Szeged - delmagyar.hu

A magyarság volt a bűn"

A jugoszláv partizánok magyarság ellen elkövetett népirtása XX. századi történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. A jugoszláv partizánok közellenségként tekintettek a horvát, a német és a magyar lakosságra. Közel negyvenezer magyar esett áldozatul Tito katonáinak; ahogyan azt Kamarás Mihály ferences szerzetes írta naplójában: ,,maga a magyarság volt a bűn".

1942 elején Bácskában felerősödött a jugoszláv szerb partizánok tevékenysége. A partizánakciókra válaszul a Délvidék sajkásvi részén, Csurog és Zsablya térségében a magyar csendőrség a katonai alakulatokkal együttműködve felszámolt egy partizáncsoportot. A harcokban elszenvedett néhány fős veszteség megtorlásaként 1942. január 12. és 15. között a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes és Zöldy Márton csendőrszázados vezette alakulatok razziát tartottak a rejtőzködő partizánok felkutatására. A razziát ezután az altábornagy és társai önhatalmú akciójaként… Tovább olvasom »

A magyarság volt a bűn"

A jugoszláv partizánok magyarság ellen elkövetett népirtása XX. századi történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. A jugoszláv partizánok közellenségként tekintettek a horvát, a német és a magyar lakosságra. Közel negyvenezer magyar esett áldozatul Tito katonáinak; ahogyan azt Kamarás Mihály ferences szerzetes írta naplójában: ,,maga a magyarság volt a bűn".

1942 elején Bácskában felerősödött a jugoszláv szerb partizánok tevékenysége. A partizánakciókra válaszul a Délvidék sajkásvi részén, Csurog és Zsablya térségében a magyar csendőrség a katonai alakulatokkal együttműködve felszámolt egy partizáncsoportot. A harcokban elszenvedett néhány fős veszteség megtorlásaként 1942. január 12. és 15. között a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes és Zöldy Márton csendőrszázados vezette alakulatok razziát tartottak a rejtőzködő partizánok felkutatására. A razziát ezután az altábornagy és társai önhatalmú akciójaként kiterjesztették a környező községek lakosságára is.

Az újvidéki akció során január 20. és 23. között a hivatalos magyar adatok szerint 3.309, a szerb történészek szerint 3.808 bűnözőt, partizánt, illetve ártatlan polgári személyt lőttek agyon. A véres események már annak idején is botrányt kavartak, aminek következtében a tetteseket 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták és a 15 felelősnek tartott honvéd- és csendőrtiszt ellen bírósági eljárás indult. A felelősöket a tárgyalások során halálra ítélték. Néhányuk megszökött, de többségüket, a fő felelősöket a háború után kiadták a Tito-féle Jugoszláviának, ahol népbírósági ítélettel, egyes tudósítások szerint igen kegyetlen módon háborús bűnösökként kivégezték őket.

1944-ben a jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg délvidéki bevonulása után a korábbi események megtorlásaként számos erőszakos cselekményt követtek el a magyar, a német, és horvát civil lakosság ellen. A bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Népvédelmi Osztály) ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezetett be a Vajdaságban. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárások kezdődtek.

1944-45 telén, a lakóhelyükön vagy a gyűjtőtáborokban, korra és nemre való tekintet nélkül tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a II. Világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket.

A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés - fehér karszalag - viselésére kötelezték és kényszermunkára hajtották. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki a hadifogoly magyar honvédeket is.

Mindennapossá vált a fosztogatás, a kivégzések, a kínzások, a nemi erőszak, a nők és gyermekek bántalmazása. A kutatások szerint 123 helyiségben folytak a kínzások és a kivégzések, melynek következtében meggyilkolt magyarok száma 40-45.000 közé tehető, de egyes becslések szerint ez a szám elérheti az 50.000-et is. A pontos adatok nem ismertek, mivel a kivégzettekről soha nem készült nyilvántartás, halotti anyakönyvi kivonatot nem állítottak ki senkiről, és az sem tudható pontosan, hogy hány ezer ember tűnt el és vesztette életét a fogolytáborokban.

A holttesteket tömegsírba dobálták, de nem egy esetben megtörtént az is, hogy el sem temették őket, csak csatornákba, dögkútba szórták, vagy sintértelepen gyűjtötték őket. A sírokat - néhány kivételével - nyomtalanul beépítették, föléjük épületeket, sportpályákat emeltek. A kivégzettek nevét, a kivégzés körülményeit, nyughelyüket sosem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiállították ki őket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték.

