Délmagyar logó

2017. 10. 19. csütörtök - Nándor 10°C | 24°C Még több cikk.

Széljegyzet a 68-as olajkitörés margójára

Algyő - Istenem, de rég volt! Istenem, micsoda borzalom volt! A dübörgést nem is a fülével hallotta az ember, hanem a mellével. Mázsás lökéseket éreztem a bordáim alatt. Soha ilyet azelőtt nem láttam, és nem is hallottam, pedig ott voltam az üllési gázkitörésnél is. És soha ilyet nem szeretnék még egyszer se látni, se hallani.
Hajszál híján negyven esztendeje már. Hogyan kerültem oda? Még nem voltam újságíró – a rákövetkező januárban zupáltam be a Délmagyarhoz –, a televíziónak nyomtam a gombot. Füst borította be a Vásárhelyre menő utat, mintha alagútban jártak volna az autók. Rendőrök vigyáztak mindenre és mindenkire, a legtermészetesebb hatósági rendelkezés lépett életbe: a tűzhöz senki civil oda nem mehet! Mégis rendőr őrnagyi kísérettel jutottam a közelébe, amennyire az észveszejtő forróság megengedte.

Ésszel fölfogható fogalmaim azóta sincsenek a pokolról, de mintha az nyílt volna meg az algyői kútnál. Lánctalpas traktorok túrták a sáncot köré, hogy a kiömlő olajat valahogy medencébe fogják. A vastorony alja akkor még vörösen izzott, és hatalmas lángok nyaldosták az eget. Kámzsás tűzoltók rohamoztak, hatalmas vízsugarak hűtötték őket. Tűzálló volt a kámzsájuk, a melegben megsültek volna másként. Ezt a hatalmas küzdelmet kellett nekem bemutatnom az ország népének, hogy átüssön a képernyőn is a borzalom. Ezt csináltam másnap is, harmadnap is, és nem tudom még meddig.

Tölcsér, fölfordítva

Bütykörészős gyerek voltam mindig, ne tessék csodálkozni rajta, azonnal azon rágódtam, hogyan lehetne úgy közel férkőzni a lángokhoz, hogy a megsérült „karácsonyfát" le lehessen szerelni, és az új zárószerkezetet fölrakni. Amikor végre ledőlt a torony, és el is vontatták a böhömnagy lánctalpasok, kitaláltam valamit.

A gimnáziumban, kémiaórákon láttam a Bunsen-égőt. A gázcső végére szerelt kicsinyke alkalmatosság olyan volt, mintha egy kis tölcsért fordítottak volna meg: alul a kitágított karimája, fölül meg a tölcsér csöve. Legfölül a láng. Rendeltetésszerűen levegő is áramlott be a cső végén, mert, ugye, oxigén nélkül nincsen égés. Ezt képzeltem el ide is, hatalmasra megnövelve, szikrát nem vető anyagból. Valami óriásdaru fogta volna horgára, és ráillesztette volna a lángra. Néhány vasoszlopból óriáslábakat is gondoltam alá, hogy a munkások dolgozhassanak, miközben jóval a fejük fölött, megemelve dübörög a pokol.

Az algyői fúria. A szerző felvétele

A naponkénti odajárásom alatt majdnem mindenkit ismertem már, meg is kockáztattam néhány szakember előtt „fejbéli találmányom" tálalását. A világ legtermészetesebb dolgaként meg is mosolyogták illendően. Gigászi méretekben tudtak csak gondolkodni, a laboratóriumi párhuzamos finomságok messzire estek tőlük. Gondolom, mindenkiben kavarogtak a megmentő gondolatok, úgy vették az enyémet is.

Semmi válasz

Summa summarum, történtek még olajkitörések később is, azokon is ott voltam, és a kukac bennem rágván, mindig elmondtam szilajnagy ötletemet az arra illetékesnek vélt legfőbb fejesnek. A füzesgyarmati kitörésnél is. A jótékony mosolygás soha el nem maradt. Amikor már a betű bűvkörébe kerültem, sorban előhozakodtam vele, reménykedve, a veszély múltán, higgadtan végiggondolja valaki, és azt mondja, lehet ebben valami.

Micsoda jó érzés lett volna!

