Délmagyar logó

2017. 03. 26. vasárnap - Emánuel 5°C | 10°C Még több cikk.

Szomorkák a vidámparkban

A szegedi Gáz utca előtti teret egy vidámpark vette birtokba nemrég. A jó idő ellenére látogatókkal alig – a tétlenségben szomorkás vurstlisokkal találkoztunk.
Idősebb úr ül magányosan körhintájában, a napi sajtót böngészi. Az 54 éves Vidák Ferenc – mióta az eszét tudja – ebben a világban él: nagyszülei, szülei is vidámparkosok voltak.

Apáról fiúra

– Ebben a szakmában ez már csak így szokás, apáról fiúra száll az üzlet – mondja. Legényéveiben még csak be-besegített a szüleinek. Baján elvégezte az általános iskolát és kitanulta a villanyszerelői mesterséget. – Nem gondoltam arra, hogy vidámparkos leszek, de szüleim halála után valakinek folytatni kellett – mondja. – El sem tudja képzelni, mennyire rosszindulatúak az emberek: hol a hangos zene, hol más miatt hívják ki a hatóságokat. A költségek hatalmasak, a bevétel minimális. Ezen a hétvégén sem volt semmi forgalmam – meséli.

A férfi házassága tönkrement, gyerekeiről alig tud valamit. Hogy akkor miért nem hagyja abba az egészet? Közel egymillió forintja fekszik a körhintájában és a céllövöldéjében. – Ebből kiszállni nem lehet. Le vagyok százalékolva, fizikai munkát nem végezhetek. Kinek is kellenék? – kérdi. Így aztán magányosan járja az utakat lakókocsis céllövöldéjével, különböző társulatokhoz csapódik, de hogy ki veszi át majd a munkáját, arról fogalma sincsen.

Két lány jön a körhintához és befizetnek egy körre. Vidák úr fiatalos lendülettel ugrik fel, mutatja, hogyan kell becsatolnia magát a vendégnek, elindítja a gépet. A lányok sikítoznak, ahogyan egyre gyorsabban lendül ki a hinta, és a férfi arcán most először megjelenik – egy mosoly.

Így alakult

Ági szintén kényszerből lett vidámparkos. Neki is minden felmenője ezt csinálta. – Így alakult – mondja az egyébként fodrász végzettséggel rendelkező hölgy. – Szüleim halála után eladtam a szalont, mert tudtam, ha nem teszem meg azonnal, soha nem jövök ide vissza. Ma nem biztos, hogy így döntenék. Van ennek szépsége is, de sokkal több a lemondás. Májustól november végéig úton vagy, nem tudsz elmenni a családdal nyaralni sem, mert nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy akár egy hét is kimaradjon – mondja, majd hozzáteszi, most történik meg vele először, hogy szezon végére nem tudott félretenni egyetlen forintot sem.

Hé, nagyfiú!

A 15 éves szegedi Varga Judit édesanyjának segít be a horgászstandon. Délelőtt iskolában van, kettőre rohan a vidámparkba, ahol négyig egyedül tartja a frontot. Édesanyja eddig csomagolóként dolgozik egy áruház raktárában.

– Ha jön anyu, a gumicsúszdához megyek át, és zárásig, este nyolcig ott vagyok. A tanulás csak ezután jöhet – mondja, majd elkiáltja magát: – Nagyfiú, jössz pecázni?

Az ötéves forma kissrác ránéz, bizonytalan léptekkel elindul. A nagymamájával van. Három húzást kérnek kilencszáz forintért, a fiú egy játéktank boldog tulajdonosa lesz. – Ez a taktikám! Többen jönnek, ha odaszólok nekik – mondja Judit, akinek nagyon tetszik a vidámparkosok élete. Szereti nézni az embereket, a nyüzsgést, a forgókat, ahogyan a magasba emelkednek. – Lehet, hogy itt maradok az iskola elvégzése után, sőt biztos! Ha mégsem, akkor nővér vagy ügyvéd szeretnék lenni – osztja meg velem terveit.

A nagymamát, Fehér Istvánnét a dodzsemeknél érem utol. A horgászat után erre fizette be unokáit. Mindig felkeresik a vidámparkokat, ugyanis „rossz" helyen laknak. Ablakukból éppen idelátni. – Egy kicsinek hogyan mondjon nemet az ember? – kérdi mosolyogva. A hét végén hétezer forintot, ma több mint kettőezret hagyott a vurstlisoknál. – Hogy drága-e? Persze! De a gyerekeknek élmény, és ha egy boltban vásárolnék valamit, az is ennyibe kerülne.

Kiss Gábor Gergő
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Rövid szócsata a betegcsereperben

Szokatlan közjátékkal folytatódott tegnap Szegeden a betegcsereper: többek között az ügyvédek… Tovább olvasom