A délvidéki magyarság ellen elkövetett gaztetteknek a megtorláson kívül politikai okai is voltak. Egyrészt, hogy a magyarok ne álljanak a kommunizmus délvidéki kiépítésének útjába, másrészt pedig az, hogy a likviditásuk következtében elindulhasson a Délvidék elszerbesítésének programja.

Csurog, Zsablya és Mozsor teljes maradék lakosságát mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről, házaikat a szerb betelepítettek kapták meg. Újvidéken, Becsén, Zsablyán, Csurogon és Mozsoron egy puszta feljelentés alapján fejét vették a megvádolt magyaroknak. Újvidéken 1944. október 23-án 40.000 feljelentő űrlapot nyomtattak ki, melyen bárki megnevezhette azt, akit háborús bűnösként büntetésre méltónak tartott.

Teleki Júlia, aki túlélte a borzalmakat, Hol vannak a sírok című könyvében így emlékezik:

,,Voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsantva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyermekét. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat, volt, akinek az orra leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt."

A mai napig nem tisztázott, hogy az 1944-45-ös délvidéki magyar népirtásnak tulajdonképpen hány áldozata volt, hiszen évtizedekig nemhogy kutatni nem lehetett az eseményeket, de még beszélni sem nagyon mertek róla. Azonban változnak az idők, és a mai nemzedéknek már nem szabad csendben maradnia, nem szabad hagynia, hogy az áldozatok emléke a múló idő homályába vesszen !!!!!!!!!!!!

Magyarok kálváriája a román haláltáborban

Sipotele neve még a történelem iránt érdeklődők számára is többnyire ismeretlenül cseng. Holott egykor ennek a román településnek a közelében létesült az első világháború egyik legembertelenebb hadifogolytábora, ahol a foglyok jelentős része ráadásul magyar volt.

Az első világháború közepén, 1916 nyarán a mindaddig fegyveres semlegességet választó Románia megtámadta szövetségesét, az Osztrák-Magyar Monarchiát. Az Erdélybe betörő csapatok a katonák mellett ezrével hurcolták el a civil lakosságot, akiket különféle táborokban gyűjtöttek össze. Sipotele község az akkori román-orosz határ közelében volt található a Prut folyótól nyolc kilométerre, Ia?itól pedig 40 kilométerre délre. A falu egy kis mocsaras völgyben feküdt. A településen alig 500-600 ember élt, egy jelentéktelen kis román falu volt szegény, nyomorgó lakossággal.

A hadifogolytábor a község mellett lévő hatalmas domb lapos tetején létesült 1916 szeptemberében, korábban román… Tovább olvasom »

Magyarok kálváriája a román haláltáborban

Sipotele neve még a történelem iránt érdeklődők számára is többnyire ismeretlenül cseng. Holott egykor ennek a román településnek a közelében létesült az első világháború egyik legembertelenebb hadifogolytábora, ahol a foglyok jelentős része ráadásul magyar volt.

Az első világháború közepén, 1916 nyarán a mindaddig fegyveres semlegességet választó Románia megtámadta szövetségesét, az Osztrák-Magyar Monarchiát. Az Erdélybe betörő csapatok a katonák mellett ezrével hurcolták el a civil lakosságot, akiket különféle táborokban gyűjtöttek össze. Sipotele község az akkori román-orosz határ közelében volt található a Prut folyótól nyolc kilométerre, Ia?itól pedig 40 kilométerre délre. A falu egy kis mocsaras völgyben feküdt. A településen alig 500-600 ember élt, egy jelentéktelen kis román falu volt szegény, nyomorgó lakossággal.

A hadifogolytábor a község mellett lévő hatalmas domb lapos tetején létesült 1916 szeptemberében, korábban román lovassági gyakorlótérként szolgált. Ekkor még lényegében nem is lehet kiépített táborról beszélni. Néhány barakk volt csupán, valamint pár roskadozó vályogház és a hozzájuk tartozó istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetőkről pedig aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol a puszta földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek volna.