Jött aztán az elfújásos eloltás. A lökhajtásos repülőmotor kerekekre szerelve egyszerűen elfújta a lángot, mint kisgyerek az első tortáján a gyertyát. Emlékszem arra is, amikor Bakuban égtek olajtüzek, hogyan óvatoskodtak az itthoni mindenre vigyázók, nehogy írjunk a nagy szovjet csodafegyverről, mert sértés lenne akkor emlegetni, amikor ők vannak a legnagyobb bajban. Lényeges a történetben, hogy a közel-keleti háború végén a kuvaiti olajtüzek oltására tiltó rendelkezések ellenére is kiutazó Vecsernyés Imre tűzoltóparancsnok „csillaghullást" – lefokozást – volt kénytelen elszenvedni, mert azzal a módszerrel fújogatta el azt a néhány kutat, amelyiket neki rendelt a sors. (Nem mellékes, valami háborús nyavalya is megragadt benne, nem sokkal utána meg is halt szegény. Vagy a megalázás vitte el?)

Nekem azonban maradtak az aggodalmaim. Rendben van, el tudjuk fújni a lángot, de a kiömlő gáz akármikor újra belobbanhat. Szikravetőnek egy szem kavics, és valami kóbor vas összetalálkozása is elég. Aki éppen ott matat, annak menthetetlenül vége. Előkerültek ugyan olyan csavarkulcsok is, amelyek akkor sem szikráztak még haloványan se, amikor megcsúszott valamelyik a csavarfejen, de az ördög a pokol torkában se alszik! Írogattam, küldözgettem is ötleteimet, de legtöbbször semmi válasz nem érkezett.

Most jön a testvér

A napokban a szegedi közéleti kávéház programjában azt találtam, hogy valami föltalálókompánia jön közénk, és ötletek is fölvethetők lesznek. Soha jobbkor! Elmegyek mindenképpen, és ha szóhoz jutok, ott is elmondom.

Mégse mentem. Az történt, hogy előző este a Discovery csatornáján éppen egy föltaláló kálváriáját mutatták be. Azonnal csirizzel kenték be alattam a széket, nem mozdultam, amíg a végére nem értek. Egy nyalka legény, név szerint Rad Babic volt a föltaláló, aki 1977-ben jutott ugyanarra a gondolatra, amire én 1968-ban. Kilenc évvel később. Szép rajzokon be is mutatták találmányát.

Csöppet nem irigylem. Közös bennünk, hogy ő se ment a találmányával semmire.

Ő nem a tölcsér-elvet hasznosította, valami súlyos anyagból készült hatalmas csövet emelt rá a lángra a teleszkópos daru, de az alja annak is terebélyesebb, hogy jól elzárja a külvilágtól. Oldalról betolattyúzható zárószerkezetet is kitalált hozzá, láthattuk azt is. A lényeg, ő is fölküldte a lángot a magasságokba.

Lelki testvéremmé fogadtam azonnal, kötekedtem is vele mindjárt. Amikor nemcsak arról van szó, hogyan lehet gyorsan-könnyen elzárni, de javítani is kell a szerkezetet, enyhén szólva is aggályos a megoldás. Hatalmas luxus azonban fotelban ülve kötekedni.

Ő a lehető legilletékesebb kezébe akarván helyezni találmányát, a kuvaiti olajtüzek földjén nyújtotta be. Óriási pechje volt, éppen Kuvait maradt ki a találmányokat védő nemzetközi szabadalmi szervezetből. Elnyelte a sivatag.

Pár évvel ezelőtt, amikor újra piszkálni mertem levelekkel a nálunk éppen akkori illetékeseket, valamelyik már azt írta, szép ötletem föl van találva. Gondoltam most, az igazat írhatta, mert Rad Babicét illett is ismernie.

Egy kicsit más, de a lényeg közös. És a sorsa is. Az övé ugyan meg is valósulhatott, de a te orrod, kedves Babic testvér, ettől még fokhagymás.

Akár az enyém.

Olvasóink írták

  • 1. Börcsök József 2007. december 29. 12:21
    „Annak idején kezdő építésztechnikusként dolgoztam az akkor épülő ipartelep - a 168-as kúthoz legközelebb eső - egyik barakjában.
    A kút már kitört, de még nem égett, s valahogy adódott annyi idő, hogy a legfontosabb eszközeinket és a dokumentációt magunkkal vihettük.
    Az építésvezetőm - szüksége lévén - a barak és a kút között álló árnyékszékre sietett.
    Mikor, máskor? A kút belobbant! Soha sem felejtem el azt a semmihez sem hasonlítható érzést akkor és ott!
    Pillanatok mulva egy feldúlt ember - az építésvezetőm - tépte föl a szobánk ajtaját, s csak annyit tudott mondani: (egyébként semmi baja nem lett) Gyerekek! Én mindent eldobtam ami a kezemben volt!”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Az űrlény Budapestre megy

Szeged - Nem űrlények támadtak Szegedre, a közel kétméteres, fém Alien-szobor a high-tech szobrászattal foglalkozó BANATI’art team műve. Tovább olvasom