Délmagyar logó

2017. 12. 18. hétfő - Auguszta -4°C | 3°C Még több cikk.

Zakar Péter az egyházak 1848-49-es szerepéről

Szeged - Az 1849 elején elveszettnek látszó szabadságharc idején a magyar katolikus püspökök egy része behódolt a Habsburg hatalomnak. A pálfordulás ellenére a magyarországi papság jelentős szerepet játszott a szabadságharcban. A témáról dr. Zakar Péter történész fejti ki véleményét.

- Tanár úr, a magyarországi egyházak 1848–49-es szabadságharcbeli szerepéről szeretném, ha beszélgetnénk. A témáról általában az a sommás vélemény, hogy az egyházi vezetők, elsősorban a katolikus püspökök elárulták a magyar szabadságharcot. Vajon így volt-e, s a lelkészként szolgáló papság milyen magatartást mutatott a harcok idején? Javaslom, induljunk ki abból, hogy a magyar egyházak hogyan fogadták az 1848-as polgári átalakulást?

- Európában 1848 forradalmi és a polgári átalakulása nem érte váratlanul az egyházakat. A felvilágosodás korában legalább három vonalon kellett felkészülniük. Először is a francia felvilágosodás és a nagy francia forradalom hatására egész Európában elterjedt az a felfogás, hogy a pap állami alkalmazott, akinek tanítóként és a fennálló rend hirdetőjeként kell tevékenykednie. Az egyháznak tehát harcolnia kellett az állam beavatkozása ellen. Másfelől viszont a társadalomban erős világiasodás indult el, s ezzel az egyház csak akkor tudta sikeresen felvenni a harcot, ha az állammal szövetkezett. A harmadik kihívást az egyházi közösségeken belül jelentkező reformmozgalmak jelentették. Ami Magyarországot illeti, az 1848 tavaszán megkezdődött polgári átalakulás oly gyorsan és sikeresen zajlott le, hogy nem okozott nagyobb konfliktust. Gondoljunk arra, hogy Csehországban még 1848 nyarán is késhegyre menő politikai csaták dúltak egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáról. Magyarországon ezzel szemben 1848. április 11-én az uralkodó szentesítette az alkotmányt. Mind a liberálisok, mind a konzervatívok, s köztük sok püspök is, elégedettek voltak az átalakulással, amely bevégzett ténynek tűnt. A kormánypolitikában persze nem minden tetszett a konzervatív püspököknek: ellenezték például a bevett felekezetek teljes jogi egyenlőségét, vagy azt, hogy a liberálisok állami ellenőrzés alá kívánták vonni az oktatást. A Batthyány-kormány mindenesetre szerette volna fenntartani azt a széles körű felügyeletet, amit a korábbi évtizedekben a jozefinista politika gyakorolt az egyházak felett.

Toborzó lelkészek

- Említette, hogy az egyházakon belül reformmozgalmak jelentek meg. Miben állt ez Magyarországon 1848 tavaszán?

- A forradalomnak konkrét hatása volt az egyházon belül is. 1848. április 15-én Schwendtner Mihály Buda-krisztinavárosi káplán szervezésében Mráz Mihály szentrókusi plébános lakásán egybegyűltek a pest-budai káplánok és plébánosok, s a március 15-i tizenkét pont mintájára megfogalmazták saját követeléseiket. Nagyjából ugyanazt követelték a katolikus egyházon belül, amit a márciusi pontok a világi társadalomban: az egyházkormányzat demokratizálását, demokratikus püspökválasztást, parlamentszerű egyházmegyei zsinatokat, egyszóval azt, hogy az egyház ugyanolyan demokratikus módon alakuljon át, mint az állam.

- Mi jelentősége volt 1848-ban annak, hogy az egyházak támogatják-e a demokratikus magyar kormányt vagy sem?

