Délmagyar logó

2017. 08. 17. csütörtök - Jácint 17°C | 31°C Még több cikk.

Szabó Gabi: Játszani kell!

Szeged - Színpadon szerettük meg, majd „beköltözött a dobozba": az egyik szegedi televízióban kezdett műsorokat készíteni. Most újra a deszkáké, viszont a fővárosba kell mennünk azért, hogy láthassuk. Színház, tévé, negyvenes nők: tegeződve csapongtam Szabó Gabival.
– Fel kell menni Pestre?

– Fel!

– Merthogy?

– Merthogy ott van most munka: a Komédiumban, Horváth Péter: Dolcsegábána című darabjában játszom. Egy olyan évadot kezdtek el, amelyben kortárs magyar szerzők darabjait mutatják be. Bede-Fazekas Annával játszunk, ketten, négy szerepet. Egy-egy ikerpár vagyunk, akik találkoznak keresztül-kasul a színpadon mindenféle helyzetben. Nagyon jó humorral és kellő drámaisággal taglalja a darab a negyvenes nők lelki világát. El is hangzik a színpadon, hogy ilyenkor már ki vagyunk teljesedve, ilyenkor vagyunk a legmicsodásabbak...

– Mi, mi, mi? Legmicsodásabbak?

– Igen! Már a kicsit is tudjuk értékelni, mert már tudjuk, milyen ha nincs – hangzik el szintén a színpadon. Fájdalmas szöveg, de akkor is így van. Azért is örülök ennek a darabnak, mert még a kortárs darabok között is nehéz olyat találni, amelyet ránk, negyvenes nőkre írtak. Pláne kettőre.

– Csak ezért kell Pestre menni, hogy egy ilyet eljátsszon az ember?

– Igen. Illetve persze, hogy nem. Az ember oda megy, ahova hívják. Most eljött az a pillanat, hogy azt mondta a lelkem, hogy menni kell, játszani kell! Pesten…

Most megint jobban tudok koncentrálni a tanult hivatásomra. Fotó: Frank Yvette
Most megint jobban tudok koncentrálni a tanult hivatásomra.
Fotó: Frank Yvette


– Picit csapongok: Telin TV-ről beszélhetünk?

– Hogyne! Most ez a tevékenységem a háttérbe szorult a tulajdonosváltás miatt, így újra a színészet a fontosabb. Aztán ki tudja, talán lesz még módom olyan beszélgetős műsorokat csinálni mint annak idején. Tudom, hogy mindenkit érdekel, és nem is akarom elhallgatni...

– Akkor beszéljünk róla! Mi történt Szabó Gabi szemszögéből?

– Egy olyan helyzet állt elő, amelyben be kellett látnom, hogy lépni kell.

– Oké, de ez a tulajdonosváltás túl nagy „takaró"...

– Vannak megkeresések az életben, amelyek állandóan megtörténnek. Ezekhez jött még hozzá az áprilisi választások eredménye, a gazdasági válság, s el kellett fogadnom, hogy van egy határ, ameddig „értek" valamihez, ameddig el tudom fogadni azokat a dolgokat, amik történtek és történnek. Elértem odáig, és akkor azt mondtam, most lépek!

Kamarás Ivánnal Kornis Mihály Körmagyar című darabjában a Pesti Színházban. Fotó: Szabó Gabi hivatalos honlapja
Kamarás Ivánnal Kornis Mihály Körmagyar című darabjában a Pesti Színházban.
Fotó: Szabó Gabi hivatalos honlapja

– Na jó, de a beszélgetős műsorok, amelyekhez a válság előtt, és a válság alatt is értettél nem változtak a te értésed szempontjából. Most is tudnál ilyeneket csinálni...

– Így van, de most nincs módon ilyeneket csinálni. Beláttam, elfogadtam. Azt is, hogy változott a szerkesztői, ideológiai szemlélete a televíziónak. Nem olyan műsorok készülnek, mint az én időmben. Több a híradó, több a politikai témát feszegető műsor. Annak idején a Közös dolgainkban vagy az Estelőben máshogy beszélgettünk. Máshogy látom a világot. De annak, ma is van létjogosultsága és közönsége. Tudom.

– Azt mondta-e bárki, hogy Gabi, ezt és így kellene csinálni?

