Délmagyar logó

2016. 12. 09. péntek - Natália -4°C | 7°C

Régiós lesz a Délmagyarország Kiadó

Szeged - A Lapcom Kft. Délmagyarország Kiadó regionális feladatokkal megbízott igazgatója januártól Tóth Imre Tamás (38). Szegedről landolt a fővárosba, pályája kezdetétől multinacionális cégeknél dolgozott, körbejárta a világot, több mint ötven ország kultúrájával ismerkedett meg. Üzleti, közgazdasági tanulmányait Sydneyben végezte. 2007 augusztusában jött haza Ausztráliából, álláslehetőségei közül a Lapcom Kft.-t választotta, a cég vezetése meg őt. Hárommilliárdos nyomdaberuházás kellős közepén érkezett a szegedi sajtóházba, és ahogy más cégeknél korábban, itt is nemzetközi méretekben gondolkodik.
– A rendszerváltás első éveit írjuk, amikor Tóth Imre Tamás éppenhogy elhagyva a diákéveit, kirepül Szegedről. Miért pont egy multicégnél kötött ki?

– Van egy prózai, meg egy távolabbra mutató magyarázatom. Összefutottam egy volt osztálytársammal, aki elmondta, hogy a Henkelnél dolgozik, kivitték őket Németországba, kapott cégautót, egy Mazda 323-ast. Azt hittem, csak ugrat. Nagy akarással és szerencsével három hónappal később én is bekerültem egy multihoz, s ugyanazt tapasztaltam, mint ő. Ugyanúgy vittek külföldre, s ugyanúgy kaptam egy cégautót, még jobbat is, mint ő, beleülhettem egy vadonatúj 3-as Golfba, amit pár hónappal korábban mutattak be a genfi autószalonon. Több se kellett egy fiatalembernek. A másik magyarázat, hogy menni akartam. Minél többet tanulni, látni, tapasztalni a munkából is, meg a világból is. Ehhez a multinacionális cégek igen jó terepnek bizonyultak. Dolgoztam (és utaztam) az osztrák érdekeltségű Dunabestnél, a Whirlpoolnál, a finn Lindströmnél, és a kanadai érdekeltségű Expressz Kiadónál – többnyire értékesítéssel, kereskedelemmel foglalkoztam.

– Akkor azt mondhatták önről, vándormadár, ma azt, hogy a kor embere, aki keresi a kihívásokat, képes váltani, ha a helyzete vagy a lehetőségei úgy kívánják. Honnan a nagy elszántság, akarás?

– Két fontos dolog van, ami meghatározta a szocializációmat: a család és a sport. A szüleimtől elszántságot, stabil erkölcsi alapot, emberi értékeket kaptam: ha valamit elhatároztál, csináld végig, s tegyél is meg érte mindent. A cselgáncs pedig megtanított arra, hogy akárhányszor dobnak el, állj fel újra és újra. Ahogy időm engedi, eljárok edzeni ma is. Ami pedig a „vándorlást" illeti, utólag tudom – amit akkor ösztönösen csináltam –, hogy ha már nincs elég kihívás valakinek a munkájában, nem talál elég lehetőséget a fejlődésre, váltania kell – különben megcsontosodik, „törik" az ember. Minden váltással jobban jártam!

– Úgy látszik, tényleg szerencsés csillagzat alatt született – kudarcok sohasem érték?

– Dehogynem! Csak amit a sportnál említettem, megtanultam talpra állni is. Egyébként pedig hatalmas optimizmust hoztam hazulról, tényleg soha nem vesztem el a reményt, hogy egyszer csak jobb lesz. Egyik alkalommal egy kedves ismerősöm meg is jegyezte: ha téged lelöknének egy szikláról, zuhanás közben is azt hajtogatnád, hogy annyi minden jó történhet még velem addig, míg leérek.

Tóth Imre Tamás kiadóigazgató. Fotó: Miskolczi Róbert
Tóth Imre Tamás kiadóigazgató. Fotó: Miskolczi Róbert

– Szerencsére zuhanás nem volt, repülés annál több, hiszen nekivágott a világnak, meg sem állt Ausztráliáig, ahol viszont közel két évet töltött. Mi hajtotta, mi hajtja?

– Tizenhat éves korom óta tudatosan készültem arra, hogy kijussak külföldre, angol nyelvterületen közgazdaságtant tanulhassak, nemzetközi kapcsolatokat teremthessek. És olyan helyen, ahol még nem jártam – tettem hozzá később. Addigra ugyanis – vagy a multicégek jóvoltából, vagy magánemberként – több mint ötven országba sikerült eljutnom. Ausztráliában viszont még nem voltam, ezért Sydneyt választottam, ahol egy főiskolára iratkoztam be business managementet, üzleti, közgazdasági ismereteket tanulni. A hallgatók negyvenkét országból verbuválódtak, ami önmagában rendkívüli élménynek számított.