A tábor létszáma néhány ezer fő lehetett ez idő tájt. A hadifoglyok összetétele vegyes volt: bolgárok, törökök, zsidók, bosnyákok és nagyon sok magyar, ráadásul nemcsak katonák, hanem civilek is voltak itt, akiket az erdélyi betörés során fogtak el és hurcoltak el hadifogságba. A civilek között akadtak bankárok, köszörűsök, színésznők, pénzügyőrök, vasutasok, telefonkezelők, postáskisasszonyok és sok polgári személy. Közöttük volt például Lőrinc István vámtisztviselő és családja is. A tisztviselő teljesen váratlanul, szmokingban esett hadifogságba, a családjával éppen vendégségben volt, mikor a határon átkelő és Erdélybe nyomuló románok betörtek vendéglátóikhoz, és Lőrinc Istvánt családjával a terített asztal mellől elhurcolták. Annyi időt sem engedtek nekik, hogy megfelelő ruhákat és pénzt vegyenek magukhoz.

Istállókban és vermekben

A román tisztek kezdetben még hitegették a Sipotelébe beérkező foglyokat, hogy meglesz mindenük: fürdő, szabad séta, levelezés, korszerű épületek. ,,Majd adunk" - mindig ezt mondták a foglyoknak. A valóság azonban pont az ellenkezője volt. Az elhelyezés mellett az étkeztetés is silány volt. A foglyok naponta egy kiló kenyeret és hetente háromszor húst kaptak. Mikor már nem volt hús, akkor 400 emberenként két liter (!) napraforgóolajat osztottak. A napi egyszeri étkezések ideje is hektikusan változott, az ebédet sokszor oly későn osztották, hogy már vacsorának számított.

1916. október során az időjárás zordabbra fordult, és bár kaptak szalmát az emberek, még mindig a nyitott fal nélküli istállókba voltak bezsúfolva. Amikor panaszra fordultak az elhelyezés körülményei miatt, azt a választ kapták, hogy ,,aki nem akar megfagyni, az építsen magának hajlékot".

Végső elkeseredésükben a foglyok három-négy fős csapatokba álltak össze, és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket ásni. A vermekre viszont tető is kellett, de az ehhez szükséges faanyagot már csak a meglévő épületekből, bontással tudták megszerezni. A vermek pedig egyre szaporodtak, és lassan föld alatti utcák keletkeztek. Nem minden verem sikerült azonban jól, és az első esőzések beálltakor több is beomlott, maga alá temetve az ott lévőket.

1916 novemberére a tábor létszáma már elérte az ötezer főt. Decemberben, karácsony előtt megindult az összes román hadifogolytábor központosítása. Ennek jegyében pél?dául a tecuci táborban lévők jelentős része is Sipotelére került. Tecuci-ból december 14-én indult meg a hadifogolyoszlop. Indulás előtt minden fogoly kapott két penészes kétszersültet, egy retket és két vöröshagymát. A fogolymenetet Erősd község papja, a 86 éves Csulak Zsigmond református lelkész zárta. Őt is elfogták a románok sok más civillel együtt, de a 280 kilométer hosszú utat nem bírta, már az első nap kidőlt a sorból. Valóságos halálmenet volt, ostorral verték a lemaradókat, és nem volt irgalom annak, aki nem bírta a tempót - arra a halál várt. A menet végül tíz napig tartott minimális élelmezés mellett, mire végre megérkeztek Sipotelébe.

A várható újabb fogolytranszportokra azonban Sipotele nem készült fel. Nem bővítették a tábort, és semmilyen előkészület nem történt a növekvő számú fogolytömeg élelmezésének megoldására. A táborparancsok nem foglalkozott a foglyokkal, a növekvő létszám pedig gyorsan előre látható élelmezési és elhelyezési problémákhoz vezetett. Decemberben a foglyoknak már nem osztottak teát, káposztát, burgonyát, sót.

A vermekben szinte csak magyarok voltak, akik ,,családokat" alkottak. Egy-egy verem közössége volt egy ,,család", ők egymást támogatták, és megosztották a napi munkát egymás között. A barakkokban lévő viszonyok itt ismeretlenek voltak. Az itt lévők minden héten kimosták a ruhájukat, nem úgy, mint a barakkok lakói. Egymáson segítettek, és ismeretlen fogalom volt a lopás is. Még a román zsandárok sem mertek a vermek körül ólálkodni. Sokszor ki akarták telepíteni az ott lakókat, a táborparancsok utasításait azonban a veremlakók nem vették komolyan, a zsandárok pedig nem merték erővel kitelepíteni őket. A vermek ,,családjai" egymásnak is segítettek, ha szükség volt rá, összetartott a magyar közösség.