- 1848-ban volt néhány hét a Batthyány-kormány hatalomátvétele után, amikor a régi közigazgatás már nem működött, az új viszont még nem áll fel. A helyi lelkészeknek ekkor, kivált vidéken kulcsszerepük volt a hatalmi szervek kiépítésében és a nemzetőrség megszervezésében. A nemzetőrség, francia mintára, módosabb állampolgárokból állt, és a helyi rend fenntartását szolgálta. Mármost, ahol a lelkész prédikációjában gonosz katonafogdosásként állította be a toborzást, ott nehezen lehetett nemzetőrséget szervezni. A magyarországi egyházak azonban, – leszámítva a szerb ortodox egyházat, amely nemzeti egyházként más úton haladt – nagy szerepet játszottak abban, hogy a Batthyány-kormány zökkenőmentesen átvette a hatalmat. E lelkészi magatartásra nincs is jobb példa, mint az ez időben Kiskundorozsmán szolgáló kápláné, Szabó Richárdé, aki 1848. április 2-án a „békés átalakulásért" a dorozsmai templomban tartott prédikációjában nemcsak arra figyelmeztette hallgatóit, hogy új elöljáróiknak és az új törvényeknek engedelmeskedniük kell, hanem arra is, hogy késznek kell lenniük a haza védelmére. „Isten ne adja – mondta a dorozsmai pap –, de ha a régi rendszer romjaiból ismét a zsarnokság támogatására készülő erők felkelnének, akkor a hazának a ti védő karjaitokra lesz szüksége." Az ilyen politikai prédikáció nem volt kivételes eset az akkori Magyarországon, hiszen még a konzervatív egyházi vezetők is az új kormány mellé álltak.

Püspöki pálfordulás

- 1848–49 történeti irodalmában gyakran emlegetik, hogy a magyar püspökök elárulták a szabadságharcot. Mikor következett ez be, és egyáltalán, a papok milyen mértékben maradtak hűek a nemzeti ügyhöz?

- 1848. október 3-án V. Ferdinánd manifesztuma az országgyűlést feloszlatva haditörvények alá helyezte az országot. Ám a magyarországi egyházak még Bécs nyílt állásfoglalása után is a szabadságharcot támogatták. 1848. október 25-én a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelet adott ki, amelyben a fennálló törvények és az Országos Honvédelmi Bizottmány iránti engedelmességre szólították fel a híveket. A fordulat akkor következett be, amikor a császári fősereg 1848 decemberi támadása gyors sikerrel járt, és 1849. január 5-re Pest-Buda is az osztrákok kezén volt. Úgy látszott, a szabadságharc megbukott. Ekkor Scitovszky János pécsi püspök vezetésével néhány konzervatív püspök a fővárosban behódolt az osztrákoknak és felszólította híveiket, hogy támogassák a „törvényes" királyt, I. Ferenc Józsefet. Ma még nem látunk egészen tisztán ebben a kérdésben, de valószínű, hogy a behódolók kisebbségben voltak a püspöki karban. A pécsi püspök csoportján kívül még két magatartás jellemezte a magyar püspököket: egyesek megpróbáltak „semlegesként" a háttérbe vonulni, mások viszont végig határozottan a szabadságharc mellé álltak. Utóbbiak közé tartozott például Rudnyánszky József besztercebányai püspök vagy Bémer László nagyváradi püspök. Bach ideiglenes birodalmi belügyminiszter 1849 júliusában egyre-másra készítette előterjesztéseit arról, hogy a magyar katolikus egyház forradalmi, és a püspököket le kell váltani. Érdemes megjegyezni, hogy a magyarországi klerikusok több mint a fele nemcsak aktívan támogatta a szabadságharcot, hanem egyházfegyelmileg is eléggé kétes színben tűnt fel. Nemcsak a demokratikus egyházkormányzatot követelték, hanem például a cölibátus eltörlését is. Innen nézve érthető, hogy voltak olyan konzervatív egyházfők, akik a szabadságharc leverésétől várták az egyházi élet megszilárdítását.

- Veszéllyel járt-e a vidéken szolgáló papság számára a szabadságharc támogatása?

- A papság azért került kényes helyzetbe, mert mind a magyar, mind pedig a császári kormány a fennálló hatalom köteles kiszolgálóinak tekintette a papokat. Ha a seregek bevonultak egy községbe, ott mindjárt utasították a papot, hogy olvassa fel I. Ferenc József vagy Kossuth Lajos kiáltványát, attól függően, hogy melyik oldalhoz tartoztak. 1849. április 14. után a trónfosztást is a szószékekről kellett kihirdetni, ami később, a megtorlások idején sok pap számára tragikusnak bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy a frontvonalak többször változtak, s ahogy a települések gazdát cseréltek, a jegyző után a pap volt az, akit a bevonulók felelősségre vontak.

