Délmagyar logó

2016. 12. 09. péntek - Natália -4°C | 8°C

Vízi emberek paradicsoma a Tisza

Bohókás hajócska, rajta tenger alatti tájkép, illetőleg Popeye, a tengerész. Körülötte számtalan, további hajó, apróbbak-nagyobbak, pasztellkéken, vakítófehéren. Csónak válik el a mólótól, irány a Tisza; horgászunokákra nagypapa vigyáz. A tápéi jachtkikötőben vagyunk, mely mindinkább a szegedi vízi élet központjává válik. De – mint a kikötő szomszédságában, a Sárga üdülőtelepen láttuk – a Tiszával nem okvetlen könnyű együtt élni.
Juhász Árpád a kenuban. Fotó: Frank Yvette
Az ember lemegy a Tisza-partra, s majd’ hanyatt esik a látványtól. Vörösesbarna víz folyik – számtalan flakont úsztatva – a partok között. És még ha csak a folyna! De iramlik. Igen: a Maros épp árad – hanyadjára az idén? –, az színezi ily visító színűre, az fokozza sebességét lehetetlenre. A flakonokat is az hozza. Ilyen körülmények között a Tiszát messze elkerüli, aki csak teheti. De aki nem teheti, mert vízi ember, Tisza-függő? Akad egy védett hely Szegeden, ahol nem érvényesül a Maros: a tápéi jachtkikötő. Áttetsző-zöld, na jó, kissé iszapszőke a vize, de legalább nem ijed meg az ember, ha ránéz. S ez a víz él, de még mennyire él! Csak úgy locskolnak a balinok: félméteres, ezüstszín halak.

Emitt araszos, apró csuka – az idei tavasszal kelt ki az ikrából – leselkedik a csónakkikötő cölöplába mellett a felhőszerűen hömpölygő küszivadékokra. Amott, a partnál, két jókora törpeharcsa kering: őrzik alig centis, koromfekete ivadékaikat. Gyerekek horgásznak, mellettük, meg – Matula bácsiként – a nagypapa, a haltartó szákban keszegek.

– Legyetek szívesek, mondjátok a neveteket! És azt is, hány évesek vagytok – kérjük a gyerekeket. – Papdi Mihály, nyolc. Papdi Martin, nyolc. Papdi Alexandra, tizenhárom. Papdi Péter, tizenegy – hangzik a sokhangú kórus. – Én meg az idősebb Papdi Mihály vagyok, hatvankettő – nevet a nagyapa. A minap váltotta ki az unokáknak a kikötőbe való horgászengedélyt, ennél jobb hely nem is kell az új generációnak, ha horgászni akar tanulni. Persze a Papdi unokáknak már nem kell horgászni tanulni, mert – láthatóan – tudnak. Napról napra ide jár a kis csapat. Vizet, tízórait úgy hoznak magukkal – de egyébként is van bolt a közelben, a töltés túloldalán –, éppúgy, mint víznyerő hely.

Idősb Papdi Mihálynak már nem kell horgászni tanítania unokáját, Petit
Mennyire különbözik a mostani kikötő a nem is túl sok évvel ezelőttitől! Akkor rozsdás, vörösbarna, javításra váró hajók várakoztak a fehérre-csontkeményre száradt partnál, száraz, fölmagzott gazok között tört utat az ember, ha le akart jutni a vízhez. Most? Maga a paradicsom a környék. Pasztellkék, hófehér hajók, mólókhoz kikötve – köztük egy fokozhatatlanul bohókás is: falán festett, tengeralatti táj, illetve Popeye, a tengerész.

Egy család épp vízi túrára indul. Két napot töltenek a Tiszán, s ott kötnek ki, ahol ki lehet szállni, nem süllyed nyakig iszapba az ember. Most – még mindig nem telt el sok idő a dupla árvíz óta – erre is figyelni kell. Étel, ital? Ha krumpli van a hajón – s persze bogrács –, gond egy szál se: paprikás krumpli mindig készíthető. Halászlé, nyárson sült hal szintén – hiszen, aki a Tisza partján föllelhető, többnyire horgász is. Ha mégsem – akkor kap horgásztól halat.

Kinn vagyunk már a Sárga nyaralótelepen, ahol betorkollik a folyóba a kikötő. Gomolyogva keveredik az áttetszőzöld kikötői, és a Marostól vörösbarnára színezett Tisza-víz. Ahol a kettő találkozik, lavórnyi burványok: csapkodnak a balinok, ezek az ezüst színű ragadozóhalak. Juhász Árpád kenuból nézi, amint Pipicz Gábor újra s újra a balinok közé dobja a kishalat utánzó műcsalit. De akár ne is dobná: a halak nem vesznek róla tudomást. Hajnalban és alkonyatkor nagyobb lenne az esély – most dél van, rekkenő hőség.

Hajózni most már lehet

Az idei év nem a szegedi hajósok éve, de amit lehet, igyekeznek pótolni. Nem mindent lehet: a Csongrádra meghirdetett hajóutak elmaradnak – bár augusztussal kapcsolatban lehetnek még csodák –, mert Csongrádon az áradás úgy eliszapolta a kikötőt, hogy az utasoknak lehetetlen volna partra menniük. S visszamenniük is – mondja Bíró László, a Mahart-Passnave Kft. szegedi kikötővezetője. Rövid távú sétahajózás azonban – föl a tápéi kompig, onnan le a Boszorkányszigetig – lehetséges. A régióból éppúgy érkeznek csoportok, mint az ország minden egyéb részéből, és külföldről is. Ha valaki Szegedre jön mint turista, nagy a valószínűsége annak: egyszersmind vízre is száll.

– Persze nem is a halfogás a lényeg, hanem, hogy az ember lenn van a vízen – mondja Pipicz Gábor, s úgy dobálja a villantót, mintha mégis a halfogás lenne a lényeg. Pelyhedzenek a fűzfák, a folyó fölött fekete szárnyú, acélkék testű szitakötők.

A Tiszával azért nem könnyű együtt élni. – Odáig ért a víz – mutat kétembernyi magasba Szabóné Szente Ildikó, Sárga-parti nyaralótulajdonos, a kikötőtorkolathoz közel. Az emeleti ablak közepén húzódik a rekordvíz által otthagyott sáv. És jóval lejjebb egy másik: azt a rekordárvizet követő, újabb árvíz hagyta az üdülő falán.

– Az álmennyezet is leázott – int körbe Szabóné Szente Ildikó a nyaralóban, melynek falát zöldre festették a moszattelepek. A nyaralótulajdonosnak minden oka meglenne a kétségbeesésre, mégis mosolyogva szemlélteti az árvíznyomokat – majdnem vidáman. Nem csoda: szépen le van barnulva, a nap süt, a levegő csodás – és van rá esély, nyár végére akár el is készül a házrendbetétellel a család, s lehet pihenni is akár. A Tisza-parton még házat renoválni is fantasztikus.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Kormos javított, Molnár hallgatott

A fideszes Molnár Zoltán egyszer sem szólalt fel, párttársa, Szőllősi Béla viszont több mint két… Tovább olvasom