Délmagyar logó

2017. 03. 23. csütörtök - Emőke 11°C | 21°C Még több cikk.

Otello - vastraverzen

Szeged - Kettős szereposztásban, Wendler Attila és José Cura címszereplésével, Pál Tamás dirigálásával nagy sikerrel mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház operatagozata Anger Ferenc diplomarendezéseként Verdi kései remekművét, az Otellót. Kritika.
Két évtizede játszotta legutóbb a szegedi együttes Verdi utolsó előtti operáját, az Otellót – azóta új generációk nőttek fel, ezért jó választás volt műsorra tűzése. A múlt pénteki premieren Wendler Attila öltötte magára a mór jelmezét; szerepértelmezése közelebb áll a klasszikus Otello-képhez: nemes, méltóságteljes hadvezérként, igazi hősként ábrázolta Ciprus kormányzóját. A diadalmas Esultate! rögtön jelezte: hangja érettebbé, teltebbé, magabiztosabbá vált azóta, hogy a kilencvenes években gyakori vendége volt a szegedi társulatnak. Bár muzikálisan és pontosan énekelt, és hangilag kifejezetten való neki a szerep, nem igazi Otello-alkat, némelyik
akciója kissé sutára sikerült.

José Cura szerdán este láthatóan igyekezett megfelelni a felfokozott várakozásoknak. Szakított a hagyományokkal, és meglepően egyedi értelmezésű Otellót kaptunk tőle: latin temperamentummal nyers, brutális, lehengerlő ösztönlénynek, egy igazi dúvadnak mutatta a mórt. A világsztár tenor játéka némelyik jelenetben ugyan eltúlzottnak tűnt, összességében mégis meggyőzte a közönséget. Érdekes lenne jelenetről jelenetre összehasonlítani, mennyivel hatásosabbak, dinamikusabbak voltak az akciói. Azzal persze lehet vitatkozni, hogy Otellót tényleg egy archetipikus macsónak érdemes-e beállítani, vagy jóval összetettebb egyéniség, az azonban nem kérdés: ha José Cura a színpadra lép, rá kell figyelni.

José Cura (Otello) és Rálik Szilvia (Desdemona) fülledt erotikájú szerelmi kettőst énekelt. Fotó: Schmidt Andrea
José Cura (Otello) és Rálik Szilvia (Desdemona) fülledt erotikájú szerelmi kettőst énekelt. Fotó: Schmidt Andrea

A Desdemonaként bemutatkozó Rálik Szilviával fülledt erotikájú, szenvedélytől izzó szerelmi kettőst énekelt. Otellója később a kurtizánnak hitt hitvest úgy lökte a földre, hogy a nézők is felszisszentek. Desdemona szoknyáját sem körülményesen ráncigálta, hanem egyetlen brutális mozdulattal letépte, majd nagyot rúgott bele. A szegedi operaszínpadon ritkaságnak számító nyers és teátrális gesztusok hatottak: Cura a kifejezést, a hatáskeltést részesítette előnyben, inkább felfokozott játékával, személyisége varázsával, mint hangjával és az énekszólam megformálásának finomságával, pontosságával nyerte meg a publikumot.
Vajda Júliának régi jó szerepe Desdemona, most is a tőle megszokott igényességgel formálta meg a szólamot. Rálik Szilvia Cura oldalán könnyebben vált szenvedélyes, drámai hősnővé, csodálatosan énekelte a Fűzfadalt és az Ave Mariát.

Egy feldúlt néző

A premier után a színház előcsarnokában odalépett hozzám egy ismeretlen hölgy, és feldúltan követelte: – Azt írja meg, hogy az első sorokból a díszlet miatt szinte semmit nem lehetett látni, ráadásul a világítás is elvakított. Felháborító, hogy nem figyelnek erre, pedig ezek a legdrágább helyek. Ha ilyen produkciót rendeznek, akkor ne adják el az első sorokat!

A rendezőként debütáló Anger Ferenc Verdi mondását – „Jago az a démon, aki mindent mozgat, de Otello az, aki cselekszik" – szem előtt tartva állította színpadra az operát, bár Kelemen Zoltán Jagót nem annyira démonikusnak, inkább kisstílű gazembernek mutatta. A fiatal baritonista mára jelentős énekművésszé érett, aki egyenrangú partnere tud lenni akár a legnagyobbaknak is – megérdemelten aratott mindannyiszor zajos sikert. A további szereplők közül különösen tetszett Szonda Éva és Tóth Judit Emíliája, Altorjay Tamás Lodovicója. A rendező lehetőségeit behatárolta Szendrényi Éva bástyákat, várfokokat, kikötőt idéző, a fekete körfüggöny elé a forgószínpadra és a zenekari árok fölé épített multifunkcionális vastraverz díszlete. Komorságát csak a különböző színekkel megvilágított, hol vihart, virágesőt, hol tüzet vagy fűzfaerdőt jelző selyemszalagok oldották. A jelmezeket tervező Papp Janó a velencei követeket például vörös-arany csíkos, vállukat átölelő szárnyas oroszlánba öltöztette.

Óriási nyeresége a szegedi operakultúrának, hogy visszatért a színházhoz az egyik legkiválóbb magyar operakarmester. Gregor József mondta sokszor: James Levine és Pál Tamás között csak az a különbség, hogy az egyik a Metropolitanben, a másik Szegeden dirigál – a szakmájukat ugyanolyan szinten tudják. Ez a produkció is jó példa arra: igényes zenei vezetővel katartikus opera-előadások születhetnek. Pál Tamás szenvedélyesen – és ha jól láttam, fejből – dirigálta az odaadóan muzsikáló, a hangszeres szólókban is kiváló teljesítményeket nyújtó szegedi szimfonikusokat. A zenekar mellett a lelkesen és professzionálisan éneklő kórus biztosította az előadás biztos alapját.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Hűségkártyához Hűségmagazin

Szeged - Hűségprogramunkkal hamarosan befordulunk a célegyenesbe. Ahogy ígértük, a jövő héten… Tovább olvasom