Délmagyar logó

2017. 11. 24. péntek - Emma 4°C | 11°C Még több cikk.

Lapunk a vidéki sajtó zászlóshajója

Szeged - A vidék legpatinásabb napilapja, a Délmagyarország május 22-én ünnepli születésnapját – ma a kilencvenkilencediket. De kik azok, akik éltették ezt az újságot? Erről és a lapcsinálás hátteréről is kérdeztünk sajtótörténészeket – anekdotákat gyűjtve. Lapunk múltjára, az egykori szerkesztőkre való emlékezés a centenáriumi év nyitánya is: mától a 100. szülinapra készülünk – játékokkal és meglepetésekkel.
– Pásztor József nélkül nincs Délmagyarország! Pásztoré az egyik legizgalmasabb szegedi médiakarrier: a Délmagyarország alapításától egészen 1938 decemberéig formálta a lap sorsát – jelenti ki Lengyel András. Az irodalomtörténész fölvillantja a sikeres zsidó újságíró alakját, aki 1910. november 30-ától felelős szerkesztőként, majd – amint lehetősége adódott – kiadótulajdonosként éltette a Délmagyarországot. Illetve egy kisebb médiabirodalmat, amelyből viszonylagos jólétet teremtett családjának.

– A szegedi sajtó történetében 1919 szakaszhatár. Addig egymás mellett élt több újság, de azt követően kétpólusúvá vált, egy élesen jobboldali és egy erősen baloldali-ellenzéki táborra szakadt a szegedi média. Ennek része, hogy 1920. május 30-án megszűnt az ellenzéki Délmagyarország, ám augusztus 15-én belőle megszületett a jobboldali Szeged, majd abból, menet közben, kinőtt a megújuló régi Délmagyar csírája. Olyannyira, hogy a Szegedet 1925. április 4-én betiltották, de május 17-én Délmagyarország néven újraindulhatott – folytatja magyarázatát az irodalomtörténész. A háttérben az áll, hogy Bethlen Istvánék Szegeden próbálták ki a módszert: úgy betiltani egy lapot, hogy az mégis újraindulhat, más néven. E technikának köszönheti a Délmagyar a létét, illetve Pásztornak, aki a megalkuvást és az ellenzékiséget pragmatikusan elegyítő médiapolitikus volt.

Emléktábla hirdeti: első otthonunk a jókai utcában volt. Fotó: Miskolczi Róbert
Emléktábla hirdeti: első otthonunk a Jókai utcában volt.
Fotó: Miskolczi Róbert

– Gyorsíróból lett újságíró Lőkös Zoltán. Gyorsíróként hívták el 1944 őszén a függetlenségi front színházbeli nagygyűlésére. Aztán ott ragadt: eleinte a BBC mint hírforrás információit jegyezte le, majd jó tollú riportere, színikritikusa lett a Délmagyarországnak, később, 1961 decemberétől 1962 júliusáig pedig főszerkesztője. Lőkös mint gimnáziumi osztálytársát hívott a szerkesztőségbe, ahol 1945-től gyakori vendég lettem – vall lapunkkal való kapcsolatáról Péter László. Az irodalomtörténész találkozott az akkori főszerkesztővel, Szirmai Istvánnal is, de személyes kapcsolat nem alakult ki köztük. Mint ahogy a később ugyancsak „pártkatonaként" a redakció élére állított Ferencz Lászlóval vagy Zombori Jánossal sem.

– A legtöbb felelős és leendő főszerkesztő 1956 októberének végén tömörült össze egy csöpp szobában, a Kárász utcai redakcióban. Jelen volt – többek között – Lőkös, F. Nagy Pista, aki majd 1968–1983 között irányította a redakciót, továbbá a szerkesztőség vezetésére igényt tartó Kövesdi Lajos, aki később disszidált, és eltűnt a szemünk elől, illetve Fábián Feri, aki azután pár napra kezébe is vette a kormányrudat. Emlékezetes számomra az akkori jelenet: a már ott dolgozó fiatal – jóval később, 1983 augusztusától 1990 tavaszáig főszerkesztővé lett – Simon Pista kijelentette: ő kommunista volt, és az is marad. Bátornak számított, ezért nekem tetsző volt ez a kiállás – emlékszik Péter László a névváltoztató gyűlésre. A Szeged Népének, majd november 20-ától Szegedi Néplapnak nevezett újság 1957. május 1-jétől kapta vissza máig büszkén viselt, patinás nevét. A Délmagyarország 1960. január 1-jén a fejlécnél föl is tüntette: 50. évfolyam. Mert a szegedi és régiós újság büszke arra, hogy 1910. május 22-én született, így a vidék legpatinásabb lapja.

Van, ami nem változik. a lapkészítés izgalma az új sajtóházban is tapintható. Fotó: Frank Yvette
Van, ami nem változik. A lapkészítés izgalma az új sajtóházban is tapintható.
Fotó: Frank Yvette

Susztertől a doktorig

A részvénytársaságként működő kiadó nevezte ki 1944 előtt a redakciót irányító felelős vagy főszerkesztőt. Ám e poszt 1945-től a rendszerváltozásig pártmegbízatásnak számított. Az ötvenes években „népi káderek" kerültek az élre: például Nagy Pál eredeti foglalkozása suszter volt. A földeáki Nagy István rendőrnek állt, s onnan szippantotta föl a szerkesztőségi munka. Siklós János, aki 1958 márciusában lett felelős szerkesztő, ugyancsak pártkáderként, a kendergyári munkásmozgalomból ejtőernyőzött. A vezető szerkesztők közül többen félbehagyták tanulmányaikat: például Bóday Pál orvostanhallgatónak indult. Ugyanakkor Lőkös Zoltán 1947-ben a paprikatermelésről írt dolgozatával doktorált.

Sztárok és profik

Szeged a múlt század 30-as éveiben az egyik ellenzéki centruma volt a vidéki sajtóéletnek – bizonyítja egy 1938 táján készült minisztériumi felmérés. Kiderült – halljuk Lengyel Andrástól –, hogy Szeged sajtóélete – a számok alapján is – messze Pécs vagy Debrecen előtt járt. A lap fénykorában – 1923–1938 között – olyan sztárok dolgoztak a Délmagyarnak, mint Móra Ferenc és Juhász Gyula. De a „kulizó munkatársak" – Magyar László, Vér György, Lengyel Vilma – is profik. E csapat megnyerése és összetartása pedig Frank József, a háttérbe húzódó szerkesztő érdeme. Aztán példányszáma és olvasottsága alapján a múlt század 60-as és 70-es éveiben ismét csúcsokat döntött a Délmagyarország.

Olvasóink írták

  • 2. CID 2009. május 22. 16:25
    „:)”
  • 1. dodó 2009. május 22. 16:19
    „Ez a lap már régóta nem az a lap, amelyre büszkék lehetn(én)ek a szegediek.”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Vasárnapig lehet voksolni a Dömötörre

Szeged - Tizenegyedik alkalommal ítélik oda a szegedi színházi élet hagyományos elismeréseit, a Dömötör-díjakat. A közönség vasárnap estig szavazhat a jelöltekre. Tovább olvasom