Délmagyar logó

2017. 06. 23. péntek - Zoltán 21°C | 35°C Még több cikk.

Keserves gyönyörűség a sebészet

Szeged - Élete vége felé tartó szakaszának koronája – mondta díszpolgári címéről a 82 éves Baradnay Gyula. Két függőségéről, a munkáról és a zenéről faggattuk klinikai dolgozószobájában, ahol klasszikus muzsikát hallgatott.
– Muzsikál is, vagy csak szívesen hallgat zenét?
– Itt mindig a Bartók Rádió szól. Gimnazista koromban zongoráztam, együtteseket kísértem. Amikor 1950. június 1-jén életemben először Szegedre jöttem felvételizni az orvosi karra, akkor is a zenéről, Rimszkij-Korszakovról és Hacsaturjánról kérdeztek. Idegességemben összevissza beszéltem. A bizottság elnöke, egy cipőgyári munkásnő azt akarta tudni, hol töltöttük a felszabadulást, mert aszerint tettek különbséget, hogy kik menekültek el a vörös hadsereg elől. Nekünk a szüleimmel eszünkbe sem jutott elmenni Miskolcról. Nem orvosdinasztiából származom; katolikus neveltetésben részesültem, édesanyám papnak szánt, de éppen akkor kezdődött az egyházüldözés, a papok internálása. Vasutas apám azt mondta: nemcsak a lelket lehet gyógyítani, hanem a testet is, így jelentkeztem az orvosira. Óriási lelkesedéssel vágtam bele, ám az első évben felmerült bennem a nagy kérdés, el tudom-e végezni az egyetemet.

Baradnay Gyula: Az apámtól örökölt napfényes életfilozófiám mindenen átsegít. Fotó: Karnok Csaba
Baradnay Gyula: Az apámtól örökölt napfényes életfilozófiám mindenen átsegít.
Fotó: Karnok Csaba

– És cum laude el is végezte.
– Jó tanuló voltam, kialakult egy baráti kör. Azt a mai fiatalok el sem tudják képzelni, milyen volt az albérleti szobánk harmadmagammal, fürdőszoba-használat nélkül. Pénzünk nem volt, 144 forint ösztöndíjat kaptunk, és csak a napi kétszeri étkezés 198 forintba került. Akkoriban alakult egy húsztagú szimfonikus dzsesszzenekar, a Hungáriában játszottak ötórai teához. Ez volt a vasárnapi fő szórakozás. A zene mákony, nemigen lehet megszabadulni tőle. Harmadéven már éreztem, hogy el tudom végezni az egyetemet, és ettől egyre boldogabb és elégedettebb lettem. Kicsit lazultak a dolgok, emelkedett az ösztöndíj, ötödévre már megéltem a szüleim segítsége nélkül. Mindenáron az egyetemen akartam maradni, úgy éreztem: az egyetemen a helyem. Amikor rájöttem, hogy politikailag nem rúgok labdába, jelentkeztem a kórbonctani intézetbe, mert oda senki nem akart menni, ott senki nem fizetett hálapénzt. Így vettek fel – ahogy csúfolták – a „hidegsebészetre", majd amint leszakvizsgáztam, elmentem Petri Gáborhoz, és felvett a sebészeti klinikára, a „melegsebészetre". Keserves gyönyörűség a sebészet.

– 1956-ban végzett. Nem gondolt rá, hogy itt hagyja az országot?
– 1963-ban jártam először Nyugat-Európában, Olaszországban, ott szembesültem vele, milyen őrületes lemaradásban voltunk minden szempontból. De egyke voltam, nem vitt rá a lélek, hogy elmenjek. Nem divat ma ilyen érzelgős dolgot mondani, mert felemásan hangzik, de úgy éreztem, tartozom ennek az országnak, ha viszonylag könnyedén kitaníttattak. Aztán minden ment simán, alig-alig kellett kérnem, nagyon sokat dolgoztam. Különleges adományként kaptam meg az egészséget és az állóképességet, bár úgy éreztem, ez jár nekem, holott nem magától értetődő dolog, ez ajándék. A klinikumban borzalmakat láttam. Churchill híres mondása, a „no sport" nálam bejött; a versenysport elriasztott, az egész embert követelt volna. Régebben jártam ugyan valamennyit úszni, és nagyokat sétáltam Szentirmay László egyetemi könyvtárigazgató-helyettes barátommal, ez ma is csodálatos emlék. Az apámtól örökölt napfényes életfilozófiám mindenen átsegít.

