Délmagyar logó

2018. 05. 27. vasárnap - Hella 17°C | 28°C Még több cikk.

Mezei Szilárd: A magyar népzenét zenei anyanyelvként élem meg

Zenta - Mezei Szilárd hegedűs, brácsás, zeneszerző a mai napig szülővárosában, a vajdasági Zentán él. A dzsessz jövőjéről, vajdasági kultúrpolitikáról beszélgettünk. Interjú.
- Emlékszik, mikor tartott a kezében először hegedűt?
- Hegedülni 6 éves koromban kezdtem, akkor írattak be a zeneiskolába. A hangszerválasztás felől abban az időben nem voltak kétségeim. Később már igen. Igazából nem tudom, nem emlékszem, miért éppen hegedülni szerettem volna. De az, hogy zenélni szeretnék, és hogy ez meghatározó dolog az életemben, az elég korán tudatosult bennem.

- Szerzeményei a magyar népzenéből indulnak ki, ugyanakkor szorosan kapcsolódnak a dzsesszhez és a kortárs komolyzene egyes irányzataihoz. Tudatos vagy ösztönös ez a stílusfelépítés?
- A magyar népzenét zenei anyanyelvként élem meg, tehát annyiból tudatos, hogy az ember – zeneileg is – elsősorban az anyanyelvén szólal meg. Azontúl a magyar népzenét különleges jelenségként élem meg: ritka egységes és egész világnézetet, habitust hordoz magában. Az, hogy ilyen sokáig, szinte a múlt század közepéig, de nyomokban még a mai napig is megtartotta funkcionalitását, illetve az, hogy kivételes magyar zenészeknek, kutatóknak és továbbvivőknek köszönve ilyen nagy mennyiségben, és ilyen jó feldolgozottságban meg tudott maradni, mint „múzeumi" lelet, kivételes szerencse. Természetesen ma a magyar népzene már egy zárt világ, folyamatosságában már nem élő és nem éltethető, viszont anyanyelvként, véleményem szerint, még mindig ható- és működőképes. Ami a dzsesszt illeti, értelemszerűen az is a népzenéből, a feketék népzenéjéből alakult ki. Ami engem személy szerint a dzsesszben érdekel – azontúl, hogy mint zenehallgató, rajongok érte – az a fajta improvizativitás és hozzáállás, ami képes élővé és kortárssá, korszerűvé tenni a ma zenéjét. Nagyon sokszor, nem teljesen alaptalanul, éri az a vád a mai, hermetikus kortárs zenét, hogy belterjes, befogadhatatlan, képtelen a ma kérdéseire, életérzéseire érdemben reflektálni. Ez igaz lehet, de nem biztos, hogy ez csak a zenészek, a zeneszerzők hibája. A kommercialitással nagyon egyenlőtlen és igazságtalan „verseny" alakult ki, és a könnyebbik út sokak számára vonzóbb lehet. Válaszolva a kérdésre: úgy gondolom, ezek végeredményben részletkérdések. Az ember kialakítja saját stílusát, részben tudatosan, részben determináltan a saját kultúrája, hagyománya, sorsa által.

- Említene néhányat a legmeghatározóbb zenei partnerei közül?
- Fontos, régi partnerem, barátom Márkos Albert csellista, a zenekaraim tagjai, Csík István dobos és Malina Ervin nagybőgős, akikkel a triót alkotjuk, illetve a fúvós Bogdan Rankovic, a harsonás Bransilav Aksin, a tubás Pápista Kornél és Milan Aleksic zongorista, akik a nagyobb felállásokban vesznek részt. Ezenkívül egy nagyon meghatározó zenész a számomra, akivel eddig három alkalommal volt szerencsém együtt koncertezni, és remélhetőleg a jövőben is lesz rá alkalom: Matthias Schubert német szaxofonos.

Mezei Szilárd: A magyar népzenét zenei anyanyelvként élem meg. Fotó: Nikolai Khalezin
Mezei Szilárd: A magyar népzenét zenei anyanyelvként élem meg.
Fotó: Nikolai Khalezin