– Miben volt más az az iskola, mint az itthoniak, s miben mások az ottani emberek, mint az itteniek?

– Sokkal inkább a gyakorlatban tanítanak meg mindent. Az intézmény számos céggel áll kapcsolatban, így a tanulmányi idő jó részét náluk tölthettük. Részt vehettünk konkrét üzleti tárgyalásokon, értekezleteken, felvételi interjúkon stb. Fogadtak bennünket a tőzsdén is. Ezek a cégek persze nem jótékonyságból foglalkoznak a főiskola hallgatóival, hanem jól felfogott üzleti érdekből, hiszen igen gyakran maguk is innen választanak munkatársakat. Más az emberek szemlélete is Ausztráliában: mindenki azzal foglalkozik, ami a feladata, s nem másokkal. Amikor felszállt egy elegánsan öltözött nő mezítláb a metróra, valószínűleg az egész kocsiban csak engem foglalkoztatott a kérdés, hogy miért nincs rajta cipő. Ez idő alatt mások lehet, hogy azon morfondíroztak: a hétvégén kenguruvadászatra vagy az óceán partjára vigyék-e a családot. És ez van a munkahelyeken is. Mi itthon túlságosan sokat foglalkozunk a mások dolgaival, ráadásul nem építő jelleggel, s észre sem vesszük, hogy amíg a másikat kritizálgatjuk, valójában magunkat is visszahúzzuk, hiszen lényegtelen dolgokra pocsékoljuk az időnket, energiánkat. Ausztráliában sokkal jobban megfizetik a teljesítményt, az eredményt, és sokkal kevésbé tűrik, ha valaki „nem teszi oda magát" úgy egészen.

– Két év Ausztrália után visszaindult Magyarországra. Csak hogy ne legyen sima az út hazáig, kis kitérőt tett Délkelet-Ázsiába. Mondana erről a kalandjáról is valamit?

– Gondoltam, ha már a repülő – tizenegy órás út után – úgyis leszáll Bangkokban, körülnézek egy kicsit ebben a távoli világban is. Eredetileg Indiára gondoltam, de a rendkívül komplikált vízumszerzési procedúra miatt úti célt változtattam: Thaiföldről Burmába mentem, onnan Laoszba, Vietnamba, Kambodzsába, majd Szingapúrba, Malajziába és Nepálba, aztán vissza Bangkokba, ahonnan – két hónapos csúszással – folytattam az utamat Magyarországra.

– Lám, hová lehet eljutni tizenegy óra alatt... Gondolom, egészen mást tanult ezekben az országokban, mint Ausztráliában...

– A kalandos véletlen hozta úgy például, hogy Laoszban két hétig egy buddhista kolostorban laktam, úgy élhettem, mint a szerzetesek, együtt ettem, meditáltam velük. Tőlük például megtanultam, hogy mekkora belső fejlődési utat járhat be az ember úgy is, ha látszólag nem csinál semmit, „csak" befelé figyel.

– És Szegedre! Hiszen ahogy hazaért, pár hónappal később már a lapunkat jegyző, győri székhelyű Lapcom Kft.-vel tárgyalt.

– Mikor visszaértem Budapestre, felfrissítettem adataimat a fejvadászcégeknél. Nagyon hamar több ajánlatot is kaptam. Októberben a Lapcom Kft. vezetői hívtak interjúra, decemberben már előszerződést kötöttünk, januártól pedig kineveztek a Délmagyarország Kiadó igazgatójává. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az ország legnagyobb multú megyei napilapja, a Délmagyarország és a Délvilág kiadását én felügyelhetem. Nemzetközi feladatokat kerestem, itt azt is megkaptam, hiszen a klasszikus, önmagában is szerteágazó kiadóvezetői munka mellett a most zajló hárommilliárd forintos nyomdafejlesztéssel nagyságrendileg megnőnek kapacitásaink, amit határon túli üzleti partnerek nélkül aligha tudnánk lekötni.

– Mit tudhatunk az új nyomdagépről?

– A régió legmodernebb újságnyomó gépe lesz a miénk, hetvenezer példányt képes nyomni óránként. Napilapos újságméretből 48 színes oldalt, A4-es méretből ennek a dupláját. A berendezés szárítórendszerrel lesz felszerelve, így felületkezelt, fényes papírra is tudunk nyomni. Októberben indulunk.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Kinek olcsó a kötelező?

Szeged - A „rajzoljon téged körül a Doszpot Péter" egykori jókívánság ma enyhébb változatban úgy szólhat, hogy „tolasson beléd egy MÁV-os autó". Tovább olvasom