Délmagyar logó

2017. 05. 01. hétfő - Fülöp, Jakab 5°C | 20°C Még több cikk.

Zalán Tibor, az alanyi költő

„Szemem színe kék, ha boldogtalan vagyok, akkor zöld, és ez elég sűrűn előfordul velem" – írja honlapján az önéletrajzi blokkban Zalán Tibor. Az alanyi költőt, a próza- és drámaírót, a középiskolai tanárt kérdeztük versről és líráról.
– Hol van Zalán Tibor „Bakonya"?

– Az ember Bakonya mindig ott van, ahol el tud bújni – ha épp bujdosásra adja a fejét – a világ elől. Abonyban nőttem fel, ott él még most is az édesanyám. A szülői ház és környéke mindig alkalmas arra, hogy a lélek Bakonyává változzék bennem. Nagykőrös, ahol gimnáziumba jártam, a serdülés, a kora ifjúság, az első és ártatlan szerelmek Bakonya. Szeged az ifjúkori lázadások és bolyongások, lázak és vad égbe mászási kísérletek, felejthetetlen zuhanások szilaj emlék-Bakonya... Békéscsabán van egy kicsi lakásom a színészházban, ahol megint csak jól el tudok rejtőzni a világ elől, a magány Bakonya ez, ahol kávét és teát főzök magamnak, rántottát ütök össze, ha megéhezem, és pálinkát töltök poharamba, ha hajnalban befejezem a munkát, és alvásnak ajánlom föl a fejemet. A főváros? Csak egy részét lakom, történetesen Óbudát, annak is csak egy házát, és a háznak is jószerével két helyszínét: a tizenhárom négyzetméteres, tetőtéri, tetőablakos dolgozószobámat, ahol gyakori vendég fölöttem virradás táján a Göncölszekér, és a terasz, ahol nappal dolgozom, amíg a téli hideg beljebb nem kényszerít a házba. Persze ez túlzás, mert a lakás is a rengeteg falon veszteglő festménnyel, könyvvel és emlékkel, kedvenc fotellal és családi ebédekkel a jelen Bakonyát képezik meg... Akinek ennyiféle Bakonya van, annak nincs nyilvánvalóan egy sem, vagy csak amolyan rész-Bakonyokkal rendelkezik.

Zalán Tibor: Szeged az ifjúkori lázadások és bolyongások, lázak és vad égbe mászási kísérletek, felejthetetlen zuhanások szilaj emlék-Bakonya...
Zalán Tibor: Szeged az ifjúkori lázadások és bolyongások, lázak és vad égbe mászási kísérletek, felejthetetlen zuhanások szilaj emlék-Bakonya...

– Hogyan lesz valaki költő?

– Én három fokozatban váltam azzá. Gimnáziumban túl kicsi növésű voltam ahhoz, hogy a colos csajokkal valamit is tudtam, mertem volna kezdeni. Verseket írtam hát hozzájuk, amelyekben szerelmet vallottam, írtam ezeket matekórán, biológián és történelmen, és szünetben a kezükbe nyomtam a „művemet" a kiszemelt démonoknak. Summa summarum, akkor tapasztaltam meg először a vers különlegesen erős hatását a női lélekre. Aztán a katonaság megaláztatásai – és Pilinszky Szálkák című kötetével találkozás – inspiráltak a versben túlélés esélyeinek a kitapogatására, a megaláztatások poklában. Később, a szegedi egyetemen találkoztam Ilia Mihállyal, a XX. század második felének Osváthjával, és az ő keze alatt formálódtam olyanná, amilyennek a Földfogyatkozás című, első kötetemben felmutatom magamat.

Szolnok, Abony, Nagykőrös, Szeged, Békéscsaba, Budapest

Zalán Tibor (eredeti neve: Lipák Tibor) – 1954-ben született Szolnokon – József Attila-díjas (1987) költő, író, dramaturg, pedagógus, egyetemi tanár. 1972–1978 között magyar–orosz szakon szerzett diplomát a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Az egyetemi évek után Pestre költözött.

– Életrajzában váltakoznak a középiskolai tanári és a szépírásához kötődő szerkesztőségi helyek. Hogyan viszonyul egymáshoz a tanári és a szépírói hivatás?

– Tanítottam én főiskolán és egyetemen is, és ott is nehézségeket okozott, hogy tanárnak túlságosan költő voltam, ami annyit jelent, hogy a tanári létet is az egyik szabadságformának tekintettem, ahogy a diáki létet is egy másfajta szabadságformaként kezeltem. Én tanítani szerettem, pontosabban beszélgetni, nagyon sokat beszélgetni a diákjaimmal, nem adminisztrálni, jegyeket produkálni, fegyelmezni és hatalmat gyakorolni fölöttük. Emiatt is lehetett, hogy tanítottam talán több tucat különféle oktatási intézményben, de sehol sem tudtam megállapodni. Szerkesztőként is nyugtalan alkat voltam, sokat csatáztam – főleg a fiatalok közlési lehetőségeinek kieszközlése miatt – főszerkesztőkkel és kollégákkal; szerkesztőként sem szerettem soha az állóvizet. A chicagói–budapesti szerkesztésű Szivárvány folyóiratot szerettem leginkább szerkeszteni, nemcsak azért, mert szabad voltam és szabadon dolgozhattam, hanem mert olyan lapot csináltam – csináltunk Mózsi Ferenccel, Jankovics Józseffel és Szűgyi Zoltánnal –, amely messze elkerülte a ma már teljesen természetessé vált és megszokott klikkesedéseket politikai nézetek és pénzelosztó helyek közelében és torzító vonzásában.

