Délmagyar logó

2017. 11. 18. szombat - Jenő 5°C | 8°C Még több cikk.

Pista bácsi, a legidősebb szegedi árvízvédő

„Nap mint nap néztem, hogy csak gyün, gyün a víz, alig mén. Belegondoltam, ha itt valaki téved, az nagyon sok életbe kerül" – nyilatkozta lapunknak a 75 éves Malkócs István. A legidősebb önkéntes szegedi gátőr a tízméteres tiszai vízállásnál annyira aggódott, hogy napokig nem tudott enni.
Malkócs István gátőr: A tizenkét órás őrjáratban észnél kell lenni. Fotó: DM/DV
– Pista bácsi? Mindennap reggel hattól este hatig van szolgálatban, innentől a füvészkerti kanyarig – nézett körbe a rendőrjárőr a Belvárosi híd újszegedi lábánál, amikor a legidősebb önkéntes gátőr felől érdeklődtünk. – Tényleg, ma még nem is láttam. Talán otthon pihen. Bizonyára elfáradt az öreg – állapította meg a rendőrjárőr. Malkócs Istvánék kendergyár mögötti portájához kilométereken át tekereg az út. Csöngetni sem kell, Pista bácsi mosolyogva siet elénk. Elmondja, hogy biciklivel megy ki a töltésre, ahol lapáttal a kezében tizenkét órát járőrözik, majd hazakerékpározik.


– Az áradás hírére a vízügy először a régieket kérdezte meg, vállalják-e a felügyeletet. Persze nekem is szóltak, tudják rólam, hogy egy fél pálinka, egy fröccs nem sok, annyi sem csúszik le a torkomon. Nem szabad, itt észnél kell lenni! – magyarázza fiatalos hévvel a cserzett arcú öreg.

Pista bácsi negyven évet húzott le a kendergyárban. 1970-ben a Pannónia motorjával rótta a köröket Vásárhelyre és vissza, vitte a híreket. Az önkéntes gátőr eddig hétszer vigyázta a Tiszát életében. Sok nagy vizet látott, de ilyen fenyegetőt még sohasem.

– Április ötödikétől jártam ki a töltésre. 962 centinél kezdtem aggódni, tíz méternél aztán „bezsongoskodtam" – mondja, s ráncos arcát még mélyebbre barázdálja az emlékezés. – Annyira zavart a magas víz, úgy idegesített, hogy napokig nem ettem, nem ittam. Csak figyeltem. Azon morfondíroztam, hogy Istenem, csak a töltés elbírja ezt a nagy nyomást! Mert odalenn, tudja, tíz méter mélyen egy négyzetméter falnak hét tonnával feszül neki a Tisza. A mérnök uraktól hallottam, nem magamtól tudom. Nap mint nap néztem, hogy csak gyün, gyün a víz, alig mén. Belegondoltam, ha itt valaki téved, az nagyon sok életbe kerül. Mert engem csak megsodor, visz és kész – törölte meg a homlokát Malkócs István. – Utolsó két nap aztán látták, hogy hanyatlok. Amikor én leülök a munkahelyen, az már kicsit veszélyes. Hetvenöt év nem gyerekjáték ám!
Heteken át nyugodtan pihenhetett mindenki, hisz Pista bácsi őrizte a gátat, bátorította a társait, amíg bírta erővel. Három zászlóval jelzett: fehérrel a túlfolyást, sárgával a „pocsétát", pirossal a buzgárt. Mobiltelefonja nincs, de bárkit megállíthatott volna, hogy szóljon be a főnökségre. Vészhelyzetben ő is hatóság a maga posztján.

– Persze mindig akadnak betyárok, tőlük mentsen meg az Isten! Nem hallgatnak a szóra – legyintett. – Jó kinézetű kocsival jött ki egyszer egy pár. Hiába kiabáltam rájuk, csak fölmentek a töltésre. Sőt az asszony még kérdőre is vont, ki vagyok én, mert neki minden „söprű" nem parancsol. Bepörögtem, hisz nem énrólam van szó, hanem mindnyájunk biztonságáról. Meg is büntette a rendőr – magyarázza Malkócs István.
Pista bácsi egyelőre nem megy vissza a töltésre. Bár sokkal jobban érzi magát, ereje még nem a régi. De a gát nem várhat, mást vetetett fel maga helyett. Ő meg nem olyan ember, aki az újat kidobatja. Kis udvarának minden sarkában rádió szól, estig hallgatja a híreket. Akkor aztán rendre benéz hozzá valaki, hogy elmondja, mire mennek nélküle a gáton.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Mentősök vizsgálata

Belső vizsgálat lett a vége a mentőszolgálatnál annak a történetnek, amelyről lapunk keddi számában… Tovább olvasom