Szeged - delmagyar.hu

– Milyen érzés egy fesztivál központi alakjának lenni?
– Nagyon szép érzés, noha mindennap jövök, és a határon gyakran fennakadok. Órák hosszat kell várni, van, amikor reggel 4-re érek haza. De mégis hihetetlen nagy ajándék egy magamfajta tollforgatónak, hogy ennyi interpretációban hallja a saját dolgait. Nagyon különös látni, hogy azokat a szövegeket, amelyekkel eddig csak kételyei voltak az embernek, valaki kiválasztotta.

– Inspirálja hogy másokat inspirál?
– Igen. Már pár éve írok egy sorozatot, az a címe, hogy Az életem legszebb irodalmi estje. Egy berliniről írtam az elsőt, a másodikat egy müncheniről, most egy tatairól. Sokszor megfigyeltem magam különböző városokban, hogy kiülök, figyelem a közönséget, és azt érzem, hogy ha meg is fogok tudni szólalni, nem fogom tudni megemelni az embereket, bele fogok szakadni.

Tolnai Ottó művei álltak a középpontban. Fotó: Karnok Csaba

– Volt már rossz közönsége?
– Volt. Fiatalkorunkban Domonkos Istvánnal meg akartak minket verni egy vajdasági kisvárosban. Körülvettek, és majdnem meglincseltek, mert úgy vették, hogy szabadosak a verseink. De nagyon szép és látomásszerű irodalmi estek is vannak. Egy alkalommal a flamingóról meséltem – mint sokszor –, és egyszer csak azt vettem észre, hogy az első sorban ül egy idős nő, rózsaszínbe van öltözve, és pont úgy néz ki, mint egy flamingó.

– A thealteres előadások közül mit emelne ki?
– Egyik legnagyobb élményem a szentesi középiskolások Vonaton című prózámból készített előadása, utcai színháza volt. Láttam, hogy ezek a fiatal emberek mennyire megéreztek bizonyos motívumokat. Érdekes, hogy a legfiatalabbakról beszélek, noha olyan csodálatos előadások voltak, mint Urbán András A kisinyovi rózsája, ami külön élmény, ugyanis azt a verset erre az alkalomra írtam a társulatnak, amit csodálok. Sok más előadásról is kellene beszélni, de nem tudok mindről. És nem is tudtam, hogy nekem hogy kellene viselkedni. Mindegyiket végig kell látogatnom? Mindenkit meg kell puszilgatnom, minden színészt megtapsolnom? Nem tudtam mindent megnézni, a nyugati vendégmunkások áradata szinte lezárta a határt, pár nap után kifáradtam a várakozásban, majdnem ágynak estem. De ez a mostani est is nagyon fontos volt számomra, amelynek az volt a címe, hogy Tolnai köpönyege. Azt hittem, hogy az én köpönyegemet már rég ellopták, szétírták tőlem. Ezen az estén volt egy olyan érzésem, hogy visszakaptam. Ezek a fiatalok tudják azt, amit én, és többet.