Névjegy

Baradnay Gyula 1931. november 3-án Miskolcon született, egyetemi tanulmányait a SZOTE-n végezte, 1956-tól a kórbonctani kórszövettani intézet, 1960-tól az I. sebészeti klinika, 1984-től a II-es kórház sebészeti osztályának vezető főorvosa. 1997 óta nyugdíjas, a sebészeti klinika önkéntese. Az orvostudomány kandidátusa, címzetes egyetemi tanár. 1981-től egy évig a sebészeti klinika megbízott igazgatója, 1988-tól négy éven át a városi kórház igazgatóhelyettese, 1981-től 1982-ig a megye sebész szakfőorvosa, 1989 és 2002 között a megyei orvosi kamara elnöke. 1992 és 2001 között a magyar sebész szakkollégium tagja, a Magyar Sebésztársaság koloproktológiai szekciójának alapító tagja, 1986–92-ig elnöke. A Magyar Koloproktológus Társaság elnökségi tagja, a Possonyi Ignácz Alapítvány kuratóriumának elnöke. Felesége 1966-tól Szilágyi Márta röntgenasszisztens, gyermekei: Mónika és Gellért, utóbbi ugyancsak sebész.

– 2012-ig operált. Miért hagyta abba?
– A szegedi egészségügyi integrációnak, bár a hivatalos álláspont szerint sikertörténet, vannak még gyermekbetegségei. Elfogytak azok a betegek, akikre a kórházi osztály épült, az egykori osztályom most főleg egynapos sebészet. Az nem működik, hogy olyan osztályról, ahol tíz-tizenegy orvos dolgozott, a derékhad, vagyis hat-hét ember elmenjen. Ez kiheverhetetlen csapás, a rezidensek nem pótolják a hiányt. Nem éreztem biztonságban a betegeimet egy olyan rendszerben, ahol éjszaka egy távoli klinikán lévő szakorvos tartja a hátát. A struktúra azóta átalakult. Ma már elsősorban anyagi okokból a halasztható műtét esetén a beteg várakozásra kényszerül. Nem ördögtől való ez, hiszen ilyen a nyugat-európai és amerikai gyakorlat is. Hazánkban az orvosok elvándorlása – egy friss statisztika szerint – szintén nem kirívó arányú, sőt inkább a középkategóriában vagy az alatt szerepel. Persze érthető, ha nehéz ellenállni egy négy-ötszörös fizetést kínáló külföldi ajánlatnak, ugyanakkor hiszek abban, hogy szívet cseréljen, aki hazát cserél, mert mindig idegen marad, aki végleg elmegy. Abban is különbözik a külföldi betegellátás, hogy nagyon gépies, személytelen, miközben a magyar orvosoknak van szívük. Az egészségügyi munka is olyan, mint a drog, nehéz „leszokni" róla. Bejárok még a kórházba, mert sok volt betegem fordul hozzám szaktanácsért. Évtizedek alatt tízezer műtétet végeztem, és másik nagyjából negyvenezer beteget vizsgáltam az ország minden részéből. Egyetemi tanárok, akadémikusok és még a saját főnököm is közöttük volt; nagyon megható, hogy egyesek akár fél Európát választhatták volna, mégis hozzám jöttek. Egyikük felesége megkért, ne törődjek a férje címeivel, úgy operáljam, mint Kisguci Illést Balástya-Őszeszékről. Mondtam, hogy én eleve úgy csinálom, mert megszoktam. Addig esetleg izgul az ember, amíg be nem jut a hasba, de onnantól teljesen mindegy, ki a páciens.

– Mit szólt a díszpolgári címhez?
– Négy kitüntetést tartok igazán megtisztelőnek. Szakmailag a Balassa János Emlékérmet, amelyet 1905 óta, olykor szünetekkel, évente ad ki a sebésztársaság, Szeged városától a Szegedért Emlékérmet kaptam, akkor éreztem, hogy a helybeliek ismernek és meg is becsülnek. Kaptam a kórháztól egy életműdíjat, életem vége felé tartó szakaszának pedig a koronája ez a mostani díszpolgári cím. A legnagyobb eredmény az, hogy az egész közgyűlés ellenszavazat nélkül elfogadta. A hagyományokhoz híven szombaton könyvet fogadok örökbe a Somogyi-könyvtárban. Egykori évfolyamtársam és 63 éve barátom, Szarvas Ferenc professzor szenzációs diagnosztikai könyvét választottam, amely már túl van az ötödik kiadáson. Annak ellenére kitartottam mellette, hogy a Somogyi-könyvtár kincsei zavarba ejtettek. Az évfolyamról összejövünk még havonta egyszer ebédelni 8-10-en, de egészségügyről kevés szó esik köztünk. Egyébként a kormányzati ciklusok között nincs nagy különbség a szakmánk anyagi támogatását illetően. Mostohagyerekek voltunk, és kicsit még vagyunk is, bár tagadhatatlan, hogy a legutóbbi időben jelentős elmozdulást látunk a csaknem katasztrofális lemaradás behozására. Az ma is érvényes, hogy az orvosi munka alapvetően hivatás kérdése, ha valaki csak pénzért csinálja, az megbukik.

