Délmagyar logó

2017. 07. 23. vasárnap - Lenke 21°C | 35°C Még több cikk.

Szeged krónikása – fényképpel és tollal

A Szeged krónikása cím illik leginkább Somogyi Károlyné Magdikára. A Délmagyarország első főállású fotóriportereként az eget bekormozó, tüzet okádó algyői olajkút megzabolázóit ugyanúgy megörökítette, mint a Szegedet özönvízzel fenyegető Tisza ellen harcolókat, és az új könyvtár üvegpalotájának építőit, vagy éppenséggel a város Nobel-díjasa, Szent-Györgyi Albert hazalátogatását. A most 80 éves Somogyi Károlyné Magdikát köszöntve a fotóriporter életéből villantunk föl néhány képet.
Az első fényképfelvétel, az egyik kislányát ábrázoló Vacak pertli ma is első számú kedvenc Somogyi Károlyné fotókiállításain. Fotó: Karnok Csaba
– Az ember érdekelt mindig. Nincs is tán fotóm, amelyiken ember ne lenne. A tájképek szépek, de ember nélkül számomra nem vonzóak – magyarázza lakása Tiszára néző ablakának háttal ülve Magdika, aki már elmúlt harminc, amikor először fényképezőgép került a kezébe.

Zongorázó bejárónő

Született stiliszta is Magdika, aki nem csupán meglátja a megörökítésre érdemes pillanatot és mozdulatot, hanem képes papírra is vetni.
– Írogattam a újvidéki Reggeli Újságnak, még diákkoromban – villant föl egy emlékkockát történetekkel gazdag múltjából. – Rábukkantam egy hirdetésre: „Zongorázni tudó bejárónőt keresek." Mivel a feltételeknek megfeleltem, jelentkeztem az állásra. Aztán persze fölfedtem a kilétemet és a szándékomat: riportot írok – meséli, mennyire magától értetődően alkalmazta már diákkorában az újságíró iskolákon hosszan oktatott információszerzés módszerét. A helyi lap fotóriporterei közül szinte az egyetlen, aki megszerezte az újságíró diplomát.

Legendának tűnik, pedig igaz: a harmincon túli asszonyból azért lett a Délmagyarország első főállású fotóriportere, mert amatőrként sorra nyerte a Lajos Sándor, OTI-főorvos által vezetett fotóklub tagjai között hirdetett, és a Délmagyarországban közzétett „A hónap fotója" versenyt.

Cseh masina, a csillag

– Miután kipróbáltam, annyira vágyakoztam egy fényképezőgépre, hogy a férjem, aki nekem a csillagokat is lehozta volna az égről, vett egy használt kétaknás csehszlovák gépet. És az ofotértos Erlnyiné Julika segítségével tanulgatni kezdtem, mit hogyan is kell csinálni – folytatja élete nagy fordulatának történetét Magdika. Könyvet kapott kölcsön, leértékelt papíron és vegyszerrel kísérletezett. A Délmagyarország fölkérése meglepte, de elfogadta az állást, mert kellett a pénz a megélhetésükre. Aztán vagy húsz évig a lap egyetlen fotóriportereként örökített meg minden, akkor fontosnak mondott és gondolt pillanatot: a vasöntödében izzadó munkást és az elemekkel küzdő kiskatonát.

Úti riportok

Az utazás lett a hobbija a Somogyi házaspárnak, mikor Magdika jogász férje már tanult hivatását gyakorolhatta, s anyagilag kicsivel könnyebben éltek. Az egzotikus tájakról készült diaképsorozatok Somogyi Károlyné Magdika történeteivel fűszerezve élvezetes úti riportokká lesznek, melyeket még ma is szívesen néznek és hallgatnak nyugdíjasklubok és baráti társaságok.

A kerékpározó-motorozó-autózó vagány fotóriporterről persze mindenki tudta, igazi asszony is: sírig tartó szerelemben élt férjével, s anyagilag szűkölködve, de érzelmi gazdagságban fürdőzve hozta világra öt gyermekét, akik közül néggyel (s persze hat unokájával, két dédunokájával) ma is szinte naponta találkozik.

– Árvaként, a vasút nevelőotthonosaként, tanulni került Újvidékre az én drága férjem, akivel a kereskedelmi iskolában estünk szerelembe. Amikor a háború miatt őt visszaparancsolták Szegedre, elkezdtem ugyan a tanítóképzőt, de a harcok múltával, 1946-ban utána szöktem... Összeházasodtunk. Aztán 1947-ben megszületett a fiunk, utána 1954-ig a négy lányunk, akik közül az egyik influenzában meghalt... Mert bizony nagyon szűkölködtünk. Szegeden senkink se volt, aki segíthetett volna. A férjem B listásként a vasútnál csak krampácsoló lehetett, s hiába, hogy a kicsi gyerekek mellől is munkába jártam, hajnalonta a vámhivatalbeli irodákat takarítottam, szabályosan koplaltunk az ötvenes években...

„Így látom őket..."

A munka, az erőfeszítés élteti Magdikát: 600 négyszögölnyi kertet művel még ma is, szinte egyedül. Igaz, 75 évesen még fotóriporterként is dolgozott.
– A gyerekek fotózásával kezdtem, az öregekkel fejeztem be, s közben a munkát fényképeztem – mutatja képeit Magdika. Az évtizedes és a friss fotók fölé is oda illeszthető az első saját kiállítás címe: „Így látom őket..."


Vacak pertli

„Tizenkét év távollét után engedtek át a határon, látogatóba Újvidékre, és valami emlékezetes ajándékkal akartam kedveskedni a kisgyerekből kamasszá lett öcsémnek, ezért adtam 200 forintot egy Pajtás-színvonalú gépre – mesél az első „fotóapparatról" Somogyiné Magdika. – De arra gondoltam, hogy mielőtt átadom, készítek néhány fényképet a gyerekeimről. A boltban megmutattattam magamnak, hogyan kell kezelni a gépet, aztán fél napon át figyeltem a gyerekeimet, nyomogattam a gombot, s egy tekercs filmet vittem vissza előhívatni. Amikor a kész képekért mentem, majd hanyatt estem: öt fölnagyított fotón az én gyerekeimről készült felvételeim ékesítették a laborkirakatot..." E képek, közte az első számú kedvenc, a Vacak pertli, azóta is szerepelnek Somogyiné tárlatain. 

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Magyarországon folytatnák a határsértő etióp futók

Maratoni futóknak vallották magukat azok a fiatal férfiak, akiket szombaton a határőrök fogtak el… Tovább olvasom