Délmagyar logó

2016. 05. 30. hétfő - Janka, Zsanett 19°C | 27°C

Kötött pályán is a szabadságot szerette

Kötött pályán is a szabadságot szerette
Legszívesebben gyalog jár és haditechnikáról olvas a friss nyugdíjas Müller Zoltán, aki 41 évet dolgozott le a szegedi közlekedésben. Kalauzként kezdett, és villamosvezetőként szerelt le. Utasaira mindig egyénre szabott kezelési módot alkalmazott.
Csúcsteljesítménnyel, 41 esztendő szolgálat után ment nyugdíjba decemberben a Szegedi Közlekedési Kft.-től Müller Zoltán villamosvezető. Az 59 esztendős kezdő nyugdíjasnak nem hiányzik a villamos sem utasként, sem vezetőként. Most legszívesebben gyalogol.
 
Nyugdíjas villamosvezető sosem számolta a kilométereket. Az első villamosáról és magáról őriz képet. Fotók: Frank Yvette

Azt mondja, nem a vezetést szerette a legjobban, hanem hogy kötött pályán is szabadnak érezhette magát, nem állt főnök a háta mögött. Karbantartja magát, mint eddig is: reggelente húsz percet fut, súlyzózik. Szívesen autózik, és mivel sajátra most nem futja, kiránduláshoz bérel egyet. Főként a Balatonra és a főváros környéki hegyekbe jár. Mindennapi elfoglaltságot a kertes házuk körül keres magának, nehogy ellustuljon. Emellett haditechnikai témájú könyveket olvas és filmeket néz.

Autószerelőnek készült

– Az első munkahelyem volt az SZKT, vagyis akkoriban még SZKV, pedig nem ide készültem. Szívem szerint autószerelőnek tanultam volna, de az presztízsszakma volt, nem kerültem be, helyette géplakatosnak tanultam. Utána  a kendergyárban helyezkedhettem volna el, de az nem tetszett, azért váltottam a közlekedéshez. Nem kezdhettem mindjárt villamosvezetőként, hanem előbb kalauznak kellett állnom. Jegyet adtam, érvényesítettem, összecsatoltam a kocsikat, váltót állítottam, járatot indítottam, kezeltem a hátsó ajtót. 1974 júliusától dolgoztam, ám októberben megszüntették a kalauzi állásokat. A fedélzetről úgynevezett földi szolgálatra rendeltek, kocsikísérő lettem. Informáltam az utasokat, hogy is működik a kalauz nélküli lét – idézte fel a kezdeteket Müller Zoltán.

Utána kocsirendező lett a telepen, majd a tanfolyamot elvégezve 1978-tól vezethetett villamost. Kétéves katonai szolgálat után állandó behívót kapott, gyakran rendelték be kiképzésre, hadgyakorlatra. Érdekesnek találta, mert gépek közelében lehetett, vadászrepülőknél és aknavetősként.

Érzésből vezettek

Ha nem katonáskodott, villamost vezetett. Kezdőként a 3-ason, ami hajdan a Somogyi utcából indult a Belvárosi temetőhöz, később beosztották a 4-esre is. Nagyjából öt év múlva állhatott be a vállalat profijainak fenntartott 1-es vonalra, és az utolsó években bővült a repertoárja a 2-essel. Müller Zoltán azt mondja, nem nehéz feladat mostanság vezetni, mert számítógép követi a vezető minden utasítását.

Régen viszont csak az érzékszerveikre hagyatkozhattak. Mint mikor régen – modern laborháttér nélkül – a körzeti orvos a sztetoszkópjára, vérnyomásmérőre és a reflexkalapácsra támaszkodva diagnosztizált. Ugyanígy a villamosvezető eleinte kifinomult mozdulatokkal kerülte el, hogy rángasson a kocsi.

A friss nyugdíjas felidézte: légfékes villamosokon kezdett, utána jöttek a bengálinak becézett FVV-k, amikre igaz volt, hogy lassan indul, de lassan is áll meg, mint a bengáli tigris. A sorban a Tatrák következtek, majd végül az alacsonypadlós és klímás PESA-k. A légfékesekre úgy emlékszik a nyugdíjas vezető, hogy egy légtérben ült az utasokkal, azaz ha kint mínusz húsz fok dühöngött, csak pár fokkal mértek kevesebbet a vezetőnél.

Csak hiúságból nem húzott csizmát és nagykabátot, és kézzel állította az ablaktörlőt. A bengálikon is csak korlát és plexi választotta el az utasoktól. Nem beszélve, hogy nagyokat durrantak és füstöltek is azok a járgányok. Más közlekedőkkel saját hibájából nem ütközött, ennek ellenére tízévente becsúszott egy-egy koccanás.
 
Müller Zoltán ismer minden villamost.

80 méter fékút

Ki gondolná, hogy 50 kilométeres maximális sebességről a legjobb villamos is csak 32 méter fékúton képes megállni, míg egy autónak mindössze 16 méterre van szüksége ugyanehhez. És bármily hihetetlen, szemerkélő esőben egy bengálinak 40 kilométerről akár 70-80 méter kellett a megálláshoz. Müller Zoltánnak 37 év alatt egyetlenegy személyi sérüléssel járó balesete fordult elő, az is a leszerelése előtti napokban. Váratlanul eléugrott egy fiatalember féktávolságon belül, hiába vészfékezett, dudált, de nem tudta elkerülni az ütközést. A fiatalember nem hallotta a bedugott fülhallgatóján keresztül, az úttestre esett, és szerencsére „csak" mellkasi sérülést szenvedett.

Müller Zoltánt annyira bántotta a dolog, hogy a hivatalos vizsgálaton  kívül a tanulmányai alapján magát is lehelyszínelte, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét: nem tehetett mást. Utasokkal egyáltalán nem került összetűzésbe.

Azt mondja, az a nyitja, hogy türelmes volt és előzékeny. Helyén kezelte a részegeket és a pszichiátriai eseteket is, mindenkinél az „adott kezelési módot" alkalmazta. Talán túl jó is volt, hiszen gyakran előfordult, hogy bevárta a villamoshoz szaladó utasokat.

Volt, hogy csak a harmadik zöld lámpánál tudott elindulni, hogy elvigye a munkába, iskolába sietőket. Utána viszont behozta a késést a nyílt pályán.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Üllésről teker a Gibraltári-szoroshoz

Üllésről teker a Gibraltári-szoroshoz
Dohányzás helyett a kerékpározást választotta az üllési Bunford József, akinek ma már az élete a tekerés. Tovább olvasom