Tél, hó, járványok és halál

1917 januárjában a hideg és a hó újabb csapást mért a foglyokra. A táborban nem volt elég fa a fűtésre, és a föld alatti vermekben didergő foglyoknak már fáért sem volt erejük menni. Sokaknak olyan szakadt és hiányos volt a ruházatuk, hogy egyszerűen megfagytak. A rettenetes állapotok ellensúlyozására a táborparancsok engedélyezte, hogy mindenki hazaírhasson egy levelezőlapon. A románok azonban megszabták, hogy mit és mennyit lehet írni. Hat sort írhatott minden fogoly, és csak azt, hogy élnek, és jó soruk van! A levelek elkészültek, persze a románok sosem adták fel őket.

A gyenge élelmezés, a hideg és a fűtés hiánya kezdte kikezdeni a foglyok egészségét. Megjelentek az első betegségek: kezdetben hasmenés, később vérhas. A nagy hidegben az emberek megpróbálták összebújva melegíteni egymást, de ez sem mindig segített. Sok volt a fagyási sérülés, amelyet nem kezeltek, az elfagyott végta?gok pedig elüszkösödtek.

Mindez csak a kezdete volt azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyek ezután következtek. Nem véletlenül kapta Sipotele a haláltábor nevet. Megjelent a tífusz is, kezdetben csak egy-két, majd tíz-húsz ember halálozott el benne, végül már az egész táborban tombolt a járvány. A táborlakókról az alábbi szemléletes jellemzést írta a járvány kitörése után Pilch Jenő Hadifogoly magyarok története című könyvében: ,,Egy tábor, ahol ezrek sínylődnek... egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott lődörögnek a hóban, sárban. Hajtja őket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal rászáradt a bőr, külsejük ijesztő. Fogukat vicsorítják, mert annyira soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál vigyorogna a sötét, mély szemüregekből. Még járkálnak, mormolnak, beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a helyzetüket... Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekből időnként térdig érő habarékot varázsol."

Az életben maradt foglyok közül sokan az iszonyatos állapotok és az átéltek hatására megőrültek. Az óriási mértékű halálozás miatt a holttestek összegyűjtése és temetése is súlyos problémát okozott. Két rögtönzött hullahegy keletkezett a táborban, az egyik a segélyhely épülete mellett, a hóban, a korábbi betegek tetemeiből. A másik hullahegy a temető melletti hullaház előtt alakult ki, miután a hullaház megtelt. Reggelenként a még élők húzták ki a holtakat a barakkokból és vermekből hordágyon cipelve. Sokszor már két fogoly is alig bírta el halott társukat, annyira legyengültek. A hullahalmok pedig egyre csak nőttek, néha két-háromszáz holttest is feküdt egymáson.

A sipotelei táborban uralkodó állapotokról szóló hírek a tábor falain kívülre is eljutottak. A román parlamentben is foglalkoztak a témával, sőt a román király kitüntetésre terjesztette fel dr. Pásztor Sándort a táborban folytatott kiváló orvosi munkájáért. Pásztor Sándor doktor azonban a kitüntetést ugyanúgy visszautasította, mint Ia?iba szóló későbbi meghívást. Végig a táborban maradt, és ott dolgozott annak kiürítéséig.

Több mint tízezren pusztultak el

A tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a későbbi haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor kimondott célja fizikailag megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények végül mégis ezt idézték elő. Ezrek haltak meg a rossz ellátás, a hideg és a járványok miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok pontos számáról. A tábort meglátogató svájci küldött információi szerint 1917 elején 17 ezer fő volt a sipotelei táborban, ebből hatezer fő halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15 ezer fő körüli lehetett a halottak száma.

A Monarchia már 1917 januárjában követelte a járványok leküzdését a románoktól. Később azzal fenyegetőzött, hogy ha a semleges svájci megfigyelők működését korlátoznák, vagy javaslataikat nem teljesítenék a románok, úgy a Monarchia megtorlással lesz kénytelen élni. Mackensen német vezértábornagy még ennél is tovább ment, kijelentette, hogy ha a hadifoglyokkal való bánásmód nem javul, akkor a megszállt román területeken 500 román előkelőséget fogat le túszként. A román kormány ezek után már intézkedett, és fokozatosan javultak a táborban uralkodó viszonyok. 1917 áprilisában Sipotele egy román tábornok személyében új parancsnokot kapott, s a viszonyok a korábbiakhoz képest megváltoztak.

