Délmagyar logó

2017. 04. 28. péntek - Valéria 14°C | 23°C Még több cikk.

Ötven

Szerkesztőségünk köszönti Darvasi László írót, lapunk munkatársát 50. születésnapján!
Mert ez egy olyan vasárnap délelőtt lett. Milyen régen éreztem a meghittségnek ezt a vattakabátos, finom ölelését. Mikor porcukorban hentereghet a szív, és aztán hatalmas, sztambuli cukornak nézik. Meg hogy az ember akkor ünnepli a születését, amikor körülötte búcsúzkodni kezd a világ, a görbe kis gally, az idő égette falevél, a dérezüsttel futtatott fűszál, a föld pora, de bizony még az a didergő tócsa is, amely az égbolt fölötte. Az ősz színeiben pancsikol a lélek.

Kiballagtam a Tiszához, és láttam, mennyit szomjazott. Hosszú, karcsú, szürke kar, hová, miféle tengerek felé mutatsz, drágám? A zöldbe öltözött, mert vizet olyan régen látott parton szürke gombákat növesztette a reggel, horgászok gubbasztottak ott. Csácsogó kacsák sorakoztak föl a folyó moccantalan hátán, s a régi híd satíros szivárványa alatt vesztegelt egy magányos csónak is. A túlpart zöld függönye fölött láttam az Erzsébet-templom kupoláját, mint egy ceruza, olyan volt igazán, majd odafogalmaz egy kicsike imát az égi margóra, hátha észreveszi, ha van, az Isten.

Aztán elmentem a régi szerkesztőséghez. Néztem, melyik volt az ablakom, egy ablak, honnan a folyóvíz a szemünkbe is belefolyt. Hány kolléga is, akik már nem élnek. És hány kolléga, akik már máshol, és hol, és miért. Jaj, Imre bátyám, hm? És lett bennem egy finom érzés is, nőtt ott a lélek kiskantinjában, hogy nem, semmi nem veszett el, senki nem bántott, hogy ami volt, az úgy volt jó, és ami nem lett meg, az nem is kellett igazán. Száz pici cetliből a fele nyert! A fele! A színház meg operázik most. Áriákban elmondva jó és rossz, oké. Sétáltam a léha vasárnapi álomittasságban, és tudtam, itt volt egy buszmegálló, már nincs, itt volt egy talponálló, már nincs, itt volt egy cukrászda, itt egy sörkert, egy piciny, de sokcserepes ház, itt egy fűszeres boltocska, itt járt naponta egy költő, a Baka Pista, itt egy könyvesbolt helyén pampázik valami bank, valami látványizé, és hogy itt se, itt se az, mi régen, mi egykor, mikor. Hát dehogynem.

A réteg rétegre simul, az emlék emlékbe ér, egy város a térben, időben, lelki kiterjedésben az, ami, és pakk. Egy város akkor van neked, ha hallod, hogy sóhajt, bizonytalan, irigy, hogy büszke, hogy anyád, apád, gyermeked, kishúgod, ki alszik még, hogy jó neki, hogy rossz neki. És én hallom, tudom ezt. Pardon, jó bloggerek, pardon, kommentelők, pardon, szent virtualitás. Pardon, te seholsincs jelvilágban szörfölő, fürge ujjú gyermek. Pardon, gépen olvasó, a lapozgatást ujjbeggyel végző ifjú hölgy. Pardon, feketében grasszáló újdonász ősbuta. Pardon, pénz. Ez itt egy kő, egy maroknyi föld, ez egy nemtudommiféle titok, ez a város. És a háború sújtotta Dugonics téren József Attila szemeteskukákat bámult. Vasárnap délelőtt volt, az Anna-kútnál gőzölt a víz, üzent a mély, ezt üzente, vagy mást üzent, így vagy úgy, de köszöntem ezt is.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Újszegedi fórum: mit nem akarnak?

Az újszegedi Borostyán utca lakói ellenzik egy bevásárlóközpont építését az egykori Árpád nevelőotthon helyén. Vevő egyelőre nincs a területre. Tovább olvasom