Délmagyar logó

2018. 05. 20. vasárnap - Bernát, Felícia 13°C | 23°C Még több cikk.

Szőkefalvi-Nagy Erzsébet - Ilyennek szeretlek, Szeged!

Szeged – Somogyi Károly „élettársa" nemcsak a könyvek válogatásával építette fel az Emlékkönyvtárt. Szőkefalvi-Nagy Erzsébet főkönyvtáros azt is elmondta, neki Szegedhez hozzátartoztak az árvíz után épített, polgári házak, a fák és az úszási lehetőség a Tiszában. A múlt időt vállalja, ugyanakkor „nemszegediségét" ő maga nevetve cáfolta meg egy klasszikus szőkefalvis szegedi sztorival.
Ilyennek szeretlek, Szeged!

Ön milyennek látja, szereti Szegedet? Várjuk fotóit, történeteit! Mutassa meg, Önnek mi a legkedvesebb a városban!

– Ez a legszebb helye az Emlékkönyvtárnak, ezt szeretem a legjobban – mondja Szőkefalvi-Nagy Erzsébet főkönyvtáros, miközben nekitámaszkodunk a vaslépcső melletti könyvespolcoknak, amelyek valójában bútorok, és nem is akárhogyan kerültek a könyvtárba (lásd keretes írásunkat). Viszont egyelőre a locusnál tartunk a történetben. – Ahol ülünk, illetve támaszkodunk, ott egy katolikus kanonok gyönyörű könyvei vannak mögöttünk. Ez itt a reformáció teljes irodalma, az összes fontos szerző műve itt van, egykorú kiadásokban – mutat a hátunk mögé.

Néhány gondolat a felvilágosultságról

Hogyhogy? Egy katolikus kanonoknak a könyvtárában megvolt a reformáció teljes irodalma? – horkanok föl, mire szerényen lecsendesít: – Egy tudós embernek minden ideológiát ismernie kellett ahhoz, hogy objektíven ítélkezhessen – tette hozzá Szőkefalvi-Nagy, akinek két keze munkája is az Emlékkönyvtár, nemcsak átvitt értelemben, ugyanis az asztalosmunkából is kivette a részét, de erről is később.

Szőkefalvi Nagy Erzsébet: Nekem a szegediséghez hozzátartozott, hogy a Tiszában tanultam meg úszni. Fotó: Karnok Csaba
Szőkefalvi Nagy Erzsébet: Nekem a szegediséghez hozzátartozott, hogy a Tiszában tanultam meg úszni. Fotó: Karnok Csaba


Eltűnt polcok, eltűnt fűrész, tiszteletbeli asztalosság

A polcok – Szőkefalvi-Nagy Erzsébet ezt is elmondta –, Juhász Gyula nagybátyjának, Juhász Györgynek a műhelyében készültek. Ezért is ragaszkodott annak idején Tóth Béla ahhoz, hogy átkerüljenek az Emlékkönyvtárba. Csakhogy az átköltözés alatt egy bizonyos méretű polcból tizennégy „eltűnt". – Nem volt mit tenni, elő kellett állítani azokat, hiszen „jön Aczél György!", nem lehetett a megnyitót elhalasztani. Tóth Béla megbízott azzal, szerezzek polcokat. Visszamentem a Közművelődési Palotába, ahol akkor egyfajta ex lex-helyzet volt, a múzeum még nem költözött be elhagyott raktárunkba, mi már kiköltöztünk, de voltak ott még dolgok. Összeválogattam polcokat, amelyek jónak tűntek és áthoztam. Majd ezután Tóth Béla kezembe nyomott egy fűrészt, hogy a kellő méretre szabhassam a polcokat. Így kezdtem el fűrészelni a száz éves deszkákat. Egyszer, amikor belépett az Emlékkönyvtárba és asztalosi munkavégzés közben talált, feljajdult és azt mondta, „egy jó asztalos háromszor mér, negyedszerre vág". Annyi idő nem volt, hogy betartsam ezt a szabályt, de „legyártottam" a polcokat. Megállnak a helyükön, de én tudom, látom rajtuk a kezem nyomát. Majd ezt a fűrészt meglovasította valaki, amiért nagyon-nagyon haragudtam. Ekkor kaptam a még most is benne látható művirággal együtt ezt a gyalut, amelyet ma is nagy becsben tartok. Így lettem tiszteletbeli asztalos. Az Emlékkönyvtár egyébként azért is fantasztikus, mert nagyon sok olyan visszatérő látogató van, akiket már arcról megismerek. A Múzeumok könyvtári éjszakáján többször előfordult, hogy az évek alatt szinte látom, ahogy felnőnek a gyerekek, akik visszajárnak hozzánk. De nagyon jó érzés látni és büszkén tudni, milyen tisztelettel és ámulattal távoznak innen, Szeged város könyvtárából hazai és külföldi szakmabéliek, tudósok, diplomaták, politikusok és testvérvárosi küldöttségek, miután bepillantást nyertek a Somogyi Károlytól kapott könyvtár mérhetetlen gazdagságába – mondta Szőkefalvi-Nagy Erzsébet.

