Délmagyar logó

2017. 02. 22. szerda - Gerzson 2°C | 13°C Még több cikk.

Október 6.: Kivégzések a magyar Golgotán

Golyó és kötél általi halálra ítélték az aradi vértanúkat 1849 október 6-án, 161 éve. Hallgassa meg Kossuth Lajos hangját: a magyar Golgotának nevezte Aradot.
Miután Világosnál letették a fegyvert, befejeződött az 1848-49-es szabadságharc. A császári haditörvényszék ítélete alapján 1849. október 6-án Aradon kivégezték a magyar honvédsereg 12 tábornokát és egy ezredesét, akik a bukás után kerültek az osztrákok fogságába. Ők a nemzet vértanúivá váltak.

Néhány héttel korábban

1849 augusztus elején sikerült összpontosítani a honvéd sereg főerőit Szeged környékén, és mindenki abban reménykedett, hogy ezzel az erővel meg lehet állítani Haynau tábornokot és Szeged felé előretörő csapatait. Az új, kinevezett fővezér, Dembinszky altábornagy azonban nem ezzel próbálkozott, hanem visszavonta a seregét; ráadásul nem a kormány új székhelye, a magyar kézenfekvő Arad, hanem az osztrák kézen lévő Temesvár felé. Időközben Görgey erői megérkeztek Arad környékére, és Görgey a többiket kereste. Majd augusztus 10-ről 11-ére virradó éjszaka megérkezett a hír: a magyar fősereget Temesvárnál súlyos csapás érte. Kossuth Lajos és a magyar kormány egy része ezek után lemondott, Görgey-re teljhatalmat kapott, és nem tehetett mást, mint "bemondta" a fegyverletételt az őt üldöző orosz hadsereg parancsnokának; majd augusztus 13-án letették a fegyvert a Világosi várnál.

1849 augusztus végére valamennyi mozgó haderő megadta magát. Abban reménykedtek, hogy amnesztiában fogják részesíteni a szabadságharc résztvevőit, de nem ez történt. Az oroszok kiadták az osztrákoknak a hadifoglyaikat. Haynau, az osztrák fővezér elhatározta, hogy valamennyi olyan honvéd főtisztet, akik korábban a császári erőnél szolgáltak, hadbíróság elé állítja és halálra ítélteti.

Miután Damjanich augusztus 17-én átadta az aradi várat az oroszoknak, rövid idő alatt kiderült, hogy Aradot a katonai számonkérés központjának szánják az osztrákok. Az aradi kivégzések már augusztus 22-én, Ormai Norbert ezredes (Kossuth segédtisztje) felakasztásával elkezdődtek; és folytatódott a sor (egy évvel az 1848. október 6-i bécsi forradalom után, az udvar ijedt menekülésére, Latour meggyilkolására emlékeztető, bosszúálló időzítéssel) október 6-án a 12 tábornokkal és egy ezredessel (akit szintén tábornokként kezeltek, mert ő is önálló hadtestet irányított).

A kivégzések

Tizenhármuk közül négyen, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, gróf Dessewffy Arisztid és Schweidel József – úgymond kegyelemből – lőpor és golyó, kilencen pedig kötél általi halálra lettek ítélve. Így halt meg Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly.

Az aradi vértanúk utolsó mondatai. Forrás: YouTube


Vécsey tábornokot, aki korábban császári kamarás volt, és még a saját apja is szigorú büntetést kért rá – Haynau utasítására – utolsónak hagyták, hogy még a többiek haláltusájának a végignézése is külön büntetés legyen neki. A vértanú tábornokok sorban elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ezért Damjanich holttestéhez lépett és megcsókolta Damjanich kezét. Később, október 25-én, agyonlőtték Kazinczy Lajos ezredest, akit a 14. aradi vértanúként szoktak emlegetni, és erre a sorsra szánták a legendás Lenkey tábornokot is – ő azonban a börtönben megtébolyodott, és néhány hónappal később az aradi várbörtönben halt meg.

Még 1850 márciusában is születtek hadbírósági ítéletek Aradon – nem véletlen, hogy Kossuth Aradot a magyar Golgotának nevezte.

Kossuth Lajos hangja 1890-ből. Forrás: YouTube

Széles körben elterjedt egy legenda, miszerint az aradi 13 kivégzésének előestéjén az osztrák börtönőrök vidám sörözéssel múlatták az időt, és emiatt alakult ki az a régi szokás, hogy magyar ember sörrel nem koccint – bár egyesek szerint ez a nemzeti fogadalom csak 150 évig volt érvényes. A kutatók azonban egybehangzóan azt állítják, hogy a legenda forrására nincs bizonyíték, sőt még azt is feltételezik, hogy mindössze a konkurens borkereskedők találták ki az egészet, hogy a sört "nemzetietlen" italnak tüntessék fel.

A kivégzések után

A szabadságharc katonai veresége és a megtorlás után sokakban felvetődött a kérdés, hogy érdemes volt-e egyáltalán belekezdeni. Az országnak hatalmas anyagi és élőerő-veszteséget jelentett a forradalom és a szabadságharc, a vége pedig teljes katonai vereség volt. A szakemberek szerint azonban nemcsak ezt kell figyelembe venni, hanem azt is, hogy a magyar reformellenzék követelései lényegében megvalósultak (például jobbágyfelszabadítás, törvény előtti egyenlőség), és később a kiegyezés (1867) is sikernek könyvelhető el.



