Délmagyar logó

2018. 10. 21. vasárnap - Orsolya 10°C | 17°C Még több cikk.

Nem vágták le a beteg férfi lábát, de éhen halhat a család

Nem vágták le a beteg férfi lábát, de éhen halhat a család
Földeák - Az élet legsötétebb bugyraiba is beleshetett Csehpál Etelka, miközben faluról falura költözött, ahol olyan embereket gyógyított, akik csak benne bíztak. Az egyetemen egykor népegészségüggyel is foglalkozó doktornő még a politikába is belebotlott, de ma már azt mondja, hogy abból is elég volt.
Névjegy

Csehpál Etelka 1947. szeptember 6-án Csongrádon született. Az általános iskola első éveit még Csongrádon végezte el, majd felső tagozatosként már Szegeden járt iskolába. A háziorvos középiskolás diákként a Radnóti-gimnáziumban érettségizett, az orvosi diplomát is a Tisza-parti városban szerezte. Négy fia van, az egyik második férje révén került a családba. Hobbija az irodalom és az utazás.
– Amióta itt dolgozik Földeákon, hány beteg lábát kellett levágni?

– Több esetben is, de csak akkor kerül erre sor, ha már életet mentenek. Egész héten hangos volt a sajtó attól, hogy magasabb finanszírozás jár az amputációért, mint a helyreállító műtétért, gyógyszeres kezelésért. Aztán ez azzal finomodott, hogy csak a több pénz miatt egyetlen orvos sem vág le egy lábat, ám a háziorvosok szintjén megrekedhet egy kivizsgálás. Én azt tapasztalom, hogy sokszor a betegek fordulnak későn orvoshoz, legtöbbször azért, mert a munkájukat féltik, csak akkor állnak ki a munkából, amikor leesnek a lábukról. Errefelé nagyon keveset keresnek az emberek, nekik a táppénz az a vég. Ha időben jönnek, sikeres lehet a kezelés.

– Akkor úgy gondolja, hogy a háziorvosoknak korlátlanul lehetőségük van a diagnózis felállítására, a szükséges vizsgálatokra maradéktalanul be tudják utalni a betegeket?

– Ezt nem mondtam. Valóban a legtöbb vizsgálatra hónapokat kell várni, vagy van az a lehetőség, hogy a fizetős szakrendeléseket keresik fel. De ha valaki időben jön, akkor még a hosszas várakozás ellenére is sikeres lehet a kezelés. Nekem volt egy esetem, amikor a feleség unszolására jött el hozzánk egy fiatalember. Igaz, hogy hónapokat kellett várni a vizsgálatokra, de végül megműtötték, a lába megmenekült. Egy évig táppénzen volt a férfi, ekkor kapott százezer körül, majd leszázalékolták. Ekkor már csak negyvenkétezer forintot kapott, a járadék az önkormányzati közfoglalkoztatásnál kizáró tényező, így most a több gyermeket nevelő család ebből és a feleség közmunkabéréből él.

A lába megmaradt az apának, de lehet, hogy éhen hal a család. Ez a tragédia.

– Ha nem is mindennapos ez a történet, azért nemritkán találkozhat hasonlóval.

– Minden héten többször. Mielőtt megérkeztek, egy vénás injekciót kellett egy betegünknek beadni. Miközben kezeltük, az asszony elmondta, hogy harmincezer forint a jövedelme, nehéz kiváltani abból a gyógyszert, amit a betegsége miatt muszáj kiváltani. Hát most mit csináljak? És ebből jut minden hétre több is. Ezért is, mivel állandóan szembejönnek ezek a történetek, nem szeretek panaszkodni. De mondja meg, mi lesz ezekkel az emberekkel, ha én se leszek már? Ne értse félre, nem a nélkülözhetetlenségem miatt mondom ezt, hanem ki fog ide jönni? Egy fiatal orvosnak nem vonzó a vidéki élet, nem vonzó dolog háziorvosnak menni. Lenézik ezt a szakmát, semmi presztízse nincs. Nemsokára én is betöltöm a hetvenet, csinálom, mert imádom az itteni embereket, de mi lesz velük, ha én már nem tudom elvégezni a munkámat? Ez egy általános dolog, beszélnek róla eleget. Ma az egyetemeken évente nyolcvanan szereznek háziorvosi képesítést, ketten-hárman maradnak itthon, a többiek mennek külföldre. De ide, a kis faluba senki nem vágyik.

Kórház, egyetem, falvak

– Most is Szegeden lakik. Hogyan alakult mégis úgy az élete, hogy szinte csak falvakban praktizált?

– Valójában gyermekgyógyász szerettem volna lenni. Az ajkai kórház akkoriban indult, amikor végeztem, ez még 1976-ban volt. Az egyetemi éveket Szegeden töltöttem, Ajkán volt úgy állás, hogy szolgálati lakást is adtak. Itt nagy lelkesedéssel, de igen kevés fizetésért dolgoztunk. A férjem pedagógus volt, akkor már megszületett a legidősebb fiam. Az 1900 forintos fizetésből naponta ötven forintot tudtunk élelemre költeni hármunk számára. Akkoriban olyan időket éltünk, hogy  Ajkán egy vájártanuló is 5600 forintot kapott, talán ösztöndíjként vagy valami ilyesmi címen. Mindeközben a főnököm 4000 forintért dolgozott. Hát vettünk egy mély lélegzetet, és eljöttünk Tömörkényre. Édesapámnak azon a környéken voltak földjei, s bár nem ott élt, azt mégis tudta, hogy megüresedett egy orvosi állás. Így kerültünk a vidéki létbe. Sokkal jobb anyagi körülmények között éltünk, a kórházi munka után sokáig fájt a szívem, hiányzott a műtő. Később rájöttem, hogy háziorvosként is lehet életeket menteni. Pár év után megszerettem itt élni. Tömörkény után jött Csongrád, Bokros.
 
