Délmagyar logó

2018. 09. 22. szombat - Móric 17°C | 26°C Még több cikk.

Táltosok nyomában Szegvártól Jakutföldig

Évtizedekig járt táltoskeresőben Kunkovács László néprajzkutató-fotóművész – és meg is találta őket Szegvártól egész Ázsián át szinte a Csendes-óceánig. Működő, aktív varázslókra éppúgy rábukkant az évtizedek alatt, mint akiknek csak képességeik vannak meg a sámánsághoz, de már nem tart rájuk igényt a világ. Látszólag egyszerű – bár olykor hatujjú – pásztorok ők, akik azonban mindent tudnak ég és föld kapcsolatáról. Máskor egy pusztai költő a sámán, Szegvár mellett, ismét máskor egy skizofréniás jakut lány.

Hat ujjal született juhász, táltosképességekkel. Fotó: Kunkovács László
Időeltolódásba került Kunkovács László Táltoserő című fotóalbumának-könyvének egyik hőse. Táltosképességeire – melyek, ha más korba születik, megbecsülést szereznek neki – nem tartottak igényt. A szerző, a „fényképezve kutató" vizuális antropológia művelője, néprajz és fotó kategóriájában a legmagasabb díjak tulajdonosa – maga is időeltolódásban lehet: – Betöltök egy olyan állást, ami nincsen. Majd negyven év múlva lesz – mondja, mikor a Csongrád megyei mágikus helyszíneket, táltosokat is bemutató, háromnyelvű kötet kapcsán kérdezzük. Ugyanis szabadfoglalkozású; korábban szervezeti keretek közt fotózott, még korábban tanított – de föladta státusait, hogy tudósíthasson egy olyan világról, amit minden sejtjével érez, s fontosnak tartja, hogy tudományát továbbadhassa. Mint könyvében az a szegény öregember, aki tudását annak adta volna tovább, aki halálos ágyán megfogja a kezét – de kéz helyett csak egy seprűnyelet nyújtottak neki. Csak azt foghatta meg, abba szállt a tudománya. És a seprűnyél aztán tűzre vetve, sisteregve égett el...

Kunkovács László léptéke világrészeken átnyúlik; kedvenc – és sokszor emlegetett – földrajzi egysége: Eurázsia. Egy könyvtárban egyszer előadását hallgattuk. Az Alföldtől a Csendes-óceánig húzódó összefüggő, füves pusztáról beszélt, egyre révültebben. Ott, a szemünk előtt ment át a „keskeny pallón", lett tudósból szinte sámán – egyébként az is: „jellel születtem", írja kötetében –, csak úgy vitte a gondolatritmus, végül már rímekben beszélt, s mintha elkezdett volna rezegni-emelkedni az épület, a könyvtár...

A táltostérképen Csongrád megye meglepő súllyal képviselteti magát. A száztizenegy oldalas albumba éppúgy belefért Szegvár, a szegedi Fehér-tó, és a Vásárhely közeli Kakasszék, mint a baskíriai Ufa, a szibériai Hanti-Manszijszk, Mongólia és már szinte a Csendes-óceán partján, Jakutföld. Szegvár-Nagypusztán megtalálta a szerző a táltosok ivadékát, „a pusztai költőt", aki mindig azt írta, folyvást alakítva-ismételgetve, amit tornácáról látott: a végtelent. Vásárhelyen túl, a megyehatáron,
Rosszpusztán, ahol nem élt más, csak az egymásra megszólalásig hasonlító, egypetéjű földmíves ikerpár – valószínűleg őt, „a fekete kabátú idegent" nézték, ha sámánnak nem is, de garabonciásnak mindenképp. Hiszen csak egy pohár tejet kért, s: „Ahogyan jöttem, továbbtűntem a romba dőlt, szomszéd tanya iránt". Ki itt a táltos? A könyv szereplői – vagy létrehozója? Átjárót ad a kötet által egy másik világba – ha az ember sokáig nézi a benne foglalt fotókat, átkerül innen amoda. És már ő is ott bolyong a pusztai tanyaromok között, daruvonulás idején.

A Papp Lukács ikerpár a vásárhelyi határban. Fotó: Kunkovács László
Ha az ember hanyatt fekszik a földre, két kezét kitárva – a Kozmosz jelét formázza. Kunkovács is így tett, Rosszpusztán járva, s a darvak, „az embermadarak ettől kezdve nem kerültek el, szárnysuhogásuk arcomat simogatta". Körülötte, környes-körül a szemhatár, ő pedig maga a kereszt – ugyanaz a háromezer évvel ezelőtt kőbe vésett, kozmikus jel, mint amit Dél-Kazahsztánban, a Tien-san hágói között talált. Egy kör, benne a kereszttel. Mongóliában, kőszálra vésve, ugyanazokat a napba iramló szarvasokat találta meg, melyeket a Csodaszarvas mondája őriz, és amelyeket a nagyszentmiklósi kincs is ábrázol – együtt a magyar Alföldön s a közép-ázsiai fennsíkokon egyaránt élő kerecsensólyommal, a turulmadárral. Ami egy népre vonatkozik, emberi, és ami emberi – kozmikus. Csak elfelejtettük?...

A harmadik, Csongrád megyei helyszín a szegedi Fehér-tó, annak is Korom-szigete, ahol kavargó sirályfelhőben fényképezte le magát húszéves korában Kunkovács László. Fekete háttérben kavargó, hófehér pontok-cikkanások: a sirályok százai. Évtizedekkel később, immár kutatóként-fotósként, ugyanilyen ábrát talált Közép-Ázsiában – emberalakot láttat a bronzkori sziklarajz, feje fölött szikraszerű, fehér pontokkal...

– Meggyőződésem, ugyanazt érezte az a bronzkori ember is, amikor lerajzolta az ábrát, mint én, amikor fotóztam magam, fejem körül a sirályokkal: az eggyéolvadást a világgal – beszéli a fotóművész-kutató. A gyermekek is ugyanezt érzik – csak nem tudatosodik bennük, magától értetődőnek tartják –, mikor rajzaikban emberarcot adnak a Napnak, és mikor embert rajzolnak, az ember haja: mint a szétálló napsugarak. – Van valamiféle univerzális egység, amely egybeköti a földet, eget, teret és időt – töpreng Kunkovács. – Lehet, hogy a mindennapi, ezeket nem érzékelő emberek vannak időeltolódásban? Lesz kinek továbbadni a táltostudományt?

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Tüntetések, gyűlések Párizstól Belgrádig

A zavargásokba fulladt október 23-i budapesti tüntetés adta az alkalmat, hogy kitekintsünk a… Tovább olvasom