A könyvtár építésekor eredetileg nem terveztek a Dóm téri üvegpalotába ilyen emlékkönyvtárat, azt az intézmény akkori igazgatója, Tóth Béla vitte át, akinek eredeti végzettsége a bútorasztalosság volt – ennek később lesz jelentősége, lásd szintén keretes írásunkat. – Nagyon nagy híve volt Tóth Béla annak, hogy a több mint száz éves múltunkat ezzel a szobával képviseljük, ahogy képviseljük azóta is az épületben. Végül a tervező jobbnak látta, ha enged Tóth Bélának, lemérték, hogy az épület közepén mekkora teret tudnak erre a célra, az Emlékkönyvtár számára kialakítani.

Azon kollégáink, akik dolgoztak a mostani múzeum épületében, tudják, hogy az eredeti berendezés egy részét kibontották és itt újra felépítették, -építettük. De nemcsak a polcok, a gyönyörű, fekete, vas csigalépcső is jött a Roosevelt térről. Szerkesztő úr kérdezte beszélgetésünk kezdetén, mit láttam itt, amikor először beléptem ebbe a terembe. Nos, 1983 tavaszán még az állványzat sem volt itt, csak a puszta falak. Miután áthozták a bútorzatot (Tóth Béla hívta így az állványokat), akkor azt mondta nekem az Igazgató Úr, „a te feladatod, Koma, hogy felöltöztesd ezeket!" Tóth Béla egyébként a Közművelődési Palotában segített kibontani ezeket a polcokat. Egyszerűen nem volt képes tőlük (ahogy az egykori olvasóterem régi, nagy asztalaitól sem) megválni – emlékezett vissza a költözésre Szőkefalvi-Nagy Erzsébet.

A múlt bemutatása, Somogyi „élettársa", szolgálója

– Van ugyan felajánlólevél, van oklevél az alapításról, tudjuk, hogy az intézményt 1883-ban nyitotta meg Ferenc József, de egy üveg–fém modern épületből nem biztos, hogy egyértelműen kiderül, hogy maga az intézmény több mint százéves, itt viszont ez „látszik" is. Somogyi Károly egy életen át gyűjtötte össze hatalmas könyvtárát, olvasta is a műveket; hatalmas tett volt, hogy Szegednek adományozta, nekem pedig életem meghatározó élménye volt, hogy a munkám abból is állt, létrehozhattam ezt az Emlékkönyvtárt. Az itt látható válogatás az enyém. Vállalom. Egytől egyig kiváló művek vannak itt és nagyon jó partnerek ezek a könyvek – mondta a főkönyvtáros.