- Amikor először láttam élőben játszani, Nagy József fotókiállításának megnyitóján zenélt, akinek több színházi munkájához komponált zenét. Melyek voltak együttműködéseik legfontosabb állomásai?
- A Nagy Józseffel való munka minden egyes alkalommal nagy kihívást jelentett, és megtisztelő volt, hogy vele dolgozhattam. 1997-ben dolgoztunk először egy kisebb performansz erejéig a kanizsai fesztivál keretében, majd az első komolyabb munkánk 2000-ben volt, a Filozófusok című előadás, amelyet Orléans-ban próbáltunk, és Cannes-ban mutattunk be, élő zenével. Márkos Albert csellón, Geröly Tamás ütőkön, én brácsán játszottam. Ez az előadás Bruno Schulz művei alapján készült, és a mai napig játsszuk. A bemutató évében a kritikusok megítélése szerint az év előadása volt Franciaországban. Együtt dolgoztunk még az Asobu című japán-francia koprodukcióban 2006-ban, amelynek zenéjét Szelevényi Ákossal közösen írtuk, és még két zenésszel kvartettben adtuk elő élőben. A bemutató Avignonban, a pápai palotában volt. Abban az évben a fesztivál kiemelt művésze volt Nagy József, és sokan azt mondják, az európai színházi munka egyik csúcsát jelenti, ha egy színházi rendező a pápai palotában mutatja be előadását. Ezt az előadást játszottuk Japában is. Legutóbbi közös munkánk a 100 tű hossza című előadás volt 2009-ben, amelyet a Bicskei Zoltán vezette magyarkanizsai Nagy József Regionális Koreográfiai Központban készítettünk, és a kanizsai fesztiválon mutattuk be. Ebben a zenét a szeptettemmel játszottuk, ugyancsak élőben. A vele való munkáról röviden annyit mondanék, hogy Szkipe – vagyis Nagy József – zenei érdeklődése nagyon hasonló az enyémhez, vagy az enyém az övéhez, így az a zene, amit az ő előadásaihoz írtam, kevésbé alkalmazott zene, és egészen közel áll – a 100 tű hosszában gyakorlatilag megegyezik – azzal a zenével, amivel egyébként is foglalkozok. Kivételesen nagy és kreatív művésznek tartom, és a közös munka minden egyes alkalommal nagy élmény volt. Stresszmentes és nagyon kreatív.

- A vajdasági kultúrpolitika – már ha létezik egyáltalán ilyen – hogyan támogatja az ottani művészeti életet?
- Ez a kérdés nagyon bonyolult, röviden nehéz rá válaszolni. Rendszeres anyagi támogatás csak kevés művésznek, művészeti csoportnak jár, és azok is általában valamilyen nagyobb intézményhez kötődnek. Kialakult kultúrpolitika talán még nincs is. Független művészek csak kis résztámogatásokra számíthatnak. Persze néha vannak kivételes alkalmak, esetek, de általában nem jellemző, hogy a kortárs megmozdulásokat jelentősen támogatnák. Ugyanakkor, ami még nagyobb gond, hogy a politika, és azon belül a pártpolitika mezsgyéjén mozognak a dolgok, ami eleve kizárja, hogy egy komoly kultúrpolitika kialakulhasson. Szűkebben nézve, az itteni magyar közösség szempontjából ez azért is tragikus, mert ez a közösség nagyon kicsi, és így belterjes marad. Elkeserítő és nagyon bosszantó belegondolni abba, hogy pillanatnyilag milyen irányba tart ma ennek a közösségnek a kultúrája – beleértve a művészeteket, közművelődést és a médiát is.

- Végezetül: mit gondol, merre tart a mai dzsessz, milyen alternatívái vannak műfajnak?
- Ez még nehezebb kérdés. Az, amit dzsessz zenének hívunk, nagyjából már halott, zárt világ, hiszen a műfaj nagy öregjei lassan mind eltávoztak. Már a modernebb irányzatok képviselői is öregeknek számítanak, és ami ma jazz címke alatt fut, az általában az a fajta mainstream, aminek elsődleges szempontjai piacgazdasági kategóriákba tartoznak, azaz kommersz zenék felé sodródnak el, hiszen a fő szempont lett az eladhatóság, ami ötven évvel ezelőtt még nem zárta ki a minőséget, ma viszont már egyértelműen igen. Ha kimondjuk, ha nem, ez sajnos így van.

Olvasóink írták

  • 2. tiszaimatyas 2011. január 28. 17:49
    „az interjú teljes szövege az Improv.hu-n: http://improv.hu/2011/01/28/mezei-szilard-2011-januar-28/”
  • 1. fazsoo 2011. január 28. 13:42
    „minden említett név fantasztikus tehetség, óriási szerencsém, hogy sokukkal találkozhattam személyesen is. és mindez most történik, és pár tíz kilométerre tőlünk, ne feledjük!”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Nemesi Pál: 120 éve kötelező volt a tagság

Az év vállalkozása Presztízs díját Nemesi Pál, a Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke adta át a nyertesnek. Tovább olvasom