Délmagyar logó

2017. 04. 28. péntek - Valéria 14°C | 23°C Még több cikk.

A szentesi Rozika néni a hét végén volt százesztendős

Nem volt könnyű élete a szentesi Sipos Lászlónénak, akinek a férje a második világháborút követő zűrzavarban tűnt el. A most százéves asszony egyedül művelte a földet, nevelte a lányát, és még most is hazavárja az urát. A jó egészségnek örvendő Rozika néni a fiatalkorára emlékszik legszívesebben.
Sipos Lászlóné Berezvai Rozália sosem volt a városhatáron kívül. Fotó: Vidovics Ferenc
– Hová tesszük ezt a rengeteg virágot? – kérdezte a lányától Sipos Lászlóné Berezvai Rozália. A szentesi asszony századik születésnapjára kapta szombaton a csokrokat a családjától, a jó szomszédoktól, tisztelőitől és a város nevében Szirbik Imre polgármestertől. Örült Rozika néni a sok vendégnek, akinek gyöngyösleves és őzpörkölt került a tányérjára. A születésnapi ünnepséget a 36 éves unokája, Mészáros Ferenc szervezte meg, aki a fehér rózsás díszkosarat ilyen rigmusok kíséretében adta át: „az én szívem dobogása, a nagymamám imádása" vagy „nagyon kedves, szigorú, ki lehet az, nagyanyó".

A kiséri Szegfű utcában lakik az ünnepelt a lányával, a 78 éves Mészáros Ferencné Sipos Rozáliával és az unokával. Teljes szellemi frissességnek és jó egészségnek örvend Rozika néni. Azt mondta, hogy már nem csinál semmit, csak jön-megy. Nemrégiben szinte teljesen megfőzte az ebédet, mire a lánya hazaért a piacról. Amikor szembesítettük ezzel az idős asszonyt, úgy reagált: az nem munka. Szokta nézni a televíziót is, figyeli a híreket, s ezek alapján úgy véli, hogy jó világ van most.

Mégis azt tartja élete legszebb szakaszának, amikor férjhez ment. Könnyen talált társra, mert szomszédok voltak a vőlegénnyel. A lánykérés pedig úgy történt, hogy egyik nap azt kérdezte tőle a fiatalember: „Tudod-e, mi az újság?" Majd meg is válaszolta: „Gyere hozzám feleségül!" Siposné Rozika néni úgy jellemezte a férjét, hogy „nem volt goromba", jól megértették egymást. Nem veszekedtek sohasem annak ellenére, hogy – mint mondani szokás – mindketten hordták a kalapot.

Ám közbeszólt a második világháború. – Itthagyott az uram – így említette Rozika néni azt, hogy katonának vitték el a férjét. Attól kezdve a feleség végezte a férfimunkát is. – Jószágot neveltem, földdel bíbelődtem. – Kistőkén volt a tanyájuk, a négy hold földön herét, búzát meg kukoricát termelt Rozika néni. – Hajtottam én a lovat úgy, mint egy ember! – mondta, hozzátéve, hogy bizony sokszor besötétedett, mire a határból hazaért a lovas kocsival a városi házhoz. Mielőtt Szentesre kerültek, Külső-Ecserben laktak kilenc évig Rozika néniék. Ezért is kérdezte a napokban az unokájától, akit a munkája akkor arra a vidékre szólított, hogy megvan-e még az ecseri romtemplom. Sipos Lászlóné Berezvai Rozália amúgy sohasem tette ki a lábát Szentesről. A lánya mondta róla, hogy most is várja az urát.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Ősszel nyit a szentesi Tesco-kút

Jóval drágább az üzemanyag Szentesen, mint Hódmezővásárhelyen, ahol a Tesco benzinkútja leverte az… Tovább olvasom