Szeged - delmagyar.hu

A függöny előtt, a lefedett zenekari árok fölött elegáns, szigorú tekintetű férfi ül, könyvet olvas. Lábainál fiatal pár ölelkezik. Álmok, elfojtott vágyak kivetülései lehetnek inkább, mint megelevenedett olvasmányélmények. A férfi (Tarnavölgyi Zoltán) leereszti a könyvet, és meredten, szinte megbabonázva nézi az egymásba fonódó testeket. A bevezető jelenet után nyílik szét a függöny: a színpadon óriási polc könyvekkel. Mintha könyvtárszobában lennénk – a díszlet és a jelmezek is Molnár Zsuzsa munkáját dicsérik. A könyvfal előtt három klasszikus stílusú szék, a szigorú férfi és egy nő olvas. Családi idill. Váratlanul azonban elszabadul a pokol: a rendezett polcról potyogni kezdenek a könyvek, kezek, lábak, fejek bújnak elő a könyvfalból. Így indul az Unisono balettest első része, Mauro Astolfi darabja.

Az olasz koreográfus nem egyetlen Beethoven-művet választott zenei alapnak, hanem rafinált mixet készített, amelyben kamarazenétől a zongoraversenyen át a tánc apoteózisaként emlegetett VII. szimfónia népszerű motívumáig a komponistára jellemző sokféle részlet felbukkan. Annyira elementárisak a zenei idézetek, olyan auditív élményt jelentenek, hogy akár a színpadi történések nélkül, önmagukban is hatnának. Astolfi persze nem éri be ennyivel, alaposan megdolgoztatja a szegedi táncosokat. Kifinomult mozdulatokat, átélt érzelmeket, személyességet, de kirobbanó energiát, virtuóz technikát is kér tőlük. Sokféle értelmezése lehetséges a darabnak, talán az ösztönöket kordában tartó, racionális, fegyelmezett gondolkodás és a társadalmi konvenciókkal nem törődő, korlátok nélküli szabadság konfliktusa lehet a legkézenfekvőbb. A cizellált kamarajelenetek közül különösen tetszett a c-moll zongoraverseny deklamáló Largo tételére komponált finom, bensőséges tánchármas: Palman Kitti artisztikus erotikussága, Czár Gergely kamaszfiús hevessége és Finta Gábor robusztus energikussága.

A két főszereplő, Palman Kitti és Czár Gergely jelenete Mauro Astolfi könyvtárszobás darabjában. Fotó: Veréb Simon

Az est második része, Juronics Tamás darabja annyira különbözik olasz kollégájáétól, amennyire Beethoven bensőséges kamaramuzsikája a monumentális IX. szimfóniától. A Kossuth-díjas szegedi alkotó jól ismeri a színház teljes eszköztárát, a hatásmechanizmusokat; ő az erőteljes, teátrális gesztusok mestere. Koreográfiáját nem az a fajta befelé fordulás jellemzi, mint Astolfiét, inkább váratlanul erős effektusokkal lepi meg a nézőket, kidolgozott mozdulatok helyett hatásos fényekkel, képekkel, tablókkal operál. Először szoknyás-térdvédős, furcsa uniszex egyenruhába bújtatott falanszter-kommandóként tűnnek fel a táncosok. Rend, fegyelem és a pillanatok alatt összerakható fehér kockaépítmény jelzi a rideg, korlátok közé szorított, mechanikus világot. Hogy ez az érzésünk még erősebb legyen: utópisztikus, tévéképernyős kockafejek bukkannak fel, s a monitoron gyorsan cserélődnek a fejek: férfi, nő, kutya, macska, bagoly és más állatfajták. Hirtelen váltás: űrfelvétel a ragyogó kék bolygóról, s vele a szabadabb, természetközelibb, emberibb létezés alternatívája is megjelenik. Az örömóda hangjaira a táncosok a nézőtérre rohannak, kezet fognak a sorok szélén ülő nézőkkel. Juronics darabjában mintha fordított evolúció zajlana: a falanszterpolgárok is felszabadíthatók, visszatérhetnek egy élhetőbb, érzelmekkel teli, emberibb létformához. A mindenség összeforrhat a humanitás jegyében – halljuk Schiller és Beethoven örömhimnuszát.