Délmagyar logó

2017. 05. 29. hétfő - Magdolna 13°C | 28°C Még több cikk.

Szilasi: Szerettem abban az ólban dolgozni

Szeged – Szentek hárfája című regényével idén ő nyerte el a Rotary Irodalmi Díjat. Ebből az alkalomból Szilasi Lászlóval szegedi otthonában beszélgettünk régészetről, Jókairól, tyúkólról.
– Mi volt az első könyv, amit gyerekként elolvasott?

– Ha jól emlékszem, Karl May Az Ezüst-tó kincse és Robert Louis Stevenson A fekete nyíl című műve. Azt hiszem, Delfin-könyvek voltak. Ezeket jónak tartottam, gyerekként a kedvenceim voltak, rögtön sokkot kaptam tőlük, és írtam is egy szöveget a kettőből.

– A „sokkot kaptam" mit jelent? Úgy érezte, hogy gyorsan, minél több azokhoz hasonló könyvet el kell olvasnia?

– Nem, hanem az említett szöveg megírását jelentette inkább. Azt éreztem, ilyeneket én is tudok írni. Idézeteket vettem át a kötetekből, s regénynek neveztem a művet.

– Megmutatta valakinek ezt a Szilasi-zsengét?

Szilasi László, Rotary Irodalmi Díjas író szegedi otthonában. Fotó: Segesvári Csaba (galéria)

– Igen, az unokatestvéreimnek, akikbe – lányok lévén – szerelmes voltam, valamint a szüleimnek. Mindenki nagyon büszke volt rám.

– Akkor az íróvá váláshoz az a biztos recept, ha valaki elolvassa Az Ezüst-tó kincsét?

– Nem hiszem! (nevet) De minden gyerek ír regényt, nem?

– Bevallom, én nem írtam, naplót is kb. két hétig bírtam vezetni...

– Hát én írtam, de mondom, túlzás lenne azt állítani, hogy ilyen mélyen lennének ennek a mostani könyvemnek a gyökerei.

– Az mikor dőlt el, hogy az irodalom felé fordul?

Szilasi László, Rotary Irodalmi Díjas író szegedi otthonában. Fotó: Segesvári Csaba (galéria)

– A gimnáziumban jöttem rá, hogy vannak olyanok, akik sokoldalúan tehetségesek, és vannak olyanok, akik nem. Én az utóbbiak közé tartoztam. Kizárólag az irodalomhoz van némi érzékem.

– Akkoriban mennyit olvasott?

Életrajz helyett

A kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár Szilasi László 1964. január 1-jén született Békéscsabán. Általános és középiskolai tanulmányait is Békéscsabán végezte. Egyetemi tanulmányait a JATE BTK, régi magyar irodalom-összehasonlító irodalomtudomány szakon végezte el 1984-1989 között. 1989-től a JATE BTK régi magyar irodalomtörténeti tanszékén tanársegéd. 1989-1998 között a Pompeji című lap szerkesztője volt. Kutatási területe a régi magyar irodalom, Jókai Mór életműve, valamint a legújabb magyar próza. 1990-ben házasságot kötött Egyed Erikával. Két lányuk született; Erika Fanni (1994) és Hanna Borbála (2001). Eddig megjelent művei: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét (tanulmányok, 1994), Lassú olvasás (Hárs Endrével, 1996), A Kopereczky-effektus (2000), Kész regény (Németh Gáborral, 2000), A selyemgubó és a „bonczoló kés" (2000), Szentek hárfája (2010). Díjai: Bródy Sándor-jutalom (1995), Széchenyi-díj (1999), Rotary Irodalmi Díj (2010).