Papok fegyverben

- Tekintsük át, milyen lehetőségeik voltak a szabadságharcot támogató papoknak a szolgálatra. Ha jól tudom, az egyházi törvények tiltották, hogy papok fegyvert fogjanak.

- Ennek ellenére sok pap beállt a hadseregbe, különösen a Délvidéken. 1849. január 2-án ugyanis egy haditanácsi döntés nyomán a magyar csapatokat kivonták a Bánságból és Bácskából. Aki nem menekült el, azt kivégezték a szerb felkelők. A lelkészeknek sem volt más választásuk. Ebben az időben sokan menekültek Szegedre, és itt vállaltak katonai szolgálatot vagy más hivatalt. A szegedi származású Kovács István bocsári római katolikus lelkész például polgári menekültekből megszervezte a torontáli önkéntesek zászlóalját, amelynek parancsnokaként végigküzdötte a szabadságharcot. Sőt, 1849 júniusától Guyon Richárd tábornok segédtisztje volt, később pedig emigrált, és az amerikai polgárháborúban is nevezetes szerepet játszott. A szolgálatra jelentkező papok nagyobb része azonban tábori lelkészként állt a hadseregbe.

- Milyen befolyásuk volt?

- A tábori papok nagy megbecsülésnek örvendtek, sőt időnként csatadöntő szerepet is játszottak. Érdemes felidézni a kápolnai csatát, amely 1849. február 26–27-én zajlott le. Az ütközet rendhagyóan kezdődött, hiszen a két hadsereg felderítése célt tévesztett, és a főseregek véletlenül találkoztak. A magyar sereg vezére, a nagy visszavonulóként ismert Dembinski, miután nem ismerte fel a helyzetet, és nem adott idejében utasítást a tartalékok bevetésére, másnap egy olasz sorozású zászlóaljat indított Kápolna falu visszafoglalására. Mielőtt a csapat Psotta Mór alezredes vezetésével rohamra indult volna, megjelent a tábori lelkészi kar egy tipikus alakja, Mednyánszky Cézár tábori főlelkész, és az olasz katonákat anyanyelvükön bíztatta. A lelkész ott maradt a roham idején is és az ő jelenlétével sikerült visszafoglalni a helységet. Ez a jelenet látható Than Mór híres csataképén, amint Mednyánszky a forgatagban magasba emeli keresztjét, és rohamra vezeti az olaszokat. Az ellenség azonban bekerítette a zászlóaljat, az pedig – indokoltan – letette a fegyvert. Mednyánszky Cézárt is elfogta egy osztrák katona. Ám a lelkész ekkor felmutatta ezüstkeresztjét, s amikor a derék osztrák keresztet vetett, Mednyánszky egyszerűen fejbe vágta őt a kereszttel. A tömör ezüstből készült elgörbült keresztet hozzátartozói később ereklyeként őrizték. Neki magának ezután sikerült egérutat nyernie az osztrák golyózápor elől.

- Mi lett a sorsa Szabó Richárd dorozsmai papnak?

- Ő is a tábori lelkészek között szolgált, a 16. Károlyi huszárezred kötelékében, és parancsnokai – mint az irodalomból is ismert Podmaniczky Frigyes – igen elégedettek voltak vele. Igaz, amikor az ezred egy ízben bevonult Békéscsabára, a szlovák lakosságot eléggé megbotránkoztatta, hogy a lelkész huszáregyenruhában mutatja be a szentmise áldozatát, s két oldalán egy-egy huszár látja el a segédletet. Szabó Richárd a szabadságharc után Erdélyben bujdosott, ahol 1855-ben áttért a református hitre. 1858-ban Kolozsvárról Pestre költözött, újságíró lett, sőt regényt is írt. Olyan lapokat szerkesztett, mint a Divatcsarnok, a Képes Családi Lapok, a Gyermekbarát vagy a Magyar Bazár.

A bibliai Kossuth

- Gondolom, ha a pap nem hagyta el állomáshelyét, akkor is volt lehetősége arra, hogy a magyar kormány helyzetét erősítse.

