Falusi hangulat a Nagyhegyen

Lassan öt éve, hogy a Nagyhegy szélére költöztek Máriáék, itt adott volt a családi épület, ahogy férjhez ment, mondja egy fiatalasszony, akit boltból kifelé jövet szólítunk meg. Barátságosak, összetartóak errefelé az emberek, ezt tapasztalta Mária, ez a falusias légkör számukra nem szokatlan, hiszen azelőtt Szegváron éltek. A mellettük lévő kisboltban vásárolnak be, s bár innen közel van a város is, munka után már nem szívesen mennek sehová, mondja. A gyerekeknek is nagyon jó a kertekben játszani, említi Mária, akinek kislánya egyszer csak megiramodik az utcán műanyag járművével, úgy, hogy keresni kell, mert eltűnt egy kapuban. Szerencsére csak a szomszéd kisgyerekhez gurult be, illusztrálva anyja szavait a jó szomszédi viszonyokról. Ezen a részen, a főút mellett nem jelent problémát követni a házak számozását, hiszen sorrendben emelkedik, de a Nagyhegy belsejében, a dűlők zegzugaiban már nehéz eligazodni, mondja. Ez a gond évek óta tartja magát, bár minden önkormányzati választáskor ígéretek hangzanak el ezzel kapcsolatban.Az ő lakhelyüket könnyű beazonosítani: a volt laktanyával szemben a főúton - ez a támpont elég szokott lenni. „Nagy ez a Nagyhegy"- hallom még távozóban a fiatalasszony szavait.

A Garázs dűlő egy szakasz megtétele után kétfelé ágazik, kint van a zsákutcát jelző tábla. Fóliák, kertek sora mutatja, a városrészre erősen jellemző a mezőgazdasági tevékenység. Az egyik lombokból szőtt, vagy inkább dús levélzettel benőtt kerítés mellett ketten beszélgetnek: Újszászi János a telekszomszédjával, Erikával. Minden szuper, minden megvan, ami a létfenntartáshoz kell, igaz, négy évente vannak ígértek, aztán nem változik semmi, állapítják meg érdeklődésemre.

Falusi hangulat a Nagyhegyen.
Fotó: DM/DV
Elöregedik a nagyhegyi lakosság, fiatalok csak tévedésből jönnek ide, jegyzi meg tréfásan a férfi. Itt még nem panaszkodhatnak a közbiztonságra, de ahogy következnek a további dűlők, úgy romlik a helyzet, mondják.
A férfi '78 óta él itt. Pár évvel korábban még csak a kertjükbe jártak ki, aztán egyre többször maradtak kint télire, végül fokozatosan itt alakították ki életterüket. Most is termeszt zöldséget, de azokban az időkben jobban meg lehetett élni a kertészkedésből, mondja. Bolt felesleges, mindenki bejár a városba, nagyobb forgalmú helyekre, internet is van, és persze, kocsma is bőven, bár már fogynak, sorolja a férfi.

S hogy mi a hiányosság? A szennyvízvezeték mehetett volna tovább, mert itt ér véget, igaz, kevés az állandóra bejelentett lakó. Megérdemelnének egy szilárd útburkolatot is az itt lakók, érkezik az újabb javaslat.

Az emberek barátságosak, kisebb összejárások vannak, aztán mindenki megy a dolgára. Viszont új postás nem talál a címzetthez, merül fel egy probléma, amikor a nagyhegyi labirintusra terelődik a szó. GPS-szel méterre pontosan idetalálnak, a dűlők neve nem számít, a számozás a mérvadó, mondják. A kissorompó még mindig nincs megnyitva, pedig azzal élhetőbb volna a Nagyhegy, véleményezi a férfi.

Az asszony a fia földjén termel 3 éve, egyébként a Felsőpárton laknak. Építhető a belterület, de nem tudja, megérné-e kiköltözni ide. Szerinte idősebbek, vagy muszájból kiköltözők élnek errefelé.

Továbbmenve, a Szeszfőzde dűlőn valóban igazolódni látszanak előző beszélgetőtársaim megjegyzései a közbiztonságot illetően. Az esti locsolás közben találom Czirbus Antalt, aki jól érzi itt magát, de mint mondja, nem költözne ki ide, mert messze van a város, ő éppen három kilométerre lakik innen. Büszkén említi és mutatja 0,2 hektáros almáskertjét, rajta 540 almafával. 1997 óta jár ide ki a nyugdíjas férfi, de csak kikapcsolódásként. Már háromszor loptak tőle kerti szerszámokat, egyszer meg furcsa kárt okoztak nála: behatolás nem történt, de valaki szétverte kis házának ajtaját. Azonban akkor itt mindenhová betörtek, mutat körbe. Aki itt él, vagy megélhetésből kertészkedik, ez biztosan érzékenyebben érinti, jegyzi meg, hozzátéve: amióta kamerát szereltek fel az utca elején, kevesebb a betörések száma.