Délmagyar logó

2017. 03. 29. szerda - Auguszta 4°C | 20°C Még több cikk.

Sikert aratott a Porgy és Bess a szabadtérin

Szeged - Kompromisszumokkal teli előadás a New York-i Living Arts Porgy és Bess-produkciója a Dóm téren: kis létszámmal jött a vendégtársulat, vékony a zenekar, kevés a díszlet, egyszerű a rendezés. Mégis élmény látni és hallani egy afroamerikai csapattal Gershwin operáját Szegeden.
Ha már az elején beletörődünk, hogy nem a lemezfelvételekről ismert sokszínű, gazdag zenekari hangzást kapjuk, és az énekhangok sem mind világszínvonalúak, akkor lehet élvezni a New York-i Living Arts két évtizedes Porgy és Bess-produkcióját. A szegedi vendégszereplésre 31 fellépővel érkezett az afroamerikai társulat, anyagi megfontolások miatt a helyi szimfonikusok tagjaiból 23 tagú zenekart társítottak hozzájuk – mindkét létszámnak a duplája sem lenne túlzás Gershwin operájához a szegedi szabadtérin. A díszleten is spóroltak, látszik rajta, hogy a szcenikus hálátlan feladatát magára vállaló Tóth Kázmérnak elsősorban saját bázisának, a tápéi Scabellónak korábbi „produktumait" kellett újrahasznosítania. A takarékos színpadképben felbukkannak a Leányvásár városfalai, a lépcsős, egyszerű vasszerkezet pedig Charleston jellegzetes déli, kikötői hangulatát néhány pálmaággal, hordóval, bútorokkal, halászhálókkal kiegészítve teremti meg. Csak a hatalmas háttérvászon eltérő megvilágításával jelzik a helyszínek változását.

Porgy és Bess a Dóm téren. Fotó: Karnok Csaba (galéria)

Ezzel még nem is lenne baj, a rendezésben úgy sincsenek eget verő ötletek, Susan Williams-Finch a történet világos, praktikus elmondására koncentrált, ehhez pedig akár ez a díszlet is elég lenne. A baj inkább az, hogy megint bebizonyosodott: sokkal kisebb kőszínházakban sikeres produkció nem biztos, hogy ugyanolyan hatásos tud lenni az ország legnagyobb színpadán. Itt harminc ember ha megfeszül, akkor sem tud nyüzsgő tömeget mímelni, ráadásul a kisebb-nagyobb szerepeket éneklő szólisták képtelenek egyszerre a kórus és a tánckar szerepét is maradéktalanul betölteni. Hiába vannak kidolgozott intim jelenetek, azok a nagy távolság miatt az első szektorok közepétől felfelé legfeljebb gukkerrel élvezhetők.

Legmeggyőzőbbnek a visszataszító drogdíler, Sportin’ Life szerepét megformáló Reggie Whitehead alakítása tűnt, aki valóságos fekete Gene Kellyként parádésan táncolt, pazarul énekelt, minden ujján ékköves gyűrűvel, kalapban, elegáns öltönyökben adta a magát nagymenőnek beállító, New Yorkba vágyó vidéki mitugrászt. Richard Hobson kitűnő Porgy, noha énekhangja nem az az elementáris, őserejű basszbariton, amelyen a legszebben szól a nevezetes „Oh, I got plenty o’nuttin...". Bársonyos baritonját így is élvezet volt hallgatni; bensőséges, lírai duettet énekelt a Bess szerepét játszó Angela Owenssel. A kissé préselve éneklő amerikai lírai szopránnál szebben magyar kolléganőitől is hallottam már Bess dalait, mégis összességében meggyőző volt, mert remekül eljátszotta a „varázsporral" küzdő nőt, puszta megjelenésével is hozta az erős erotikus kisugárzással rendelkező végzet asszonyát. Agresszív, primitív, félelmetes macsó szexistennek ábrázolta a gyilkossá lett Crownt Stephen Finch, aki legalább annyi időt tölthet a konditeremben, mint a korrepetitorával, így sötét hősbariton hangja mellett operaénekesekre nem jellemző izomzata is sokat segít a karakter hatásos megformálásában. A rendezőnő – Finch felesége – nem hagyta ki a kínálkozó lehetőséget, hogy amikor Crown és Bess a szigeten újra találkozik, a jelenet impresszivitása érdekében férjét félmeztelenre vetkőztesse.

Porgy és Bess a Dóm téren. Fotó: Karnok Csaba (galéria)

Nagy tapsot kapott Serena siratódaláért – „My man’s gone now" – Anne Fridal, aki később további kisebb szerepekben is bizonyította, hogy biztos színpadi érzékkel rendelkező, nagyszerű énekes. Stephanie Beadle bővérű humorral adta a kifőzdét működtető, ősanyaszerű Mariát. Különösen vicces, groteszk volt az a jelenete, amikor egy húsvágó bárddal próbálta elvenni a drogkereskedő jó kedvét. A színlapon ugyan nem szerepelt a neve, de meg kell említeni, hogy Clara szerepében Candice Hoyes éteri pianissimókkal, szépen énekelte az opera legismertebb dalát, a Summertime-t. Többnyire jók a többiek is, mindenesetre az utánozhatatlan afroamerikai mozgáskultúrával és a jellegzetes énekléssel képesek felvillantani a kikötői fekete szegénynegyed, a Catfish Row egykori világát.

Stefan Kozinski vezényletével ugyan muzikálisan játszott a szegedi szimfonikusok tagjaiból alakult zenekar – egy sokkal nagyobb együttes bizonyára karakteresebben, vadabb színekkel, bátrabban és élményszerűbben szólaltatta volna meg az opera különleges, dzsesszes zenei szövetét. Gershwin érne ennyit.

Olvasóink írták

  • 1. gipszk 2013. augusztus 12. 18:47
    „Azért jó volt, de a nagyobb zenekar tényleg elkelt volna.
    Ki is maradt 1-2 rész (Buzzard song mintha nem lett volna, meg a Jasbo Brown Blues is elég kurta volt, gondolom zongora hiányában).
    De én 20 évet vártam, hogy lássam élőben (16-17 éves koromban másolták le nekem kazettára a helyi hangoskönyvtárban) és mostanában nem valószínű, hogy lehetőségünk rá megint.
    Meghallgattam most egy 85-ös, Metropolitan-ben előadott verziót, persze zeneileg összetettebb volt, de az énekhangok (legalábbis szubjektíven) nagyon nem tetszettek (Porgy bőgött, Maria-ból meg hiányzott az a hanghordozás. - őszintén szólva nem néztem utána az énekeseknek).
    Ha futotta volna rá, szombaton is visszamentünk volna :)”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Októberben kezdődik a hummeres gázoló pere

Október 22-én kezdi tárgyalni a Szegedi Törvényszék annak a 34 éves osztrák férfinak az ügyét, aki a gyanú szerint tavaly október 11-én Apátfalván Hummerjével szándékosan elgázolt egy rendőrt. Tovább olvasom