Forrás: Wikipédia

– Gimnazistaként elég sok dolga volt az embernek, úgyhogy körülbelül hetente egy könyvet. Nem voltam sosem egy őrült olvasó, viszont rendszeres voltam, és amiket elolvastam, mindig megbeszéltem az akkori magyartanárommal, ő most a szarvasi főiskolán tanszékvezető, Sipos Lászlónéval. Hajnóczyt, Esterházy első könyveit olvastam, a második világháború előtti amerikai kisrealistákat, meg nagyon sok Krúdyt. Ez egyébként elég sok mindent el is döntött. Hiszen ha valaki fiatalon sok Krúdyt olvas, akkor bizonyos irányok bezárulnak. Van, aki ilyenkor Dosztojevszkijt olvas, és az más irányokba viszi az embert. Én viszont Krúdyt olvastam, ezáltal szerintem – mondjuk így – kedvesebb, kedélyesebb irodalmi ízlésem alakult ki. Kafka például sohasem tudott úgy megérinteni, mint Krúdy. A nagy, durva, dark dolgokhoz Krúdytól számomra nem vezetett út.

– A békéscsabai fiú aztán elment katonának, majd jött a JATE. Kik voltak a meghatározó személyiségek, akik befolyásolták a sorsát?

– Amikor Szegedre kerültem, a leghatározottabban úgy képzeltem, régész leszek. Meg voltam róla győződve, hogy semmi mást nem fogok csinálni felnőttként, csak ásni. Aztán a régi magyar tanszéken megfertőződtem, s esélye sem volt többé a csontoknak. Ötvös Péter kollégám, barátom, mesterem első óráján azonnal elfelejtettem, hogy régész akartam lenni. Egy szűk félév alatt megváltozott az ízlésem: éreztem, hogy irodalmi szövegekkel akarok foglalkozni, és nem a földből kiásott leletekkel.

– S Jókaihoz hogyan lehet eljutni a régi magyar irodalmi szövegektől?

– Úgy alakult, hogy az egyetem elvégzése után egy évig volt valamilyen állásom a karon, de aztán már nem. Akkor még nem volt PhD, viszont a Tudományos Minősítő Bizottságnak volt egy ösztöndíja, megpályáztam, s elmentem három évre Budapestre, az Irodalomtudományi Intézetbe. Szörényi László lett volna a mesterem, aki akkor ment el Rómába nagykövetnek. Az egyetemen negyed- és ötödévben Szörényivel végigolvastuk Jókait, s akkor arra gondoltunk, egy kicsit molyolok vele, majd visszahátrálok a régi magyar irodalomba. De nem lehetett. Berántott, egyszerűen elkezdett érdekelni mint próza. Végül Dávidházi Péter vezetésével írtam meg a dolgozatomat Jókairól.

– Mi fogta meg igazán? Hiszen régi magyar irodalomról Jókaira váltani majdnem akkora ugrás, mint anno a régészet feladása.

Szilasi László, Rotary Irodalmi Díjas író szegedi otthonában. Fotó: Segesvári Csaba (galéria)

– Megfogott a jelenség. Jókai gazdag és sikeres ember volt, s akkoriban azt gondoltuk, hogy aki gazdag és sikeres, az nyilván moslékot ír. Úgy képzeltem, olyan lesz, mint Verne Gyula: bohóc. Valójában azonban szinte minden ponton nagyon-nagyon súlyos olvasmány. Ez ragadott meg. Meg az, hogy irtózatosan nagy és tágas a világa. Olyan valóságismeret van benne, amit nem is gondol az ember. Szóval, ahogy megnéztem közelebbről és lassabban a szöveget, Jókai teljesen másnak mutatkozott, mint amit mondtak róla, mint amit korábban gondoltam. Nyoma sem volt például semmiféle fantáziaőrületnek. Egyszóval beleragadtam, s próbáltam azt is megérteni, hogyan jöhetett létre az a poétika, amely ilyen szövegeket termelt ki. A téma azóta is foglalkoztat egyébként, lehet, hogy egyszer még újra előveszem. De mellékesen azt is megjegyezném, hogy az egyetemi rendszerben a tanszéki felosztások nem mindig fedik le teljesen az egyes emberek érdeklődését. A középpontban nekem mindig a régi magyar irodalmi szövegek állnak, s ehhez képest Jókai egy kiugrást jelentett, egy másik nézőpontot. Emiatt vagyok szakmailag egyensúlyban, így tudok rátekinteni arra, amit főfoglalkozásként csinálok. A XIX. századi és a kortárs irodalom iránti érdeklődésem is segít ebben, és számos dolgot megvilágított.

