Délmagyar logó

2017. 11. 22. szerda - Cecília 5°C | 13°C Még több cikk.

Nyolcvan éve ért Szegedre az első ásotthalmi vonat

Mára csupán hírmondója maradt az egykoron Ásotthalmot és Pusztamérgest Szegeddel összekötő kisvasútnak. Burunkai Mihály állomásfőnök őrzi az épületet és az utolsó síndarabot.
Burunkai Mihály, a zákányszéki állomás lakója az utolsó síndarabbal. Fotó: Schmidt Andrea
Az alsótanyai (ásotthalmi) kisvasút utolsó darabkáját az idén nyolcvanegyedik évét taposó Burunkai Mihály őrzi, aki majdnem vasutas pályája kezdete óta a zákányszéki állomásépület gazdája.
– A kisvasút utolsó darabja én vagyok – mondja Burunkai Misi bácsi könnyes szemmel. – Makón születtem, nem voltam vasutascsalád fia. A kényszer hozott Szegedre, egy ismerősöm ajánlotta a vasutat.

Pályamunkásnak beváltam, abból lettem telefonkezelő a Morse-távíró, a „tekerős" és a „dugdosós" telefon mellett. Kitűnővel végeztem a tanfolyamot, ezért választhattam, hol szeretnék szolgálni. Rókusra mentem, hamar forgalmistává léptettek elő. Egy évre rá egy vonatütközés szakította félbe a pályámat. Noha nem történt semmi baj, nekem, a vétlennek is mennem kellett. Kikerültem helyettes lótifutinak az alsótanyai kisvasúthoz.

A sínek ipszilon alakban futottak, az egyik végállomás Pusztamérgesen, a másik Alsótanyán épült. Tervezték, hogy Kelebia felé meghosszabbítják, ám arra sosem került sor.

Burunkai Mihály húsz éven át szolgált a zákányszéki állomáson 1955-től, állomásfőnökként dukált a családjának a lakás. Az alsótanyai népek reggelente négy-öt kocsival mentek dolgozni a szegedi gyárakba, a fél ötössel. A diákok jártak a fél hetessel, és így tovább, kétóránként.

Már csak emlék

Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1927. február 1-jén futott be az alsótanyai kisvasút első szerelvénye a szegedi Rudolf (ma Roosevelt) téri piacra. A 78 kilométeres „madzagvasútra" az 1968-as közlekedési reform mondta ki a halálos ítéletet. Akkoriban már csak a tiszai átrakó pályaudvarig közlekedtek a szerelvények, 1975. szeptember 1-jére pedig szinte az utolsó síndarabokat is felszedték. Egyedül a hajdani állomásépületek állnak még. És néhányan az emlékezők.

Végállomástól végállomásig több mint másfél órán át tartott az út a fapadossal. Megállt az állomásokon és megállóhelyeken, úgy két kilométerenként. Nem sokat gyalogolt, aki utazni akart. A vonat volt a várossal összekötő egyetlen köldökzsinór. Ötven éve mindössze két autó volt a faluban, az egyiket a körzeti orvos, a másikat a módos gazda engedhette meg magának.

– Itt laktunk az állomásban, a hálószobából nyílt a forgalmi iroda – emlékezik Burunkai állomásfőnök a váróterem helyére belépve. – Nem henyéltünk, olyan erős volt a forgalom. Egy ideig három forgalmista és három váltóőr fogadta a személy- és a tehervonatokat. Éjjel-nappal hordták a tüzelőt, vitték a bort, meg a téeszek terményeit. A parasztok kézipoggyászként adták fel „garabollyal" a tojást, tyúkot, kannában a tejet.

Egyetlen ütközés nem történt, egyetlen hibát nem vétettek. A kemény tél miatt emlékezetes 1962. március 19., amikor a szerelvény elakadt a hóviharban. Később, amint a közutak gyarapodtak, elapadt a vasút. Végül egy hónap leforgása alatt fölszámoltak mindent, sínestül, talpfástul, sorompóstul. – Annyira fájt érte a szívem, hogy minden egyenruhámat, lámpámat kidobtam. Az állomás környéke beépült, vasútnak a nyoma sem maradt – tekint a messzeségbe az állomásfőnök.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Telt ház a szegedi orvosi rendelőkben

A napos, évszakhoz képest meleg időt nemcsak mi szeretjük, de a vírusok és a bacilusok is, amelyek… Tovább olvasom