Délmagyar logó

2016. 12. 11. vasárnap - Árpád -2°C | 7°C

Úttalan utakon Bamakóig

„Az adományok, amelyeket kiosztottunk Bamakóban minden mélypontért kárpótoltak bennünket" – nyilatkozta Szabó Gál András, a Budapest–Bamako-rali főszervezője a verseny végén. A résztvevők a lenyűgöző élmények közül a legfontosabbnak az összetartást és az életre szóló barátságok kialakulását említik. A Csongrád megyei versenyzőket élményeik összegzésére kértük.
Farkasordító hideggel, kosszal és homokviharral is meg kellett küzdeniük a Preventeam csapat tagjainak. Börcsök Vince szegedi és Sümegi Sándor sándorfalvi orvos a Budapest–Bamakót nem időre teljesítette. Ők „karitatív célból" vezették végig a több mint nyolcezer kilométert. Átalakított Toyota kisbuszukon hét mázsa rakománnyal indultak, amelyet az afrikai rászorulók között osztottak szét.

Afrika: hideg és homok

– Mindennap, szinte megállás nélkül vezettünk, hogy sötétedésre beérjünk a katonákkal őrzött táborokba, amelyek közül a legtöbb csak néhány sátorból állt a puszta közepén. Az európai útvonalon nem volt gond az estékkel, hiszen panzióban aludtunk, de Afrikában az autó volt a szálláshelyünk. Az első három éjszakán dupla hálózsákban aludtam, olyan hideg volt – emlékezett vissza a sándorfalvi alpolgármester, Sümegi Sándor, aki azt is elárulta, olyannyira nomád körülmények között éltek a két hét alatt, hogy akadt olyan időszak, amikor napokig nem volt lehetőségük fürdeni.

Afrika térképe fölött idézik emlékeiket a Csongrád megyei Bamako-ralisok: Mód Péter (balról), valamint Börcsök Vince és Sümegi Sándor Fotó: Segesvári Csaba

A csípős időn kívül a homokkal is meg kellett küzdeniük. Az afrikai tengerparti részen ugyanis két napon keresztül szélvihar tombolt. – Ha kiszálltunk az autóból, be kellett bugyolálni az arcunkat, mert a homok szabályosan karcolt, ahogy a bőrünkhöz ért. A szél szinte vízszintesen fújta a szemcséket, ha megálltunk az autóval, néhány perc után a homok beterítette az oldalát – magyarázta Vince.

Akadt is szép számmal olyan jármű, amely nem bírta a gyűrődést, Vince és Sándor kisbusza szerencsére nem tartozott ezek közé. Műszaki hiba nélkül járták meg a hosszú utat. Több kilométeren át vontattak azonban egy lerobbant Opelt, és orvosi tapasztalatukra is szükség volt: egy motoros versenyző ugyanis kecskét gázolt, az ő sebét fertőtlenítették.

Asszonyok örömtánca

Néhány bamakói kórházban is látogatást tettek, ahol gyógyszereket osztottak szét. Az úton pedig a szegény településeken ajándékozták el a rakományt: játékokat, tanszert, orvosságokat és élelmiszert. Olyan falvakban is megfordultak, ahol az asszonyok örömtáncot jártak a boldogságtól, ha egy zacskó száraztésztát kaptak.

Marokkó vad vidékeit is meghódította a Preventteam
– Az afrikai emberek őszintén tudnak örülni. Nagy szegénységben élnek, mégis jó a hangulatuk. Láttunk sárkunyhókat és kutakat, amelyekből szamárral húzzák fel a vizet – mondta Sándor, aki hobbifotósként több száz képet készített a kalandos útról, melynek minden napját útinaplóban is dokumentálták, Sándorfalva–Bamako címmel.

Az egykori junior Európa- és világbajnok vízilabdázó, Mód Péter is tagja volt annak a négyfős szegedi társaságnak, amelyik egy hatszemélyes minibusszal, egy Subaru Liberóval vágott neki a fekete kontinenst is átszelő kalandnak. A fiatal gyógyszerész férfi mellett a neurobiológus Tamás Gábor és a neje, a belgyógyász Csajbók Éva, valamint egy jogász, Lázár Jenő alkotta a kis csapatot.

– Komoly dilemmát okozott, hogy vajon milyen autóval vághatunk át a sivatagon. Végül egy 14 éves, négykerék-meghajtású járgány mellett döntöttünk, amiért 300 ezer forintot fizettünk. Komolyabb átalakítást nem is végeztünk rajta, de azért a meghibásodásra hajlamos alkatrészeket óvatosságból kicseréltettük, valamint szerelőszettet és benzint is pakoltunk. Egy garnitúra pótkereket gumiztunk a csomagtetőre, de nem volt rájuk szükség – beszélt az előkészületekről a gyógyszerész férfi.