– Nem volt így szó erről. Nem éreztem azt egyébként, hogy bármilyen kényszer alá kerültem volna. Nem is hagytam volna. Erre szoktam azt mondani, hogy ahova nem hívnak vendégségbe, oda nem megyek el.

– De a Telinben otthon voltál...

– Igazad van... Igen... Sőt bizonyos fokig most is otthon vagyok még. És ami a legfontosabb, azok a kollégák, akikkel együtt dolgoztam, ma is ott dolgoznak. Ez is nagyszerű dolog a mai világban. Mondjuk úgy akkor a korábbi gondolatot, hogy minden szituációnak vannak vesztesei és nyertesei. De attól, hogy valaki, valahol veszít, máshol még győzhet. Most megint jobban tudok koncentrálni a tanult hivatásomra. Játszom most a Komédiumban, s vannak további felkéréseim is. A szakmám mindig szívesen fogadott, ha Szegeden nem is, de Pesten mindenképpen. Ez egyébként fáj. Szívesen játszanék itt is. Évente egy darabot legalább szívesen megcsinálnék.

– Mit csinálnál itt Szegeden?

– Televíziót!

– Ez egy színdarab?

(nevetünk) Lett volna benne még erőm, szívem, szívesen csinálnám.

– És színpadon?

Dolcsegabána

Horváth Péter új darabjában a negyvenes nők gondjairól és örömeiről mesél
a tőle megszokott fanyar humorral és mély empátiával. A nagyon mai mese
figuráit - két külsőleg hasonlító, belső habitusukat tekintve igen különböző
női ikerpárt - két nagyszerű színésznő, Bede-Fazekas Anna és Szabó Gabi
keltik életre. Dolcsegabána - mindaz, ami elmúlt, amin túl kellene lépni.
Nem tudjuk biztosan, sikerül-e nekik. A szegedi bírónő kisrepülőgépével a
Tiszába zuhan, a szatymazi postásnőre nyolc hónap börtön vár, a közös lakást
bérlő pesti villamosvezetőnő és barátnője, a halálangyal szerepében tetszelgő
kórházi nővérke egy alternatív színielőadás botcsinálta hősnőivé válnak. De ami
hátravan, az csak most kezdődik!

– Egy nekem való szerepben szívesen megmutatnám magam újra. Nem teljesíthetetlen vágyaim lennének, de egy jó, nekem való szerepet eljátszanék. Szeretem az itteni kollégákat, a színpadot, az egész épületet, ahogy van. Egy kicsit mindig otthon vagyok ott.

– Kell azért tenni, hogy eszébe jussál egy rendezőnek, színházigazgatónak?

– Mindig látszani kell, ma ilyen a világ. Nem is olyan régen láttam egy darabot. Kifejezetten fiataloknak írták, erről a furcsa csetelős nyelvről, kapcsolatteremtő világról, élethelyzetekről szólt. Az igazán különös az volt, hogy sokkal könnyebben befogadtam, mint vártam. Talán azért, mert én is rajta vagyok ezeken a közösségi oldalakon, napi szinten használom őket. Sajnos ma már ezek nélkül nem nagyon lehet kapcsolatot tartani.

– Mi látszik most belőled?

– Nem igazán tudom. Azt viszont észrevettem, hogy nagyon sokáig egészen más dolgok látszódtak belőlem, mint amiket szerettem volna láttatni. Egy picit elfelejtettem azt a fajta érzékenységet, nyitottságot, amit megkövetel a színészi, művészi énem...

– Ez a tévé miatt volt?

– Igen. Nagy felelősség emberek életével foglalkozni, s azért felelősséget vállalni. Ez egészen másfajta hozzáállást igényel. Ebből a szempontból nem voltak könnyűek a tévés évek, de bármikor újra vállalnám. Szerencsére a Szabó Gabi megvan még, szembejött velem az utcán.

– Hol? Pesten vagy Szegeden?

– Szegeden. Pest mindig a munka, mint amikor a gyerekek mondják, hogy anya, apa megy a dolgozóba. Nekem Pest mindig a dolgozó.

– S milyen volt a veled szembejövő Szabó Gabi?

