Délmagyar logó

2017. 04. 23. vasárnap - Béla 5°C | 14°C Még több cikk.

Racka nélkül nem puszta a dél-alföldi puszta

Emblematikus figurája a magyar pusztának a rackajuh. Pödrött-egyenes szarvával, göndörödő gyapjával kitűnő turistacsalogató. Státusa furcsa: haszonállatnak – különösebb haszon híján – alig-alig nevezhető. Hobbiállatnak mégsem hobbiállat, bár legtöbben hobbiból tartják.
A pödrött szarvú racka nélkül elképzelhetetlen az Alföld. Fotó: MTI
– Rackából még senki nem gazdagodott meg, igaz, el sem szegényedett tőle. Annyi szaporulata nincs, mint a merinónak, annyi tejet nem ad, mint az, annyi húst ugyancsak nem, ami gazdaságossá tenné tartását.

Rackázni romantikus

Viszont költeni sem kell rá – beszéli Lévai Gyula bordányi gazdálkodó, aki tanyai vendéglátást szeretne megvalósítani birtokán, ahhoz tartja a rackát. Sok év óta dédelgeti tervét – még nem valósította meg ugyan, de rackanyája azóta is van. Ő maga is romantikus dolognak minősíti a rackázást. Egyébként gyapja sem a mai igényeknek megfelelő a rackának – ha egyáltalán van igény ma bármely birka gyapjára; senki nem akar jurtanemezt készíteni belőle, mint az ősmagyarok. Az tartja meg a XXI. században is a rackát, ami annak idején valószínűleg a legkevésbé számított: a kinézete.

Azt mondják, ősmagyar háziállatfajta. Valóban? Kutatók szerint több ezer éve jelen van a Kárpát-medencében, nem csoda: előttünk is éltek itt nomád pásztornépek, melyek számára nélkülözhetetlen volt e tényleg „pusztai" birka, mely akár a hó tetején is leellik.

Ősi kultúrfajta

Igénytelensége miatt sokan a vadon élő állatokhoz hasonlítják a rackát – holott igazi kultúrfajta, csak épp nem a mostani, hanem a több ezer évvel ezelőtti körülményekhez tenyésztették ki. Kultúrmivoltát jelzi: míg a házijuh vad alakjai „csigás" szarvúak – a racka szarva pödrött és egyenes. A nyájakat annak idején farkasok veszélyeztették, s a pásztorok tudatosan tenyésztették tovább a mutáció következményeként csigás helyett egyenes-pödrött szarvat növesztő állatokat. Az ilyen szarvú juh akár halálos sérülést is tud okozni a támadóknak – még akaratlanul, menekülés közben is.

Évezredek óta él itt


Igaz, ha találtak is itt a honfoglalók rackát, attól még ők is hozhattak be magukkal: „nemzetközi" állat lehetett a keletről érkező, hasonló kultúrkörbe tartozó, egymást követő, egymással harcoló, egymásba olvadó pásztornépek számára. Éppúgy, mint több száz év múlva, az ipari társadalmakban a merinó.

– A szegedi pusztában alapvető tevékenység volt az állattartás, még mielőtt a tanyásodás elkezdődött volna. Akkor volt itt a legtöbb racka – mondja Tóth Antal, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark néprajzos munkatársa. Azt a kort idézi az emlékpark jó félszázat számláló rackanyája, amelyet minden látogató megcsodál.

Ugyanígy idegenforgalmi látványosságnak számítanak a megye keleti határán, a Körös–Maros Nemzeti Park kardoskúti bemutatóközpontjában élő rackák.

Terjed is, nem is

Tajti László, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrszolgálat-vezetője kisebb, tízes nagyságrendű nyájat tart, családi hasznosításra. – De főleg hobbiból – mondja. Az irodai munka után igazi kikapcsolódást jelent számára a nap végén egy-két órát legeltetni őket.

Terjed-e a rackatartás, vagy épp szorul vissza? Is-is. Régebben élt errefelé egy ember, Szamaras Lászlónak nevezte magát, neki volt egy hatalmas, több száz darabos nyája. Ma már se Szamaras László, se hatalmas nyáj. Viszont alig akad falu a dél-alföldi régióban, ahol ne lenne egy-két legelésző racka a házaknál. Észérvek ugyan nem indokolják tartását – de szegények lennénk nélküle.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A volt kormányfő a közhangulatról

Kampánykörútján tegnap Szegedre és Hódmezővásárhelyre látogatott Orbán Viktor. A Fidesz-MPSZ elnöke… Tovább olvasom