Az 1849 és 1867 között történtekre mindenki úgy tekintett, mint a XIX. századi magyar történelem mélypontjára. Az önkényuralom, az abszolutizmus, a reakció, az elnyomás fogalmai kapcsolódnak ehhez a korszakhoz a mi történeti köztudatunkban. 1849 augusztusa után évekig az ostromállapot, a katonai igazgatás időszakát élte a magyar társadalom. Élet és halál ura volt Haynau báró, táborszernagy.

Érdekességek Budapestről

1849. november 20-án ünnepséget tartottak: felavatták a Pestet és Budát összekötő, első állandó kőhidat, a Lánchidat. Ami a halottait sirató magyar nép legnagyobb megalázása volt: a hidat nem más avatta fel, mint aki hat héttel korábban a magyar miniszterelnököt és a 13 tábornokot kivégeztette, vagyis Haynau.



Az első kivégzések valójában már 1849 júliusában megtörténtek. Nagy jelentőségű épület az úgynevezett Új Épület (Neugebäude) volt, amely régen laktanyaként funkcionált, ebben az időben viszont elsősorban börtönként volt ismert. Gyakorlatilag szinte mindenkit felelősségre lehetett vonni, aki 1848. október eleje után valamilyen módon közreműködött a magyar kormányzat működésében. Körülbelül 120–150 halálos ítéletet hajtottak itt végre, bár a halálos ítéletek száma sokkal több volt (a legtöbb esetben enyhítették a büntetést 12–15 évnyi sáncmunkára, nehéz vasban eltöltendő fegyházbüntetésre stb.). A bebörtönzések száma körülbelül 1000–1200 főre tehető.

Az első magyar miniszterelnököt, gróf Batthyány Lajost ott végezték ki, ahol az emlékére emelt örökmécses áll; de akkor nem tér volt azon a helyen, hanem a már említett Új Épület. Haynau természetesen kötél általi halálra ítélte Batthyányt, aki ezt a megaláztatást elkerülendő, egy kis tőrrel a kivégzése előtti éjszaka elvágta a nyaki ütőerét, hogy ne tudják felakasztani. Már a vérveszteségtől is majdnem meghalt. Végül a kaszárnyaparancsnok a saját felelősségére golyó általi halálra változtatta az akasztást.

1897-ben lebontották ezt a szörnyű emlékeket őrző épületet, a helyén egy hatalmas tér keletkezett. Most ide torkollik a Honvéd utca, de az Október 6-a utca és több, azon a napon kivégzett tábornokról elnevezett utca is. És az sem véletlen, hogy az lett a neve: Szabadság tér.

Összeállítás az aradi vértanúk tiszteletére. Forrás: YouTube

Gróf Andrássy Gyula esete

Akiket nem lehetett elérni, azokat is kivégezték – mégpedig úgy, hogy szabályos pert rendeztek az illető távollétében, a perben halálra ítélték, és a nevét ráírták egy táblára, amit később rászögeztek egy akasztófára. Ha később mégis elkapták volna, a valóságban is végrehajtották volna rajta az ítéletet, de ilyen esetről nem tudni.

A forradalom sok vezetőjét akasztották fel ilyen jelképes módon, vagyis "in effigie" (például magát Kossuthot is). Közülük a legkülönösebb gróf Andrássy Gyula sorsa, aki Görgey segédtisztjeként mint őrnagy vett részt a harcokban, aztán a Szemere-kormány megbízásából diplomáciai küldetésben Konstantinápolyban igyekezett támogatást szerezni a szabadságharc számára. Világos után természetesen nem térhetett haza, távollétében "in effigie" felakasztották. Ez azonban nem akadályozta meg Andrássyt abban, hogy az 1850-es években kedélyes társasági életet éljen Párizsban, ahol a hölgyek a "szép akasztottként" emlegették. Aztán 1857-ben hazatért, és újra részt vett a politikai életben. Deák Ferenc javaslatára 1867. február 17-én Ferenc József őt nevezte ki miniszterelnökké, majd a koronázáson ő helyezte Szent István koronáját annak az uralkodónak a fejére, aki őt korábban jelképesen felakasztatta...

Olvasóink írták

  • 3. jozko 2010. október 06. 21:27
    „Minden vértanú -honvédtól a tábornokig-megérdemli az utókor kegyes emlékezetét, aki életveszélyben sem hagyta el a harcteret, nem hagyta cserben a bajtársait és az ügyet, amiért életüket vesztették!

    Miközben a katonák százezreinek életét követelő forradalmakat, hatalomátvételi viszályokt, háborúkat kirobbantó politikusok többsége a biztonságot, túlélést jelentő külföldi emigrációt választotta...
    Az 1848-as szabadságharcot megelőző és azt követő időkben is!
    Őket viszont nem siratjuk: ünnepeljük!!

    Nyugodjanak békében a háborúkban életüket vesztett áldozatok-minden nemzet fiai!”
  • 2. 620829 2010. október 06. 12:32
    „Szerintem ha ők is látnák a ami magyarhont inkább kköltöznének Ausztriába és nem a vérüket adnák oda a semmiért----mint az szinte mindenki megteszi-aki megteheti.”
  • 1. Gazficko 2010. október 06. 12:03
    „Mellesleg mért kellett törölni a hozzászólásomat?? Semmi sértő nem volt benne.

    Mellesleg ennyit egy általános iskolai történelem könyvből is össze lehet hozni.”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Dobozgyűjtési akció indul Szegeden

Szegede - Tejes és üdítős dobozokat gyűjthetnek október 1. és december 15. között az óvodások és az… Tovább olvasom