Nem vágták le a beteg férfi lábát, de éhen halhat a család. Fotó: Frank Yvette (galéria)
– Mégis valahogy belekerülhetett egy kanyar a falusi életbe, hiszen Szegeden építették fel a házukat.

– Ahogy jobban ment az életünk, elkezdtünk építkezni Szegeden, ráadásul nyílt egy lehetőségem is az egyetemen, a társadalmi orvostani intézetben. Népegészségüggyel, szervezéstannal foglalkoztam, mellette nyelvvizsgát is letettem, pszichoterapeuta képesítést szereztem. Úgy ment minden, lendületesen. Aztán jött
a rendszerváltás, új rektora lett az orvosegyetemnek, a főnököm munkáját megköszönték, aztán az enyémet is. Innen ismét vidékre, Csanytelekre kerültem, ott tizenöt évet húztam le. 2008-ban elértem a nyugdíjkorhatárt, el is mentem nyugdíjba, de az első nap már eszembe jutott, hogy mi lesz velem. Én már nem kellek senkinek? Ekkor átvettem egy igen lepukkant praxist Mindszenten, ahol átlagfinanszírozást kaptam egy évig, de utána a 750 betegkártya csak arra volt elég, hogy kifizessem belőle a nővért, a villanyt és a gázt. Ekkor döntöttem el, hogy eljövök Földeákra, itt volt eladó praxis, hát megvettem.

Nem örökölnek semmit utánam, hiába fizettem

– Hétmillió forintért vette a földeáki praxist. Megérte?

– Mindenkitől kölcsön kellett kérnem, de kifizettem, igaz, havonta 250 órát ügyeltem. Aztán be is kellett rendezni, műszereket venni. De itt az elmúlt négy évben nagyon jól éreztem magam. Szeretnek, én is szeretem a betegeimet. Nekem ez maradt, a munka, özvegy vagyok, mi is éltetne? Azt persze nem tudom, hogy mi lesz, ha én nem leszek. Ugyanis ha alkalmasint arról kell majd gondolkodni, hogy ki örökli utánam a praxist, akkor érdekesen is alakulhat a dolog. Ha fél évig nem tudják eladni a gyerekeim, akkor  visszaszáll az önkormányzatra. Pénzügyileg nonszensz, de ilyen szempontból, az én tudomásom szerint, elveszíthetem az egész értékét.
 
Nem vágták le a beteg férfi lábát, de éhen halhat a család. Fotó: Frank Yvette (galéria)
– Ha már az örökösökről beszélünk, a gyermekei közül választotta-e valaki ezt a hivatást?

– Három fiam van az első házasságomból, egy a férjem révén. Azt látták éveken keresztül, hogy gyakorlatilag soha nem vagyok otthon, mert állandóan rendelek, ügyelek. Ha éppen a vasárnapi ebédnél a kanalat emeljük, akkor biztosan csörög a telefon és mennem kell. Nem kérnek belőle. Azt mondják, hogy ők normális életet akarnak élni.

Elég volt a politikából

– Sokszor kiállt szónokként tüntetéseken. Sőt, a Demokratikus Koalíció jelöltje is volt. Mostanában nem hallottuk a hangját.

– Elegem van. Amikor az internetadós tüntetések voltak, akkor azt hittem, akkor úgy tűnt, hogy viszi a lendület az embereket, összeforgácsol a felháborodás. Akkor beszéltem én is többször arról az igazságtalanságról, hogy
a vidéken élő emberek egészségügyi intézményekhez való hozzáférése messze elmarad a városiakétól. Számos más ponton is elindult egy diskurzus, de ma ezek elszigetelődtek egymástól. Mindenki csak „jobb–bal" viszonylatban gondolkodik, holott 2016-ban már nem érdemes megosztani így a társadalmat. Értelmetlennek látom a küzdelmet. Én csak tisztességet és demokráciát szeretnék. Hát ön szerint normális az, hogy errefelé
harminc-negyven-ötvenezer forintból élnek családok, másutt meg milliárdokat lopnak el? Hát ez senkit nem zavar?

– Ha nem politikával, akkor mivel tölti a szabadidejét, ha van ilyen?

– Olvasok, kirándulok, kirándulnék. Tudja, egyszer nekiindultam a Caminónak, háromszáz kilométerig jutottam, mert fájt a térdem, le kellett állnom. Ezt akkor egy figyelmeztetésnek vettem, hogy nem folytathatom így tovább az életemet, ilyen lóhalálában. No persze azóta is mindig rohanok. Azt a maradék ötszáz kilométert szeretném legyalogolni még a zarándokútból. No, nem ilyen vallási elfogódottság miatt, hanem magam miatt. Addig persze még kiutazom a fiamhoz az Egyesült Államokba.

– Hazajön?

– Hát persze. Mi lenne velem a betegeim nélkül?

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Kedvből több volt, mint száraz ruhából: áztak a böllérek Balástyán

Kedvből több volt, mint száraz ruhából: áztak a böllérek Balástyán
Pálinkát csak az nem kapott, aki nem akart, de a forralt bor is népszerű volt a balástyai… Tovább olvasom