– Egyrészt megrémültem attól, hogy megkeményedett benne egy csomó minden. Elkezdett benne a harcosság és a nyitottság vetekedni. Kezdte elveszíteni azt, amiért szerették: a közvetlenségét, a normalitását. Szerencsére időben észrevettem. Ezekre a dolgokra ugyanis nagyon büszke voltam. És vagyok. Még ma is sokszor megállítanak az utcán az emberek, akik emlékeznek arra, hogy láttak a színpadon, vagy a televízióban. Nem szabad azt a fajta kreativitást, humort elveszteni az embernek, ami szükséges ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Szabó Gabi, Járai Máté - Szerelemhez nem kell szépség - Részlet a Fekete Péterből, Szegedi Nemzeti Színház, 2008.


– A barátok, kollégák mit mondtak, amikor odaálltál és azt mondtad, itt vagyok, újra játszanék?

– Nagyon nagy nyitottsággal és számomra is meglepő szeretettel fogadtak.

– Nem féltél tőlük?

– Dehogynem, miért ne féltem volna? Sok-sok év eltelt. Hány embert látunk, hogy elveszíti önmagát és teljesen másik ember lesz? Ez is azt erősítette meg bennem, hogy leraktam már valamit a „színpadra"...

– De hát ezt te is tudtad eddig is...

– Ó, én folyton megyek, sosem érek rá ilyesmivel foglalkozni. Nem csinálok leltárokat.

– Nem erre gondoltam. De ne mondd, hogy egyik vagy másik este nem érzed, hogy aznap jó voltál.

– Nagyon ritkán éreztem így. Voltak megelégedett pillanataim, de mindig a feladatokra koncentráltam, amiket el kellett végeznem. Ha megvolt, akkor mentem tovább. Magam is meglepődöm, amikor néha átnézem és frissítem a honlapomat, hogy mennyi darabban játszottam már.
Nem szabad elveszíteni a humor érzékszervünket. És tudni kell hátra lépni is. Nagyon nehéz, de tudni kell.

Rácz Tibrorral a Csaó, Bambínó című darabban, Szegedi Nemzeti Színház, 2006-os évad. Fotó: Szabó gabi hivatalos honlapja
Rácz Tiborral a Csaó, Bambínó című darabban, Szegedi Nemzeti Színház, 2006-os évad.
Fotó: Szabó Gabi hivatalos honlapja


– Hányadik sorban állsz?

– Mindig a másodikban állok...

– Miért?

– Mert ha első sorba kerül az ember, akkor onnan már nem lehet hova előre lépni. Szeretem a másodikat. Néha ez a második sor elsőnek látszik, de én tudom, hogy az valójában a második, ahonnan még mindig lehet előrébb lépni. Nem szeretném azt érezni, hogy hátra lépek az első sorból.

– Arra nem gondoltál még, hogy oldalra is lehet lépni az első sorban?

– Nem! Tényleg! Nem! Pedig most hogy mondod, lehetne. De mindig valaki előttem van az életemben: a lányom, az édesanyám, a férjem, a testvérem, akikkel dolgozom. Karolós típus vagyok, az meg valahogy nem elől van. De nincs ezzel baj, szerintem.

– Térjünk vissza a darabhoz! A valódi 40-es magyar nőt játsszátok? Valóban ilyen a mai magyar nő?

– Ez a korszak egy nagyon komoly fordulópont a nők életében. Látom magam körül, hogy vannak, akik nagyon szeretik ezt a korszakot. Én is ilyen vagyok, igaz előtte azt éreztem, atomjaimra hullok. S vannak olyanok is, akik utálják magukat ezért. Ez a korosztály, ezek az asszonyok, nők, csajok, feleségek, anyák félig még konzervatív, kiszámítható, ostoba biztonságosságban szocializálódott lányok. Nagyon nagyot kellett fordulni a világgal: hogyan tudsz versenyképes lenni, ez nem egy kis probléma, amellett, hogy erősen hordozzuk a klasszikus női szerepeket.

– Mit jelent a versenyképesség?

– Külsőségeket: hogyan tartod magad, mennyire vagy fitt, hány ránc van rajtad...

Arra vagyunk kitalálva, hogy gondoskodjunk a másikról, nevessünk, veszekedjünk, hogy kikészítsük egymást. Fotó: Frank Yvette
Arra vagyunk kitalálva, hogy gondoskodjunk a másikról, nevessünk, veszekedjünk, hogy kikészítsük egymást. Fotó: Frank Yvette


– Kivel kell versenyképesnek lenni?