Partneren Somogyi Károlyt és a könyveit egyaránt érti Szőkefalvi-Nagy. – Sokan nevetnek rajtam, de remélem, egyszer (majd, amikor már én sem vagyok) megbocsátja nekem Somogyi Károly, hogy sokszor úgy beszélek róla, mintha az élettársam lenne. Harminc éves a kapcsolatunk. Ezek itt nem egyszerűen könyvek a polcokon! Mindegyikben vannak jegyzetek, üzenetek, amelyek bizonyítják, nemcsak gyűjtötte a könyveket Somogyi, hanem olvasta is a műveket. Már az egy komoly üzenet, hogy milyen műveket választott be oda, amiről tudta, egyszer közkönyvtár lesz. Mást nem kaptunk tőle, csak a könyvtárát. Ez elégedetlenségnek tűnhet, de itt arra gondolok, hogy nincs tőle semmilyen személyes holmi, csak a könyveiből következtethetünk arra, milyen ember volt. Ezért nagyon fontosak nekünk azok a jegyzetek, amelyek megtalálhatók a kötetekben.

Szőkefalvi-Nagy Erzsébet úgy érzi, hogy még ma is egy picit alá-fölérendeltségi viszonyban van az alapítóval, „élettársával". – Egy szolgálólány vagyok, aki szeretne megfelelni az Alapítónak, szeretne „nála jó pontokat szerezni". A bejegyzések miatt muszáj folyamatosan hozzáolvasnom a korabeli szakirodalomban. Csak így tudom pontosan megítélni a jegyzeteit, beírásait. A könyvgyűjtői tevékenységét megismerve egyre inkább az a véleményem, nem is tudjuk igazán felfogni, milyen fantasztikus személyiség is volt ő – jegyezte meg Szőkefalvi-Nagy, majd hozzátette: a maga korában Somogyi egy komoly tiszteletnek örvendő, de mindig a háttérben álló ember volt, akit aztán száz évre el is felejtettek.

A pap, aki nem kímélte a nőket

– Móra Ferenc mondta, írta Somogyi Károlyról, hogy egy álomember volt, aki a könyvek között élt. Nos, ez nem igaz, mert nagyon is reálpolitikus volt. Nem tülekedett, de amit megvalósított, az csak egy nagyon nagy formátumú ember életműve lehet – mondta a főkönyvtáros, aki arról is beszélt, ez az ember bizony nem kímélte a nőket: – Egy szakácskönyvbe is képes volt beleírni, „Ostoba! Ez nem leves, ez egytálétel!" Ezt speciel nem vártam tőle. De azt sem, hogy egy műbe azt írja bele, „női logikával megírt munka". Erről lehet sejteni, nem tartotta a tudományosság csúcsának. Vagy amikor Bod Péter a bibilai szótárához írt, Bethlen Katának szóló ajánlását Somogyi így jellemezte: „nőknek hízelgő előszó", azaz okosabbat is írhatott volna. A nők egyenjogúságáról, is elképesztő véleménye volt, mondván, „nincsenek elnyomatva a nők, hiszen minden akaratukat keresztül tudják vinni". Vagy hogy „a nők a házasságban csak azt követelik, hogy eltartsák őket, de ezért cserébe áldozatot nem vállalnak". Mindezt ugye katolikus papként írta, tehát felesége sosem volt, de két vénlány nővérével élt, ők simán kitehettek egy feleséget... Ugyanakkor nagyon érdekes, rejtett üzenetei is vannak, amelyekből a politikai, hazafiúi gondolkodásmódja láthatóvá válik. Sosem mell döngetve, hanem nagyon korrekten publikált, viszont a könyveiben őszintén és érzelmektől sem mentesen tette meg apró megjegyzéseit. Sokan kérdezik, miért jegyzetelt egyáltalán esszészerűen a köteteibe. Bátran mondhatom, elsősorban az öregkori jegyzeteivel, üzenni akart. Át akarta adni a megszerzett tudását. Kezdetben a nyelvezete tetszett ezeknek a jegyzeteknek, aztán fel kellett fognom, ezek fontos üzenetek; ekkor kezdtem el komolyan „irodalmazni" hozzá.