– Akkor ez a regény is egy ilyen kiugrás?

– Nem, ez teljesen más ügy. Ennek a regénynek az anyaga Békéscsaba, ahol tizennyolc éves koromig éltem. A főtéren áll három templom: egy katolikus, egy régi és egy újabb evangélikus, meg egy obligát Kossuth-szobor, valamint a hajdani városi kisvasút régi végállomása. Ott van a gimnázium is, ahova jártam. Ez így együtt nekem egy nagyon meghatározó épületélményem volt, s folyamatosan gyötört, hogy mit lehetne vele kezdeni. Még katonakoromban is eljártam oda lefényképezni. S egy idő után rájöttem: az a teendőm vele, hogy írnom kell róla.

– Ez mit jelent időben, hol járunk?

– Az egyetem befejezésének idején. Ekkor világossá vált, hogy Szegeden fogok élni. Akkor írtam először prózai szövegeket, egy kötetre való személyes-önéletrajzi elbeszélést, amelyek folyóiratokban megjelentek, de szerencsére nem lett belőlük kötet.

– Miért szerencsére?

Szilasi László, Rotary Irodalmi Díjas író szegedi otthonában. Fotó: Segesvári Csaba (galéria)

– Néha elő szoktam venni őket, szeretem is őket, de hiába: ezek zsengék, amelyek arra jók, hogy megtalálja az ember a hangját, de attól nem kell őket kötetben kiadni. Nem sokkal később Németh Gábor barátommal írtunk egy Kész regény című művet, amely egy levélregény: fiktív személyeken keresztül beszélgettünk egymással, az volt még egy fontos állomás. Negyvenévesen kezdtem el írni ezt a könyvet, akkorra éreztem úgy, hogy megérett bennem ez az anyag. Öt-hat évet dolgoztam rajta.

– Hogy képzeljük el ezt az öt-hat évnyi munkát?

– Lehet, hogy ez undorító, de írtam egy rövid vázlatot, és aztán azt lassan, alaposan kidolgoztam.

– Ez miért undorító?

– Az írók közül ezt sokan nem szeretik. De úgy látszik, nekem így ment. Elmentünk a lányommal egyszer kettesben síelni, rettenetesen megfáztam, s itthon volt egy tüdőgyulladás-közeli állapotom, az alatt állt össze az egész, és gyorsan leírtam. Akkor már nyugodt voltam, hogy ez megvan, s egy év múlva, 2004 karácsonya után, a két ünnep között, elkezdtem írni, abban a sorrendben, ahogy a fejezetek jönnek egymás után. Tudtam, minek hol van a helye. Nyilván, amikor tanítottam, akkor nem volt annyi időm rá, azaz többnyire az oktatási szünetekben írtam. Persze a szorgalmi időszak alatt is folyamatosan járt a könyvön az agyam. Én délutánonként, ha tehetem, mindig alszom egy órácskát vagy nevezzük inkább egy alfaközeli állapotnak: s ezalatt a pangás alatt, ha jöttek mondatok, akkor azokat mindig lejegyzeteltem, s amikor lehetőségem volt rá, összedolgoztam őket. 2009 végén küldtem el a Magvetőhöz, ahol már várták. Volt ugyanis korábban Törökszentmiklóson egy felolvasóest Grecsó Krisztiánnal és Darvasi Lászlóval, ahol hirtelen vérszemet kaptam, s a már elkészült részekből néhány oldalt felolvastam. Darvasi azonnal szólt a Magvetőnek, hogy valami készül. Szerencsére örömmel fogadták. Viszont nagyon durva, hogy mennyien és mennyit dolgoztak rajta. A kiadó összes szerkesztője elolvasta, a szerkesztőm, Péczely Dóra pedig a végső munkafázisban három napra ide költözött hozzám.

– Három nap alatt gyakorlatilag megették a szöveget?

– Igen. Voltak ugyanis olyan dolgok benne, amelyeket nem vettem észre.

– S olyan javítás volt, amire nemet mondott?