- Ezt sok pap meg is tette. Példaként, 1849. május 6-án Békésszentandráson egy Kovrik Arthur nevű segédlelkész a következőket prédikálta: „Te hiusítád meg saját erejében elbizakodott dölyfös ellenünk minden kísérleteit, te rendeltél Kossuth Lajos szolgádban Mózest nékünk, hogy őáltala vezess a szolgaság földjéről az ígéret dús Kánaánjába." Noha sajnos ma még nem rendelkezünk pontos nyelvészeti elemzéssel arról, hogy a prédikációk milyen szóképeket használtak a szabadságharc idején, felületes ismereteim szerint a prédikációk 90 százalékában Mózes Kossuth-tal áll párhuzamban. Ez azt jelenti, hogy egy parasztembernek Kossuth ugrott be, ha Mózesről olvasott. Hadd mondjak egy másik példát is: Bardóczi János erdélyi katolikus lelkész 1849. március 25-én a kolozsvári városháza erkélyéről beszédet tartott, amelyben azt fejtegette, hogy miután a zsidó nép eltávolodott Istentől, az Úr az Újszövetségben a magyar nemzetet fogadta különös kegyelmébe, s amint a zsidó néphez küldött messiást, úgy Kossuth Lajos személyében a magyaroknak is adott egy „polgári megváltót". Meglehet, hogy a későbbi Kossuth-kultusz gyökerei valahol e prédikációkban keresendők.

- Milyen megtorlást hozott a szabadságharc leverése a magyarországi egyházaknak?

- A megtorlás kemény volt. Több katolikus püspököt internáltak, Bémer László nagyváradi püspököt pedig halálra ítélték, és csak hosszas diplomáciával sikerült megmenteni. Több papot azonban kivégeztek; Gonzeczky János mezőhegyesi lelkészt például azért, mert a császárért való hagyományos imádkozást 1849-ben a magyar kormányért és a magyar hadseregért szóló imával cserélte fel: „Ó Isten, te aki atyai szereteteddel őrködsz a népek küldetése fölött, tekints végtelenül irgalmas szemeiddel fenyegetett hazánkra, nyújtsd ki hatalmas kezed határaink fölé és add, hogy háborítatlan békében megőrizzük földeinket, amelyeket atyáink jóságod által megtartottak számunkra, és a te szent nevedben vívott harcokban oly sok évszázadon át hűen megóvták, ahol őseink, szüleink, rokonaink és barátaink földi maradványai nyugszanak, és angyalok ébresztő szózatára várnak." 1849. október 8-án hajnali 5 órakor a pesti Újépületben többek között ezért az imáért végezték ki. A többségre ugyan nem vártak ilyen súlyos ítéletek, de nem volt ritka, hogy 10–15 év vasban eltöltendő várfogságra ítélték őket. A már említett Schwendtner Mihály vagy Kovrik Arthur a legutolsók között szabadultak ki a börtönből 1857-ben.

- Hogyan viselkedtek az osztrákokhoz pártoló magyar püspökök a szabadságharc leverése után?

- Az 1849-ben kezdődő osztrák abszolutizmus számára e püspökök magatartása csalódás volt. Bármennyire örvendezett is Scitovszky János püspök és a javaslatára megújított püspöki kar a forradalom leverése fölött, a brutális megtorlásokat nem tudta elfogadni. Az erőszakos üldözés következtében még e konzervatív főpapok is a magyar ellenzék oldalára álltak, és Széchenyi István nemzeti érzéseket felkorbácsoló temetésén már Scitovszky celebrálta a gyászmisét. Az 1860-as években alig volt nála népszerűbb személyiség. E tekintetben a Habsburg-kormányzat elszámította magát: a magyarországi egyházaknak ekkor már sokkal mélyebb kapcsolataik voltak a magyar társadalommal, semhogy azokat el lehetett volna szakítani.

(Megjelent: Délmagyarország, 2000. március 15.)

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

G. Tóth Ilona: Az erején felül harcoló város

Szeged erején felül teljesített, amikor segítséget nyújtott a nemzetiségi zavargásoktól szenvedő délvidéki városoknak. Tovább olvasom