Idén Szeged díszpolgára lett. Fotó: Frank Yvette
Idén Szeged díszpolgára lett.
Fotó: Frank Yvette

– A rengeteg munka mellett miért érezte szükségét, hogy közéleti szerepet vállaljon a kamarában és a politikában?
– A szocialista rendszer számos tételével, gyakorlatával sohasem értettem egyet, ám a rendszerváltozáskor akartam tenni valamit ezért az országért, mert nem keveset kaptam tőle, megbecsültek, szerettek. Meggyőztek, hogy szálljak versenybe a megyei kamara elnökségért, és megnyertem. Volt alkalmam megtapasztalni, milyen erejük van a nyugati kamaráknak, de itthon közel sem ilyen a helyzet. Aztán jött a kereszténydemokraták felkérése, előbb pártoló, majd párttag lettem. A városi elnökségben vállaltam tagságot, sokat tettek, harcoltak munkatársaim, voltak szép eredmények, de rá kellett jönnöm, a hivatásom és a politika együtt igazából nem művelhető.

– Mit csinál, amikor nem a kórházban van?
– Kiköltöztünk a Rákóczi térről 1989-ben Újszegedre, és onnantól kezdve új vetülete nyílt meg számomra az életnek: elkezdtem parasztkodni. Dughagymát, cukkinit, tököt termeltem, törtem magam, díszkertet csináltattam, nyírom a füvet éjjel-nappal. Röhögtek rajtam az ismerősök, mert kapálni se tudtam. A hetvenes évektől van egy házunk a Balatonnál, ott is nyírni kell a füvet. Nem könnyű, de fenntartom magamnak a jogot, hogy a gyepet én tartsam karban. Jól el lehet fáradni benne. Van pianínónk, de évek óta nem ültem le mellé, legfeljebb karácsony este, mert itt van ez az átkozott számítógép, és ez viszi az időt. Utazgatni sem utazom már, mert a feleségem otthon érzi jól magát, nekem pedig megalázó, hogy egy szem férfiként az idegenvezetők mindig össze akarnak boronálni valakivel.

Kolléga és barát

„A szakma nagy részét tőle tanultam, csak hálás lehetek neki. Tizenöt évig voltam a munkatársa, és mivel nincs minden benne a könyvekben, finom fogásokat és öltéseket sajátítottam el tőle" – fogalmazott a díjazottról Halász Tamás, a sebészeti klinika B részlegének megbízott részlegvezető főorvosa. „Kicsit visszafogott, de nagyon jó szakember, aki a szakmájának él, kitűnően operált. Egy orvos renoméját az mutatja, hogy kollégái hogy mernek hozzá fordulni a bajukban, és tudom, sok évfolyamtársunkat ő műtötte. Egyenes, becsületes, korrekt ember, az évfolyamon is vitán felül köztiszteletnek örvendett" – mondta Szarvas Ferenc belgyógyász, endokrinológus egyetemi tanár.

Olvasóink írták

  • 2. tol 2013. május 19. 22:53
    „igazi sebész professzor, kinek a müveltsége könnyed szellemmel párosul. Kivételes ember, Isten éltesse sokáig Professzor Úr!”
  • 1. _csutak_ 2013. május 19. 14:24
    „Azon kevesek egyike volt akik nem adtak ki a kezükből hitvány munkát.
    Sok történetet írhatnék róla de felesleges.
    Én, aki haragban van az orvosi kaszttal maximális tisztelem orvosként és emberként!”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szeged madártávlatból - gyönyörködjön a napfény városában!

Lenyűgöző légifelvételek készültek Csongrád megye székhelyéről, Szegedről. Csodálja meg a fényképeket! Képgaléria. Tovább olvasom