Négyen a rajt előtt

A négyes már egy nappal a hivatalos rajt előtt, január 11-én elindult. Monacót és Granadát érintve – az eredeti útleírással ellentétben – Gibraltárnál keltek át Afrikába. – A túra kategóriának meg volt az az előnye, hogy nem kellett követnünk az előírt szakaszokat, így szabadon kalandozhattunk, csupán az volt a lényeg, hogy végül Bamakóban kössünk ki – mesélte a férfi.

A verseny története

Az első Budapest–Bamako-rali 2005 karácsonyának második napján startolt a Hősök teréről. A verseny az Ágyúgolyó-futam című film és a Párizs-Dakar keresztezésével jött létre, megálmodója Szabó Gál András rádiós műsorvezető. A Dakarral ellentétben azonban szerény költségvetéssel is finanszírozható: amatőr versenyzők és kalandorok, bármilyen járművel nekivághatnak a magyar–afrikai útvonalnak, amely idén 8760 kilométer volt: Budapestről rajtolt, a versenyzők Velencében töltötték az első éjszakát, majd a Francia Riviérán keresztül Dél-Spanyolországba dübörögtek. Az afrikai útszakaszon Marokkótól Mauritánián át, a kősivatagos szaharai részek után az oázisok világán keresztül érték el Malit, ahol bozótos szavannákat maguk mögött hagyva érkeztek a fővárosba, Bamakóba.  
Marokkó annak ellenére lenyűgözte a vándorokat, hogy a határon csak úgy hemzsegtek a csempészek és a rossz arcú alakok. Feltöltötték a készleteiket, a benzin literjét átszámítva 200 forintnál is kevesebbért vették meg. Az Atlasz-hegységen kisebb hágókon és fennsíkokon keltek át, néhol havat is láttak. – Zagora felé haladva a köves, sziklás vidéken már csak a versenyző kategóriában nevezett gépkocsik suhantak el mellettünk. Sokan megdöbbentek a furgonunk láttán, de végül is elértük a célállomást – emlékezett vissza az egyik legrázósabb etapra Mód Péter.

Kitérő szamárháton

Zagorából – innen indulnak Timbuktuba az 54 napig menetelő legnagyobb tevekaravánok – a Nyugat-Szahara felé vették az irányt. Kitérőként szamárháton eljutottak egy sárból, szalmából és kövekből épült kasbahhoz, majd egy teljes napon át hajtottak a sivatagban.

– Ekkor már az ellenőrzőpontok is sűrűsödtek, így egyre több cigarettát és baseballsapkát kellett előkapnunk, hogy a kisebb ajándékokkal meggyorsítsuk a továbbhaladásunkat. A Mauritániába való határátlépéskor veszítettük el először a biztonságérzetünket: egy 3,5 kilométeres szakaszon, amolyan senki földjén mindenhol kiégett, felrobbant autók jelezték, hogy teljesen elaknásították a környéket. Fogadnunk kellett egy nem éppen bizalomgerjesztő helybelit, aki átvezetett bennünket a határon – elevenítette fel a legélesebb helyzetet a férfi.

Óceán és sivatag randevúja

Egy éjszakát az óceán és a sivatag találkozásánál meghúzódó kis halászfaluban töltöttek. Itt látták a legnagyobb hasznát annak, hogy orvos is volt közöttük: elláttak egy tüdőgyulladással bajlódó férfit, valamint egy szétroncsolt ujjú halásznak fertőtlenítették a sebét, hogy aztán steril kötést kapjon a kezére. – Nagyon hálásnak bizonyultak, gézt talán még soha nem is láttak. Meghívtak bennünket egy rituális teázásra, ahol a halottakra, az életre és az érzelmekre kortyoltunk, majd búcsúzóul szárított halport ajándékoztak nekünk – mondta el Mód Péter.

Majd háromhetes kalandjuk Maliban ért véget, január 23-án már Bamakóban hajtották álomra a fejüket. Innen még elkocsikáztak a mali őslakosok, a dogonok földjére, ahol a helyi kórháznak gyógyszereket, fecskendőket és kötszereket adományoztak, illetve az iskolába játékokat és írószereket vittek.

Amikor visszatértek Bamakóba, éppen a célnál „füstölt el" a kuplungjuk – akkor már 9950 kilométert hasítottak a minibusszal –, amit így kénytelenek voltak üzemképtelen állapotban eladni, hogy aztán 29-én hajnalban hazainduljanak. Egy autóval szegényebben, de feledhetetlen élményekkel gazdagabban értek vissza.

Olvasóink írták

  • 1. babraka 2008. február 03. 13:50
    „Klassz fotók!!! Köszi.”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szeged árnyoldala

A Szegedi Nemzeti Színház első emeletén, a korlátnál készült a fénykép január 28-án, hétfőn… Tovább olvasom