Féled-e a halált? Mersz-e válaszolni?

Ingmar Bergman: Fafestmény A Szegedi Egyetemi Színház előadása Rendezte: Varga Norbert A bemutató helyszíne: Zero Art Café (Szeged, Mikszáth Kálmán u. 20.) A bemutató dőpontja: november 27.. (szerda), 20 óra Következő előadás: november 28. (csütörtök), 20 óra Szereposztás: Fiatal lány: Csonka Dóra Jöns: Hadzsy János Lovag: Tichy-Rács Ádám Boszorkány: Rácz Tamara Mária: Péterffy Andrea Kovács: Spitzer Jenő Liza: Jeney Luca Színész: Kosztolányi József Karin: Vecsernyés Viktória Díszlet: Horváth Gábor jelmez: SZESZ- Délikert Színház Fény:Birkás Tibor/ Nahóczky Viktor Plakátdesign: Szögi Tamás Rendezőasszisztens és súgó: Kondor Alexandra Koreográfus: Rózsa Miklós

A Szegedi Egyetemi Színház tizenegy éves társulata kísérletező szándékaihoz híven Ingmar Bergman Fafestmény című színművét tűzte műsorára az őszi évadban.

Ingmar Bergman így ír a darabról: „Néhány évig tanítottam a malmői színházi stúdióban, vizsgaelőadásra készültünk, de nem tudtuk mit adjunk elő. Akkor eszembe jutottak gyermekkorom templomfalai a rengeteg képpel. Néhány délután alatt írtam egy kis darabot,melynek fafestmény lett a címe, és minden diáknak volt benne szerepe a legcsinosabb fiú volt sajnos a legkevésbé tehetséges, operettszínésznek készült: ő játszotta a Lovagot aki nem bírt beszélni mert a szaracénok kivágták a nyelvét. A fafestményből alakult ki lassanként A hetedik pecsét..."

A Fafestmény ötlete Bergman személyes élményeihez kapcsolható. Egyrészt a gyermekkori istentiszteletek alkalmával megfigyelt középkori festmények bibliai motívumainak hatásából született, másrészt, a modern ember léthelyzetére való reflexióból.

„Ha valaki egy pap otthonában születik és nevelkedik, korán alkalma nyílik arra, hogy bepillantson élet és halál kulisszái mögé. Apa temet, apa esket, apa keresztel, apa prédikál." – vallotta erről Bergman.

Egy keresztes hadjáratból hazatérő lovag, és fegyverhordozója, Jöns szembesül kora rettenetes valóságával: pestissel, boszorkányégetéssel, kétségbeeséssel.

A darab alapvető kérdése jellegzetesen huszonegyedik századi, a modern ember kételyeit fogalmazza meg, magányát, haláltól való félelmét. Ezért modern embernek az elemi, egzisztenciális szorongása allegorikus formában, a középkori moralitás és a haláltánc kereteiben fogalmazódik meg.

A darab alkotói együtt kérdeziük meg a nézővel, vagy éppen a nézőtől:
A kérdés ebben a helyzetben, hogyan élnénk addig, ameddig élhetünk? Milyen elv szab irányt tetteinknek? Vagy nincs, és nem is volt ilyen? Kinek lennénk fontosak? Mi is az igazán fontos? Fontos lenne egyáltalán valami?

Merünk-e válaszolni?