Szilasi László, Rotary Irodalmi Díjas író szegedi otthonában. Fotó: Segesvári Csaba (galéria)

– Nem. Amikor Dóra eljött, akkora már legalább hatszor elolvasta, szinte betéve tudta a könyvet. Ekkor én már annyit foglalkoztam a szöveggel, hogy nem láttam a hibákat: az egyik szereplőnek például akaratlanul is megváltoztattam a szeme színét egyik fejezetről a másikra, de ő ezt és az efféléket észrevette, javította. Volt, hogy megváltoztattuk a regényben szereplő egyik szöveg címét. S alig tudtuk abbahagyni, mert az abból következőket is meg kellett változtatni, aztán az abból következőket is, és elindult egy hógolyó a hegy oldalán, s akkor már nagyon nehéz volt megállni. Azóta nagyon nagy tisztelettel tekintek azokra, akik igazán nagy méretű könyveket képesek átlátni.

– Ez milyen méretű kötet?

– Közepes. Körülbelül félmillió leütés.

– Vett azóta észre benne hibát?

– Nem olvastam még el a megjelenés óta. De tervezem. Ha fel kell olvasnom belőle valahol, akkor azt természetesen megteszem, de még nem láttam neki olvasóként. Még kell egy kis idő ehhez. Mielőtt leadtam, úgy éreztem, hogy fejből tudom, mi hol van, hogyan következik egymás után. Ennek az érzésnek mindenképpen el kell múlnia, s tartok tőle, ha most elővenném, még emlékeznék dolgokra. Egyébként – visszatérve egy korábbi kérdésére – gyakorlatilag az anyósomék törökszentmiklósi házának a melléképületében írtam meg. Az egy csirkeól volt korábban, s jól el lehetett bújni az emberek elől. Anyósom nagyszerűen kiszolgált, de azért eléggé irracionális körülmények voltak. Volt nálam egy laptop, meg levittem egy bőrönd könyvet.

– Kicsit olyan – elnézést a hasonlatért –, mint amikor Tót beül a fabudiba, s pillanatokkal később beül mellé az őrnagy is...

– Nem kell elnézést kérnie, teljesen jó hasonlat. Egyébként a magyar kultúrának a jelentős része ilyen irracionális körülmények között születik meg. Mondani is akarom majd a Rotarynak, hogy pompás dolog, hogy kész műveket jutalmaznak. De ha nekem lenne olyan sok pénzem, mint nekik, akkor alkotói ösztöndíjakat alapítanék. Abba feccölnék pénzt, hogy valaki megírhasson egy könyvet. Mert, bár én szerettem abban az ólban dolgozni, másokat viszont visszatarthat, nyomaszthat. Magyarországon eddig csak egy alkotói ösztöndíj van: százezer forintot lehet kapni havonta egy évig, azt hiszem tízen kaphatják meg egyszerre. S nem is elsősorban pénzre gondolok, hanem – mondjuk – volna egy nyaraló, amit meg lehet pályázni egy bizonyos időre, s addig ott dolgozhat az illető. Nyilván ebben nagyobb a kockázat, de szükség volna rá. A legnagyobb, Európa-szerte ismert íróink, Nádas Péter, Esterházy Péter, Kertész Imre, Darvasi László, Földényi F. László életművük nagy részét külföldi, döntően német alkotói ösztöndíjakból hozták létre.

– Tegye a szívére a kezét! Tudat alatt, kritikusként nem volt egy kicsit „na nesztek, hülyék, így kell regényt írni!" érzése akkor, amikor átvette a díjat?

– … (nevet)

– Nagyon gonosz voltam?

– Nem, én is föltenném ezt a kérdést fordított helyzetben, és közben azt érezném, hogy most kicsit gonosz vagyok. De hogy válaszoljak is: az ember óhatatlanul is megtud, megtanul dolgokat a irodalomról, de magának a földolgozandó anyagnak akkora volt a nyomása, hogy az, amit kritikusként, irodalomtörténészként tudok, egyszerűen nem volt képes munka közben érvényesülni. Olyan problémáim voltak, hogy hogyan nézzen ki egy szereplő, és hogy az mindig úgy nézzen ki. Vagy ha változik, akkor annak oka legyen. Meg kellett teremteni egy világot. Nekem ez szörnyű nehéz volt, szinte az összes szellemi energiámat lekötötte. Nagyon fontos volt, hogy kompakt legyen a megteremtett világ, az őket létrehozó mondatok meg olyanok, amilyeneknek elterveztem őket.