Túl a könyvtáron, a nem szeretett Szegeden, ellentmondásban

Kilépve a könyvtárból Szőkefalvi-Nagy Erzsébet azt is elmondta, nagyon szerette Szegedet. A múlt idő szándékos. – Kénytelen-kelletlen szembesültem azzal, hogy olyan dolgok tűnnek el, amelyek számomra a mindennapok biztonságát jelentették, hogy otthon érezzem magam a városban, fontosak voltak. Szeged egy új, árvíz utáni város, ennek ellenére volt egy nagyon kellemes, emberléptékű hangulata szép házakkal, sok fával, zölddel. Az, hogy engedik a félemeletes, egyemeletes, régi polgári házak elbontását, és hogy a helyükre „posztmodern-minimál" stílusú házak épülhetnek (például a Boldogasszony sugárúton, vagy a TIK környékén), az bűn. Ezeknek a módszeres eltűnése az egyik oka a múlt időnek. A múlt idő másik oka, amikor befejeztem vállalt szegediségemet, hogy megszűnt az úszási lehetőség a Tiszában. Nagyon sokáig nem tartoztam a „juszt is fogok a Laposon fürödni a folyóban" emberek közé, de végül én is beléptem ebbe a „klubba". Nekem a szegediséghez hozzátartozott, hogy a Tiszában tanultam meg úszni. A gyerekeim is ott tanultak meg úszni. Azt, hogy az ember fölmegy a Bertalanig és leúszik, sokan már nem is értik. Az, hogy a Laposon bemegyek a folyóba, meg kijövök, az nem ugyanaz, az nem úszás. Hogy a bőrömnek utána agyagos illata volt, hozzátartozott a szegediséghez – nálam. Ezt elvették, ezt nem tudom megbocsátani. Partfürdő vagy Ligetfürdő megnevezés, még a nyolcvanas évek elején nevetségesen mellékes dolog volt; a fontos a strand volt, ahol a vastag homokra feküdve napozni lehet, ahol szinte korzózva, beszélgetve mennek fel a leúszáshoz az emberek. Teljesen természetes volt, hogy úgy éltünk együtt a Tiszával, hogy úsztunk is benne – mesélte Szőkefalvi-Nagy Erzsébet, hogy aztán rögtön ellentmondásba kerüljön saját magával.

A te feladatod, Koma, hogy felöltöztesd ezeket! Fotó: Karnok Csaba
A te feladatod, Koma, hogy felöltöztesd ezeket! Fotó: Karnok Csaba


– Október 6-án voltak nálam a könyvtárban német vendégek, akiknek volt egy másfél órájuk arra is, hogy megnézzék a várost. Nem vagyok idegenvezető, de szerettem volna, ha jó benyomást kapnak Szegedről. Három nap, három éjjel gyötrődtem azon, milyen útvonalon vezessem őket körbe a Somogyi-könyvtártól indulva, hogy kellemes élményeik legyenek a városról. Végül elővettem egy Reizner János, (könyvtárunk első igazgatója, korábban: Szeged főjegyzője) által németül megírt városvezetői kis füzetecskét, amelyet az 1896–97-es Millenniumra adtak ki. Ez alapján olyan trükkös módon sikerült vezetni a vendégeket, hogy az árvíz után újjáépült, elegáns Szegedet láthatták. Gyakorlatilag sikerült bejárni azt az útvonalat, egyedüli csúfság a most szétbombázott Dugonics tér volt, de oda is mindenképpen el akartam vinni őket, hiszen Ferenc József anno itt nyitotta meg a Somogyi-könyvtárt. S igyekeztem úgy kalauzolni a német vendégeket, hogy minél több fát, parkot is lássunk. Akkor és úgy még nekem is tetszett a város a délutáni napsütésben. De ez nagyon sok munkámba került. Utólag végiggondolva, annak ellenére, hogy sokszor, sokat hangoztatom, itt is, most is, hogy ez a Szeged már nem az „én Szegedem", az a másfél óra az első pillanatától az utolsóig megcáfolta ezt. Szerencsére.

* * *

Sorozatunk korábbi írása

Bornai Tibor – Ilyennek szeretlek, Szeged!

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Mégsem keresnek majd jobban az orvosok

Az ígéretekkel ellentétben mégsem emelkednek januártól az egészségügyi dolgozók pótlékai. Ez havi több tízezer forintot húz ki az érintettek zsebéből. Tovább olvasom