Én tanítani szerettem, pontosabban beszélgetni, nagyon sokat beszélgetni a diákjaimmal
"Én tanítani szerettem, pontosabban beszélgetni, nagyon sokat beszélgetni a diákjaimmal"
– Mit válaszol középiskolai tanárként és mit költőként a kérdésre: mi a vers?

– Tanárként is, szerkesztőként is ugyanaz a véleményem erről a kérdésről. A vers nem más, mint a szavak különös egymáshoz rendelésének tudománya. Hogy mire gondolok, egy rövid aforizmával hadd világítsam meg. Mallarmét megkérdezte egy szobrász – mások szerint filozófus – barátja, miért van az, hogy ő sokkal okosabb, mint M., sokkal többet tud és tapasztalt a világról, tudományról és filozófiáról, mint M., sokkal jobb gondolatai vannak éppen ezért, mint barátjának, mégis M. írja a jó verseket, ő pedig csak rosszakra képes. Mallarmé erre csendes egyszerűséggel csak annyit válaszolt: talán azért van ez így, mert a vers nem gondolatokból, hanem szavakból áll. Ezt próbáltam elmagyarázni a mindenkori diákjaimnak, és megértetni velük ennek a lényegét; és ezt a gyakorlatot folytatom költőként is. A versnek ne mondanivalója legyen, az lehet mindennek. A versnek szavai legyenek, olyan szókombinációk valósuljanak meg benne, amely máshol, más műfajban vagy műnemben nem lehetséges, sőt, azokban egyenesen tilos.

Próza, dráma, vers

Prózát, drámát és verset is egyformán ír. De Zalán Tibor sem előbbi, sem azutáni, ő a legutóbbi, tehát alanyi költő. Így aztán veszi a jogot, és felrúg minden műnemi szabályt epikában és drámában, és költőként – tehát szavanként – harcol meg a más, a verstől nagyon különböző anyaggal. Minden utat megjárt szinte, amelyet megjárhat egy költő. Volt népi szürrealista, volt vad avantgarde költő, volt lettrista spekulátor, volt képversek megalkotója, megérintette az új érzékenység, sőt, az újromantika, egy időben a tárgyias anyagkezelés felé fordult, de posztmodernnek is mondták... Ha beszélhetünk Zalán-stílusról, akkor azon mindezeknek az egyvelegét, különválaszthatatlan, együttes jelenlétét érthetjük. Mindig azt írja, amihez kedve van, és úgy, ahogyan érzi, hogy írnia kell. Talán ez, a maga számára is előre kiszámíthatatlanság az, amit Zalán-stílusként vagy Zalán-jelenségként szoktak definiálni.

– A magyarérettségin túl is él a kérdés: középiskolai magyar szakos tanárként a költők közül kiről beszélt a legszívesebben?

– Régebben legszívesebben Adyról beszéltem a diákjaimnak, volt olyan, hogy fél éven keresztül csak Adyt adtam le nekik, és tizenhét memoritert követeltem meg a kurzus végére tőlük. Mert én Adyn nőttem fel, az ő nagyon erős hatására kezdtem el írni, és még ma sem tudok szabadulni a hatása alól. Később József Attilával csináltam meg ugyanezt, amikor már a korom és a sorsom kezdett szakadozni-foszladozni, egyre több közös élményt találtam vele, egyre több akaratlan párhuzamot véltem fölfedezni a két sors, az övé és az enyém között. Adyban a vadság, szilajság, mondénság, éjszakai ámokfutás, bor és gyógyszerek, nők és hajnali bolyongások vonzottak – versszinten is. József Attila költészetének magamhoz közel engedésében már az árvaságérzet, világba dobottság és ott a magára hagyottság, a filozófiai és pszichikai pontosságra tett megérzékítési kísérletek érdekeltek, a semmi ágán ülő szív sorsa, sorstalansága...

– És kiről tartott órát „csak úgy, muszájból"?

– Muszájból soha nem tanítottam. Inkább nem tanítottam azt, akiről úgy gondoltam, hogy műve csak kurzusmeggondolásokból került bele a tankönyvbe. Mivel az érettségi tételeket én állítottam össze, gondom volt arra, hogy ennek a közép- vagy aligvonalnak nyoma se legyen a „végső elszámolásnál".

– Mire való a vers?

– A vers arra való, hogy legyen. Persze nem cél, és nem ok, hogy mindenkié legyen. A versolvasás, szoktam volt megfogalmazni, a mandarinok szórakozása. Olyan, mint a komolyzene. Kevesek levegője, élvezeti forrása, az érzékenyek orvossága, a megérintettek otthonra találása.

– S mire a líra?

– Egy elfelejtett, vagy csak eltakart, vagy csak a posztmodern, vagy a poszt-posztmodern időszakban szégyellt emberi lényeg életben tartására. Amit léleknek hívnak.

Olvasóink írták

  • 2. majzik 2013. június 10. 22:15
    „Hát igen !

    Nem egy Zavada vagy Parikupi Lujdzsi, esetleg Nagy<moderálva> ....................................”
  • 1. Atlasz 2013. június 09. 18:24
    „* * * * *”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Gáton a Csongrád megyei mentőcsapat is

Két csapatban, 12 órás munkarendben dolgoznak a dunai védekezésben a Csongrád megyei tűzoltók. Tovább olvasom