– Másképp ír eztán kritikát?

Szilasi László, Rotary Irodalmi Díjas író szegedi otthonában. Fotó: Segesvári Csaba (galéria)

– Biztos, hogy ezután nem fogok könnyű kezű dolgokat csinálni. Most népszerű az a műfaj, hogy kritikusok összeülnek, s pontozzák az elemzett kötetet. Nem valószínű, hogy egy ilyen beszélgetésbe, elemzésbe belemennék. Vagy biztosan nem írok többet rövid kritikát. Méltatlan. Lehet egy könyv jó vagy rossz, de az biztos, hogy szörnyű sokat dolgozott rajta a szerző. Azóta még nem írtam kritikát, de remélem, látszik majd a későbbi írásokon ez a fajta változás.

– S a megjelent kritikákról mi volt a véleménye? Íróként, kritikusként, író-kritikusként vagy kritikus-íróként nézte?

Erről szól

Szilasi László könyve, a Szentek hárfája, történelmi regény és intellektuális krimi. A múlt század húszas éveiben kezdődő történet mesélői egy korabeli gyilkosság hátterét, indítékait akarják felderíteni: miért ölte meg a haragosi Nagytemplomban Omaszta Mátyás módos gazdát Grynaus Tamás diák, hová tűnt a helyszínről a holttest és az elkövető, és hogyan változtatta meg egy közösség életét ez a bűneset. A regény szerkezete követi ugyan a magyar irodalomból is jól ismert történetmesélési hagyományt, mely szerint ,,ahány elbeszélő, annyi történet", de ennek technikáját különleges módon alkalmazza a szerző. A könyv történetei mint a hagymáról lassan lefejtett rétegek nyílnak meg, egy csodálatosan sokszínű nyelven, melyek az elmúlt század nyelvi változásait is mutatják.

– Íróként olvastam mindet, mert szörnyen kíváncsi voltam arra, mit mondanak róla azok, akiknek az a foglalkozásuk, hogy naphosszat olvasnak. Nem idegesítettem föl magamat, mert láttam, hogy valaki elkapkodta, mert gyorsan oda kellett dobnia valamit, míg más alaposan átrágta magát a könyvön. Most már egy kicsit átlátok a műfajon. Az első kritika a Magyar Narancsban jelent meg. Látszott az íráson, hogy a szerzője szépen, lassan, alaposan olvasta, bemutatta a kötetet - majd a végére odaírta, hogy neki ez nem tetszik. Ez például teljesen rendben van így. Egyébként örülök annak, hogy ilyen sok vélemény született róla. Öt évig be voltam zárva az ólba ezekkel a figurákkal, csak én ismertem őket, majd egyszer csak elkezdenek beszélni róla mások is. Ez nagyon jó érzés.

– A család sem volt beavatva?

– A gyerekek nem, szegény feleségem, Erika igen. Ő foglalkozott a gyerekekkel, amikor az íráshoz nyugalomra volt szükségem. És mielőtt elküldtem a Magvetőnek, megmutattam Erikának, meg néhány civil olvasónak: Milián Orsolya kollégámnak, aki nagyon jó olvasószerkesztő, Czakó László kosárlabdás barátomnak, akiről tudtam, hogy sokat olvas, de ilyesfajta szöveget talán nem olyan gyakran, meg megmutattam Hevesi Andrea tanítványomnak, mert kíváncsi voltam arra is, egy fiatalnak mi lehet a véleménye róla. Majd elolvasta Darvasi meg Németh Gábor is. Előtte senki nem tudott semmit. Úgy gondolom, ha az ember beszél valamiről, akkor már nem nagyon írja meg. Úgyhogy tartottam a pofámat.

– Lesz következő regény?

– Voltak nehéz napjaim...

