig meg kellett hosszabbítgatni, aztán már nem. Jánosnak élete végéig szóló engedélye van arról, hogy játszhat.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Páratlan beruházás az Algyő–Városföld gázvezeték

Szeged, Algyő - Szegedi származású annak a holland fúrócégnek a vezetője, amely képes behúzni a Mol… Tovább olvasom