Délmagyar logó

2017. 05. 27. szombat - Hella 14°C | 24°C Még több cikk.

Adrien: a legfontosabb dolgok már megvannak az életemben

Szentes - Szekeres Adrien húsz évvel ezelőtt végzett a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán, s az utóbbi években többször is városunkban köszönthettük koncertjein. Az énekesnő a Zenével a Rákbeteg Gyermekekért Alapítvány fellépőjeként nemes ügyhöz adta a nevét, ez alkalomból a Fivérek zenekar mellett. Műsora után beszélgettünk.
- Hogyan lehet párhuzamosan készülni a karácsonyra és egy ünnepi nagykoncertre?
- December 26-án a Budapest Sportarénában életem legnagyobb koncertjére készülök. Az elmúlt öt évben eléggé hozzászoktunk én is és a családom is ahhoz, hogy a karácsony előtti adventi időszakban nagyon sok fellépésem, koncertem, felkérésem van, így nem sok időnk maradt egymásra. Azt a kevés időt viszont igyekszünk tényleg tartalmasan, hasznosan eltölteni. Ebben az évben azért kicsit más a helyzet, mert most nincs turném, ezért abban bízom, hogy most hozzám jönnek az emberek, és nem én megyek. Ezért hétvégenként például sokkal többet vagyunk együtt a családdal, az eddigi advent vasárnapokon együtt voltam a gyermekeimmel egész nap, úgyhogy ez most nekem pozitív energiát jelent az elmúlt évekhez képest. Kevésbé vagyok fáradt, ugyanakkor meg nagyon jó az is, amikor koncertjeim vannak, merthogy a közönséggel olyan időszakban találkozom, amikor egy kicsit nyitottabbak a belső, lelki dolgokra, ezt is jó megélni. Egyáltalán nem lemondás, nagyon sok jót kapok, de azért decemberben egy picit elfáradok.

Szekeres Adrien a Zenével a Rákbeteg Gyermekekért Alapítvány fellépőjeként nemes ügyhöz adta a nevét.
Szekeres Adrien a Zenével a Rákbeteg Gyermekekért Alapítvány fellépőjeként nemes ügyhöz adta a nevét.

- Melyik volt a legszebb karácsonyod?
- Azt gondolom, a legszebb az volt, amikor kilenc évvel ezelőtt éppen az első gyermekünket vártuk, s akkor költözünk be az első lakásunkba. Amikor az ember a saját otthonában díszíti a karácsonyfát, és a kislánya ott van a hasában, az elképesztő, fantasztikus érzés. Egyébként nekem mindig nagy öröm, ha együtt vagyunk, nyilván van ajándék, ami igazán jól esik, de az, hogy a család odaül mellém, a csodálatos hangulat, az mindig a legfontosabb, legértékesebb számomra.

- Megvalósultak-e a gimnazista kori álmaid, vagy maradt még abból, amit megálmodtál magadnak?
- Az arénával azért majdhogynem minden megvalósult, bár érdekes, hogy én nem vagyok egy számokat álmodó ember, aki úgy álmodik nagyot, hogy sokan legyenek, sok lemezt adjak el, sok pénzt keressek. Igazából az én elégedettségemet nem lehet számokban kifejezni, ilyen értelemben nem nagyon maradt semmi. Hiszen a legfontosabb dolgok már megvannak az életemben: egészségesek a körülöttem lévő emberek, akik fontosak nekem, azok legtöbbje ott van velünk, van két gyönyörű és okos gyermekem, egy fantasztikus férjem, az anyukám ugyanolyan odaadóan segít nekem, mint 39 évvel ezelőtt, ezekért hálás vagyok. Tulajdonképpen arra vágyom, hogy ezt így meg lehessen tartani.

- A számok, amiket emlegettél, kicsit a mostanság látható tehetségkutató műsorokra emlékeztetnek: ott szokták az eladott lemezek, a letöltések számával felkonferálni az előadókat. Nézed ezeket a tévében?
- Nem nézem.

- Pedig az első Megasztárban egy tanítványod is indult.
- Igen? Ezek érdekes dolgok, mert ha valaki eljött hozzám, hogy énekelni akar tanulni, majd sarkon fordult, mert rájött, hogy ez macerás, akkor már a tanítványom lett, és akkor ezt már el kell mondani valahol a médiában. Például most legutóbb a Voice-ban egy versenyzőről azt mondták, az én vokalistám, holott három éve nem dolgozom vele. Igen, van egy pont, amikor az ember nevét mindenki a zászlajára akarja tűzni, ami egyfelől jó dolog, vannak tanítványaim, akikre tényleg büszke vagyok, de régóta nem foglalkozom komolyan tanítással. Egyszerűen nem fér bele az időmbe, amióta megvannak a lányaim. Egy valaki mégis van, egy kislány, egy kilencedikes gimnazista - egyébként ő is irodalmi-drámai tagozatra jár Budapesten – akit nagyon tehetségesnek tartok, s nem szeretném, ha elrontaná valaki.

- Egy jótékonysági rendezvényen találkozhattak veled a szentesi nézők. Honnan az ismeretség az alapítvány létrehozójával, Seres Antallal, s mennyire jellemző rád ez a fajta tevékenység?
- Kezdetektől fogva. Mindig kell hozzá személyes indíttatás. Rengeteg levelet kapok, nagyon sokan megkeresnek, s nem tehetek mindegyik felkérésnek eleget, de ahol tudok, segítek. A gyerekekhez mindig érzékenyebben viszonyulok, ha egy gyerekről van szó, bármire képes vagyok. A Fivérek zenekarral Budapesten ugyanabban a teremben próbáltunk, s már másfél évvel ezelőtt beszélgettünk az alapítványról. Hívtak egy koncertre, de akkor éppen nem értem rá, most viszont nagyon örülök, hogy itt lehetek, remélem, jó helyre kerül a támogatás.

- Lenne bátorságod rákbeteg gyerekekhez bemenni?
- Nagyon rosszul viselem, túlzottan érzékeny vagyok. A családon kívül nevelkedő gyermekeknek szervezett Közösen-programokban is részt vettem, egyszer volt egy esemény, ami annyira megrázott, hogy elvonultam bőgni a sarokba, nem tudtam odaállni eléjük. Nagyon sok rossz történik a világban, de amikor gyerekekkel van baj, az rám erősen hat. Úgyhogy azt hiszem, nem nagyon lenne bátorságom hozzá, hogy betegekhez közeledjek. De örömmel segítek, az előző turnémon például gyermekotthonokkal is felvettük a kapcsolatot.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Elkészült a kerékpárút Szentlászlóig

Régi lakossági igény volt a szarvasi úti kerékpárút megépítése. Tovább olvasom