– Mire gondol?

– Arra, hogy megkaptam ezt a díjat, és azon kezdtem gondolkodni, milyen felelősséggel jár is ez. Aztán arra jutottam, amire kell, hogy a pénznek örülök, és lelkiismeret-furdalás nélkül, jó alaposan el is fogom költeni. A díjat pedig a könyvnek adták, nem nekem. Az átadón Sumonyi Zoltán azt mondta, hogy a díjat a Szentek hárfája kapja, nem pedig azt, hogy a Szilasi Laci, és ez nagyon jó. Így nem érzem azt, hogy a nem is tudom kicsodák belém vetették a bizalmat, és annak majd meg kellene felelnem. Ahogy Darvasi tanácsolta: pénzt elkölteni, a kitüntetést elfelejteni! Amúgy meg amióta leadtam a kéziratot, újra elkezdtem buherálni valamit. Úgyhogy dolgozom, gyűlnek a cédulák. Majd látjuk.

– S egyszer csak irány a tyúkól!

– Ott sajnos gáz van...

– Mi történt?

– Az anyósom eladta a törökszentmiklósi házat, így oda már nem tudok menni. Pedig kéne valami ólszerűség. Persze ennek nincs igazán nagy jelentősége, akárhol tudok dolgozni, csak hát ott jó volt.

– Ez a kilátás – a lakásán beszélgetünk, az ablakból, amely előtt az íróasztal van, a dóm apszisa látható – nem hat magára?

– Ez érdekes, úgy gondoltam, meg fogom szokni. A harangszót már nem hallom, de az épületet még mindig látom.

– Akkor függöny be, redőny le, és megy a munka?

– Igen, amikor eljön az ideje, ki kell majd zárnom a külvilágot.

Olvasóink írták

  • 11. úgyistudod 2010. október 22. 11:51
    „Felírtam a karácsonyi listámra a könyvet....remélem hálás leszek, amiért felkeltették az érdeklődésemet.”
  • 10. cselac 2010. október 22. 02:30
    „Élien Szisi meg a béjeszté! Csak ez a kurva média ne foglalna le ennyire!”
  • 9. patpat 2010. október 21. 23:23
    „Ismét egy színvonalas cikk, talán mégsem teljesen reménytelen a DM? Én szurkolok.. ((Szisikém, imádom a mosolyodat!))”
  • 8. simonadri 2010. október 21. 23:11
    „Kedves Laci, nagy szeretettel gratulálok én is a díjhoz! neked drukkoltam... :) jó kis interjú.”
  • 7. Mignon 2010. október 21. 21:39
    „A müvesz ur ebben az interjuban az alany.

    Ebben a cikkben a föszerkesztö ur magaslott ki, toronymagasan!

    A kerdeesek nekem sokkal jobban tetszenek, mint a valaszok!

    Sajat velemenyem, es gratulalok!”
  • 6. Emike 2010. október 21. 20:54
    „Szuper jó az interjú! És nagyon örülök Szisi barátom könyve sikerének!”
  • 5. 3évesférfi 2010. október 21. 20:06
    „Gratulálok, mind Szilasi úrnak, mind a cikk szerzőjének. Sokkal, de sokkal színvonalasabb lenne a DM ilyen írásokkal.”
  • 4. gszlaszlo 2010. október 21. 16:16
    „köszönöm mindenkinek a dicséretet
    ehhez kellett az alany is, úgyhogy az elismerés legalább annyira az övé, mint az enyém.
    gszl”
  • 3. orio1973 2010. október 21. 15:23
    „Csillagos ötös az interjú. Kár, hogy a nyomtatott lapban már nem jelenhet meg ilyen.”
  • 2. macskabácsi 2010. október 21. 11:48
    „Egyetértek Phaidrossal. Ne arról írjanak, hogy marslakót láttak a SZOTE klub előtt. Az már uncsi.”
  • 1. phaidros 2010. október 21. 10:16
    „De rég olvastam ilyen kerek írást a Délmagyaron. Több ilyen kéne a sok 3-4 mondatos hírmorzsa mellé.”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Játékszabály

Tovább olvasom