1917. december 9-én Románia fegyverszünetet kötött, majd megindultak a tárgyalások a hadifoglyok hazahozataláról. A megállapodást 1918. már?cius 23-án írta alá Románia és a Monarchia, majd 1918. április 10-én az utolsó hadifogolytranszport is hazatért. Ezzel véget ért a Sipotelében raboskodók kálváriája.

Magyar Hírlap

Szabó M. Attila megjegyzése: több órán át kutattam, a haláltábor helyét, sem térképen, sem pedig Ia?i megye települései között nem találtam. Ismerve a módszereket a nyomok eltüntetésére, vagy felszámolták a települést, vagy beolvadt egy másik faluba, vagy nevét változtatták meg. Marad a szomorú történet, amelyről nagyon kevesen tudtak, akik pedig tudtak, azok saját biztonságuk érdekébe hallgattak. A román történelem könyvekben, tanulmányokban hiába keresnénk ide vonatkozó adatokat. A barcaföldvári haláltáborról (1944-1946) sem találunk román részről érdemleges adatokat. A cikk elolvasása után emlékezzünk a megkínzottakra, az áldozatokra. Küldd tovább barátaidnak ismerőseidnek, hogy minél többen jegyezzék meg ezt az újabb szomorú nevet: ?ipotele.

106. délikapu,
szerintem már régen nem az emlékműről beszélünk. Már régóta arról beszélünk, hogy mi történt a II. világháború idején a Vajdaságban. Arról beszélünk, hogy emberek vagyunk, akiknek érzelmeik vannak.
És, igen kell emlékmű, de ennek az emlékműnek az áldozatok emlékét kell őriznie és nem szabad hagyni, hogy az indulatokat felkorbácsolja.
És, igen, ki kell beszélni magunkból a múltat!

Szerintetek az "emberhez méltó", hogy egy 40 ezer ártatlan áldozatnak épült emlékművet támadtok??? Eszetekbe jutottak azok a délvidéki magyarok (közöttük ma már rengeteg Szegeden és környékén él, mert ide kényszerült menekülni a szülőföldjéről), akik eddig egyetlen méltó emlékműhöz sem járulhattak édesapjuk, édesanyjuk, nagyszüleik meggyilkolására emlékezve?
Vajon a szerbeknél elképzelhető lenne egyáltalán egy ilyen vita?

104. mattil,
szépen összefoglaltad. Csak az a kérdés, mikor leszünk képesek emberhez méltó módon megbeszélni közös dolgainkat?

Mióta -ha jól emlékszem 2002-ben talán- divatba jött az, hogy egyes emberek nem vették le a kokárdájukat a márciusi ünnepek után, hanem éppen ellenkezőleg egyre nagyobbakat tűztek ki a mellükre ezzel is bizonyítva, hogy ők jobboldaliak, majd azt kezdték el csesztetni, és lehazaárulózni aki nem tett ugyanígy a nyár közepén, azóta csak egyre jobban elvadul az a felfogás, hogy egyesek kitalálják, hogy kizárólagosan az az igazi magyar aki őket követi és mindenki más nem az.
Pedig ez az ország éppen attól olyan csodálatos, éppen azért tudott évszázadokon keresztül fennmaradni hogy mindannyian különbözőek vagyunk, mindenkinek megvan a saját véleménye, és ha engedik, akkor ezt érvényre is juttatja, lehetőleg úgy hogy a másikat ne bántsa meg ezzel. Az együttműködés nem azt jelenti, hogy mindenkinek kötelező egyetérteni azzal ami az én véleményem, hanem éppenséggel valami olyasmi, hogy lehetőleg minél több réteg véleményét figyelembe véve próbáljunk megtaláljunk egy közös nevezőt, amely által… Tovább olvasom »

