Délmagyar logó

2017. 03. 29. szerda - Auguszta 4°C | 20°C Még több cikk.

Szeged és az Aranykoporsó

Fél ház sem volt pénteken este az Aranykoporsó premierjén a Szegedi Nemzeti Színházban, és az első felvonást követő szünetben is sokan leléptek. Vántus István operája Toronykőy Attila értő rendezésében ennek ellenére sikert aratott, lelkesen ünnepelte a társulatot a megfogyatkozott közönség.
Dér Krisztina (Titanilla) és Bátki Fazekas Zoltán (Maxentius) jelenete. tó: Schmidt Andrea
Az Aranykoporsó nem slágeropera, nincsenek közismert, fülbemászóan dallamos áriái, duettjei, kórusai, ennek ellenére zenei értékeit mindenki elismeri. Missziót teljesített tehát a szegedi operatársulat azzal, hogy negyedszázad múltán ismét műsorra tűzte. Székhelyi József komolyan vette igazgatói programjának „Made in Szeged" fejezetét, hiszen hosszú évekig várakoztatott Huszár-opera, A csend után Vántus István Móra-regényből komponált főműve is sorra került. Más kérdés, hogy az Aranykoporsó – amely az 1975-ös ősbemutató óta mintha veszített volna kicsit frissességéből, újszerűségéből – mennyire vonzó darab ahhoz, hogy az évad végén, amikor egyébként is nehezebben mozgósíthatók a nézők, megtöltse a nagyszínházat.

Toronykőy Attila és csapata persze komolyan vette a dolgát, és nem szezon végi levezetésként vitte színre a tíz képből álló, nagy feladatot jelentő operát. A háromszintes, forgószínpadra épített, ötletesen egyszerűnek tűnő, igazából nagyon is rafinált díszlet Juhász Katalin tervezői fantáziáját dicséri. A fehér felületeket megtörő színes pompeji freskótöredékek, a kortinára és a háttérre festett hullámok, a hozzájuk társuló hangeffektek – a tenger végtelen morajlása, az örök hullámverés – jól felidézik a történet színterét, a mediterráneumot, a majd kétezer évvel ezelőtti Római Birodalom korát. Ugyanezt a hatást erősíti Kocsis László remek koreográfiája is: a táncosok élő szobrokként plasztikusan jelenítik meg az antik isteneket, akik a történet végén Diocletianus császár összeroppanásával együtt omlanak le. A színház tánckara bebizonyította, hogy jó irányítással, ha komolyan vennék, alibi táncikálás helyett képes lenne valódi teljesítményre is. Székhelyi József az előadás kezdete előtt a függöny elé lépve kérte a közönség megértését: a Diocletianust alakító Gábor Géza allergiával küzdve vállalta az előadást.

Szerencsére ebből vajmi keveset lehetett érzékelni, a fiatal basszista jól énekelt, és megmutatta a kíméletlen zsarnok és a szerető apa kettősségét is. Szonda Éva drámai tehetsége és melegszívű embersége átsugárzott Prisca szerepén. Dér Krisztina és Kóbor Tamás őszinte szenvedéllyel, hitelesen alakította a tragikus sorsú szerelmespárt, Titanillát és Quintiport, mindketten kifejezően, sodró erővel, nagyszerűen énekeltek. Látványos, hatásos, felemelő volt a katakomba-kép a Lactantius szerepét alakító Réti Attilával és a kórussal – sikerült megidézni a keresztényüldözés korának szellemét. Távirati stílusban folytatva: a népes szereplőgárdából tetszett Altorjay Tamás
Bionja, Piskolti László istenkereskedője, Vághelyi Gábor Galerius, Tóth Judit Trulla, Andrejcsik István Ammonius, Konkoly Balázs Maximianus, Bátki Fazekas Zoltán Maxentius szerepében. Varsányi Anna jelmezei nemes egyszerűségükkel hatottak.

Muzikálisan, nagy odaadással vezényelte a Szegedi Szimfonikus Zenekart a lassan a kortárs zene szegedi specialistájává váló Kardos Gábor, akinek a bemutatóra készülve a hiányosan megmaradt kották miatt legalább akkora feladatot jelentett a darab rekonstruálása, mint a dirigálás.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Majális idején könnyebben nyílik a pénztárca

Ismét birtokukba vették a ligetet a szegediek. A háromnapos majálisra már szombaton sokan… Tovább olvasom