Szeged - delmagyar.hu

– Ha a Hammond-orgona művészeiről beszélünk, Jimmy Smith, Jimmy McGriff vagy Jack McDuff mellett Rhoda Scottot is meg kell említeni. A hangszer talált önre, vagy ön talált a hangszerre?
– Az apám metodista lelkész volt, akit olyan templomba helyeztek, amely éppen akkoriban tett szert egy orgonára. Amikor a templom mellé költöztünk, megengedte, hogy kísérletezzem ezzel a csodálatos hangszerrel. Én pedig szenvedélyesen kipróbáltam mindent, amire az orgona képes volt. Hétéves voltam.

– Miért van az, hogy a Hammond-orgona egyes országokban népszerű, máshol meg szinte alig ismerik?
– Nem tudom, de szerintem normális, ha különböző embereknek különböző a zenei affinitásuk. A klasszikus zenében sem használja minden zeneszerző az orgonát.

– Azt írták önről egy magyar lapban: Rhoda Scott egy kicsit a miénk is. Először 38 éve, azóta pedig számtalan alkalommal járt már Magyarországon, így talán jogos ez a kijelentés.
– Mindig nagyon jól éreztem magam az önök országában, mert úgy tapasztaltam, a magyarok befogadtak. Boldogan térek vissza, hiszen nagyon sok szép emlékem van. Elsősorban a felém áradó szeretetre emlékszem és arra, hogy ellátogattam a Kodály-iskolába Esztergomban és Budapesten. Voltam Siófokon, és emlékezetes számomra a magyar művészet, a kultúra szépsége is.

A Hammond-orgona királynője, Rhoda Scott - ahogy a régi tévéfelvételeken megszoktuk - mezítláb pedálozik, mert tiszteli a hangszert. Fotó: DM/DV

 - Második alkalommal lép fel ebben a felállásban, vagyis trióban Magyarországon. A pozanon játszó Sarah Morrow-val hogyan találkoztak?
- Sarah egy fiatal tehetség, én pedig csodálom a tehetségét és az elhivatottságát. Nem könnyű nőként zenésznek lenni, de ő erős személyiség a színpadon és a magánéletben egyaránt. Párizsban ismertem meg egy partin. Jam session alakult ki és ott játszottunk együtt. Mindkettőnknek tetszett az eredmény. Számomra ő a bizonyíték arra, hogy valaki lehet egyszerre sikeres ember és családanya, és közben hű önmagához. Inspirál engem és felráz egy kicsit, így én sem leszek soha rideg.

– Ismeri azokat a muzsikusokat, akik önnel egy napon lépnek fel Szegeden?
– Sajnos még nem tudom, kik ők (a Tóth Bagi Band és a Blues Bell – a szerk.), de nagyon kíváncsi vagyok rájuk, biztosan meghallgatom őket. Mindig azt mondom, hogy a magyarok nagyon jó zenészek, a magyar muzsikusok különösen tehetségesek. Nem tudom, ez talán Kodálynak is köszönhető.


– Ön sosem próbálja az új számokat, mindig mindent a színpadon játszik először. Lesz először játszott szám Szegeden is?
– Amikor más zenészekkel lépek fel, nem tehetem meg velük, hogy gyakorlás nélkül egy teljesen új számot kezdek játszani. De ha csak egy dobossal koncertezek, akkor egyedül viselem a kockázatot, amit egyébként nagyon élvezek. Egyébként nem teljesen igaz, hogy nem próbálok, mert fejben mindent gyakorolok, mielőtt először bemutatnám.

- Van olyan mai zene amit felvenne a repertoárjába?
- Természetesen. De az agyam elképesztő csúszásban van, sokáig kell várnom, érlelni kell magamban a zenét mielőtt úgy érzem, hogy játszanom kell.

– Mit hallhatunk öntől a Belvárosi moziban? Van valami üzenete az itteni közönség számára?
– Sosem akartam olyan zenész lenni, akinek üzenete van. Szeretetet, békét és elsősorban örömet szeretnék adni, mert a zene számomra öröm. Békés pillanatokat akarok adni, hogy egy kicsit elfelejtsük a napi gondokat. Ilyen egyszerű. Hogy mit játszom Szegeden? Az úton megbeszéljük a pozanon játszó Sarah Morrow-val és a dobossal, Julie Sauryval, és meglátjuk, hogyan érzünk. Azt hiszem, egy zenész számára az a legfontosabb, hogy fizikailag és mentálisan is a topon legyen, hogy kész legyen befogadni a közönség vibrálását.

Gonda Zsuzsanna / Juhász László