Mióta -ha jól emlékszem 2002-ben talán- divatba jött az, hogy egyes emberek nem vették le a kokárdájukat a márciusi ünnepek után, hanem éppen ellenkezőleg egyre nagyobbakat tűztek ki a mellükre ezzel is bizonyítva, hogy ők jobboldaliak, majd azt kezdték el csesztetni, és lehazaárulózni aki nem tett ugyanígy a nyár közepén, azóta csak egyre jobban elvadul az a felfogás, hogy egyesek kitalálják, hogy kizárólagosan az az igazi magyar aki őket követi és mindenki más nem az.
Pedig ez az ország éppen attól olyan csodálatos, éppen azért tudott évszázadokon keresztül fennmaradni hogy mindannyian különbözőek vagyunk, mindenkinek megvan a saját véleménye, és ha engedik, akkor ezt érvényre is juttatja, lehetőleg úgy hogy a másikat ne bántsa meg ezzel. Az együttműködés nem azt jelenti, hogy mindenkinek kötelező egyetérteni azzal ami az én véleményem, hanem éppenséggel valami olyasmi, hogy lehetőleg minél több réteg véleményét figyelembe véve próbáljunk megtaláljunk egy közös nevezőt, amely által haladhatunk valamilyen irányba. Igaz ez sokkal nagyobb munkát, odafigyelést igényel, mint kizárólag a saját érdekeink figyelembevétele.
Ezen cikk alatt lévő hozzászólások többsége is arról szól, hogy bár a téma bár kielégíti egyes csoportok nézetét, másokét már nem annyira, sőt szerintük éppenséggel akár ellenségeskedést generál(hat). Erre az előző oldal egyes emberei nem azzal reagálnak, hogy értelmes vitát folytassanak, hanem lehazaárulóznak, lemagyartalanoznak mindenkit akik nem értenek egyet az ő felfogásukkal maradéktalanul.
Tudom ez most az általános gyakorlat, de jó lenne már egyszer túllépnünk ezen, mert így aztán tényleg nem haladunk előre egy centit sem, hanem éppen ellenkezőleg egyre mélyebbre kerülünk mindannyian!

délikapu

1, Természetesen az egyik aljasság nem adhat felmentést a másikra de erről mi a véleményed: "...Délvidék visszafoglalásakor felelősségre vontak, és néhány gyilkost ki is végeztek (helyesen),.."? Ez nem bántja kényes igazságérzetedet?
2, Miért magyargyűlölő az aki nem ért veletek egyet, vagy ugyanakkora marhaságokat ír ellenkező előjellel min pld. dblaci?
3, miből gondolod, hogy Ti vagytok azok akik a magyarság igazi érdekeit képviselitek?

98. qrumpli 2012.09.21. 17:15 mint írtam!!!Tudok a mészárlásokról és mélységesen fáj is!Nem vagyok saját népem gyűlölője, egyszerűen és most vedd pártállás nélkül!Iszonyat mi pénzek mentek el szobrokra, emlékhelyekre, hogy néz ki pl az ´56-sok tere? Megalázó.
Én továbbra is azt szeretném, ha előrébb néznénk már egy kicsit...

100. délikapu 2012.09.21. 17:32

Kár ,hogy kevesen érik fel ésszel amit leírtál!
Sajnálom hogy nem a megbékélés ,hanem a bosszú jut eszükbe.
Pedig a bosszú bosszút szül!
Ez pedig egyes társadalmi csoportoknak jó csak.
A Holokausz igen nagy üzlet ez köztudott, nem tagadom a létezését,csak fáj ,hogy honfitársaimra nem szabad emlékeznem.

Kedves magyarul beszélő, de a magyar érdekek ellen megszólalók: Vajon az 1848-49-es délvidéki vérengzésekért, amikor csecsemőfejekből építettek halmot a szerbek, ugyancsak az 1942-es hideg napok okolhatók? Nem mi mentünk Koszovóba (Rigómező) letelepedni, hanem mi fogadtuk be az onnan - Csarnojevics pátriárka vezetésével - ide menekülő szerb népet. Akik aztán "hálából" többször is végigmészárolták (és kínozták) a befogadókat, legutoljára a kilencvenes években a horvátországi horvát és magyar falvakban. De hangsúlyozom: Van rengeteg emlékmű a szerbeknél a hideg napokra emlékeztetve, és van mindenhol holokauszt-emlékmű is. Nehogymár ne legyen nekünk EGY, azaz 1 darab emlékművünk, amely a mi áldozatainkra emlékeztet...
Ez a szép emlékmű tehát az 1944-45-ben meggyilkolt 40 ezer ártatlan magyarra emlékeztet. És PONT!