Délmagyar logó

2018. 04. 23. hétfő - Béla 12°C | 26°C Még több cikk.

Koronások, csillagosok

Ma is aktívan foglalkoznak a repüléssel a szegedi veteránok, akiknek egy része a háború előtt, alatt és után is gépre szállt, ejtőernyőzött vagy sárkányrepülőzött. Az egykor motorsporttal is foglalkozó elnök nem nézi jó szemmel a légierő leépítését, de a szegedi reptér fejlődésének örül.
Ha én ezt a klubban elmesélem... A szegedi veterán repülősök rendszeresen összejárnak. Fotó: Gyenes Kálmán
A nyolcvanas évek legelején összegyűlt egy kisebb, de nagyon összetartó baráti kör: tagjai nemcsak abban hasonlítanak egymásra, hogy manapság sokan közülük a kilencedik ikszben járnak, hanem abban is, hogy mindannyian a repülés szerelmesei. A repülés szelleme pedig frissen tartja az embert: ezt bizonyítja legidősebb tagjuk, Papp Jani bácsi kilencvenöt éve is. Bácsit írunk, noha Baranyi György, a Magyar Veteránrepülő-szövetség szegedi, Vitéz Csapó Béla nevét viselő egyesületének elnöke is hetven közelében jár, ő azonban mégis így említi az idős tisztet.

A szervezet annak idején egy szamizdatként hazakerült kanadai magyar repülős újság cikkeinek hatására alakult azért, hogy az egykori szegedi és – a háború alatt katonai reptérként szolgáló – algyői pilótákat összegyűjtse. Sajnos akkoriban már sokan nem éltek az „oldtájmer" repülősök közül, sikerült azonban így is ötvenet-hatvanat megtalálni. Mint Baranyi György elmondta, vannak köztük „koronás" és „csillagos" pilóták is, ami a múlt rendszerek legfőbb szimbólumaira utal. Ő maga sajnos nem jutott be a repülőtiszti főiskolára, mert lebukott, amikor aláhamisította szintén pilóta apja beleegyező nyilatkozatát – mint annak idején sokan mások. A repülésről azonban nem tudott lemondani, így állandóan az algyői és szegedi reptéren sertepertélt, míg végül beállt ejtőernyősnek. Ezt a veszélyes elfoglaltságot 1953-ig űzte, miközben a motorsportba is beleszeretett, s végül abban lett igazán profi.

A vezető büszkén jelentette ki, hogy megelőzték korukat: mire a fővárosi veteránok egyesületbe tömörültek, addigra ők már öt-hat éves találkozón is túl voltak. Ezeken a nagyobb összejöveteleken gyakran látogatnak el egy-egy repülőnapra, vagy a közeli repterekre – vágyakozni. – A sóhajtozáson kívül nemigen van másra lehetőség: néha egy-egy pilótában megmozdul az érzés, hogy egyszer ő is lesz idős, akkor potyautasként fölvisznek bennünket – mondja szomorkodva Baranyi. A „hétköznapi" gyűlések kezdetén mindig egyperces némasággal emlékeznek eltávozott bajtársaikra – sajnos mostanában egyre többre –, majd „szakmai fórum" keretében átbeszélik a legújabb repülős fejlesztéseket szakfolyóiratok és filmek segítségével. A szegedi reptér „feltámadásának" is örülnek, noha kritikával is illetik: kár, hogy a pályát nem lehetett megnyújtani.

Bár a politizálás alapszabályban tiltott dolog, felháborodását és keserűségét mégsem tudja elhallgatni amiatt, hogy egyre fogy a magyar légierő, és „leépítik" a legjobb pilótákat. Pedig – mint vallja – a legdrágább és legjobb fegyver egy első osztályú vadászpilóta.


Csaszi és vaccs

A nyolcvanöt éves klubtag, Döme Béla bácsi egy gyorsbombázó században szolgált a háború alatt, így érte a hadifogság is. Szerencséjére az amerikaiaknak adta meg magát, így a gulág helyett síelni is mehetett Ausztriában. Az órákat és gyűrűket azonban az amerikai katonák is előszeretettel gyűjtötték, nemcsak az oroszok. Egy spontán szökési kísérlet után végül úgy sikerült hazakerülnie, hogy az amerikaiaknak elfogyott az utánpótlása, így nem tudták etetni a hadifoglyokat, és elengedték őket. 

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A nap még megcukrozhatja a szőlőt

Két hetet késik minden szőlőfajta beérése a megyében, a termés pedig csak harmada a tavalyinak. A… Tovább olvasom