– Hát... Ez az... Mindig lefelé kell harcolni. Ha arra gondolok, hogy szépnek kell maradni valamilyen szinten...

– Miért kell hozzátenni, hogy valamilyen szinten?

– Azért, mert a külsőségek a legfontosabbak nekünk magyaroknak. Lehet, hogy egy 25 négyzetméteres pici lakásban lakunk, de abban plazmatévé van, a parkolóban egy aránylag jó kategóriájú autó parkol – nekünk ez a fontos. Meg az, hogy nem mindegy, mi van az emberen. Meg kell felelni bizonyos elvárásoknak, amik szerintem néha helytelenek és értelmetlenek. De visszatérve: megjelennek az első ráncok, az első ősz hajszálak, más lesz a tested, a karod, olvasószemüvegre lesz szükséged, egy másik fázisba lépsz, miközben nőként, társként, anyaként a legtopponlévőbb állapotban vagy, csak valamiért nálunk Magyarországon ez kevéssé szerethető. Én viszont jól vagyok, köszönöm. Nem mondom, hiú vagyok, mindig odafigyelek arra, hogy rendben legyek, de nem vagyok betegesen divatkövető ember: vannak klasszikus formák, amelyek mindig divatosak, mert szépek, egyszerűek.

– S ha egy olyan negyvenes nő nézi meg, aki nem szereti saját magát szeretni fogja-e a darabot? Illetve szeretni fogja-e saját magát?

– Ha van humorérzéke, akkor igen. Ugyanakkor visszatérve az előzőekhez: ebben a korban a nők jelentős része elválik. Egyáltalán nem mindegy, hogy megtalálja-e újra a szerelmet, a társat, a pasit, akinek, mi kellünk, és úgy kellünk, amilyenek vagyunk. Egy egészséges nő, társra vágyik, nyitott, és lát. Azok a nők, akik önmaguknak élik az életüket, sokat vannak egyedül, azok ezt megszokják, nagyon meg lehet szokni a magányt. Szerintem ez nem jó: arra vagyunk kitalálva, hogy gondoskodjunk a másikról, nevessünk, veszekedjünk, hogy kikészítsük egymást. Igyekezni kell megtalálni, a másik embert.

– Lejöhet a darab Szegedre?

– Bízom benne, hogy igen. Pénzen, szervezésen, kitartáson, kíváncsiságon múlik. Megteszem a kellő lépéseket, rajtam nem múlik.

– Pesten hány előadást élhet meg?

– Nem lehet tudni. Ez egy teljesen modern alapon működő magánszínház. Nincs bebérletezve, így „csak" azon múlik minden, hányszor tudjuk megtölteni a nézőteret. Ugyanakkor nincsenek illúzióim: lemondunk a színházjegyről, ha be kell fizetni a gázszámlát.

Olvasóink írták

  • 4. gizigézáné 2010. november 21. 18:32
    „Sok sikert Pesten Gabi! Én szinésznőként jobban kedvellek, bár a beszélgetős műsoraid elgondolkodtatóak voltak.”
  • 3. sara11 2010. november 21. 02:06
    „Szerintem, nem kell összekeverni a fogalmakat... A "külsőségek" és társaik... Igenis, egy nő legyen minimum ápolt és rendezett.. Nem műcicik, műszemöldök stb.-ről beszélek. A belső káosz kiül az arcra, mint a fenti fényképen is látszik.”
  • 2. Amati 2010. november 20. 17:57
    „én szerettem a műsorait, mert nem volt sablonos kérdező, volt benne valami egyedi, különleges, stílusos.

    a politika viszont a leggennyesebb dolog a világon azokkal együtt, akik művelik, az hogy ki mit tud, semmit nem számít...”
  • 1. antikos 2010. november 20. 16:33
    „Hajrá Gabi!!!! Nagyon kedvelünk!!!”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Az X3-assal nyitott az új szegedi BMW-szalon

A C-Mobil új márkakereskedést épített a BMW-nek Szegeden, a Kálvária sugárúton, a Peugeot mellett. Tovább olvasom