Délmagyar logó

2017. 06. 28. szerda - Levente, Irén 22°C | 35°C Még több cikk.

Kiss Tibor: A hiba is inspiráló lehet

A fesztiválszezon utolsó koncertje előtt beszélgettük Kiss Tiborral, aki hozzászokott, hogy a Quimby frontemberének nevezik – bár ma már többen viselhetnék ezt a címet. Szó esett arról, hogyan alkot a zenekar, kik jönnek el egy külföldi fellépésre, mi a különbség koncert és koncert között – ahogy arról is, tetten lehet-e érni a „klasszikussá válást".
– A Quimby frontembereként emlegetik: szereti-e, ha így hívják?

– Ezt is megszoktam már – nagyon sok mindent megszokik az ember, ha többször emlegetik. A zenekar elején elsősorban én voltam az, aki énekelt, és tudtuk a könnyűzene történelméből, hogy az ilyeneket, mint én, frontembernek szokták hívni. De most már egyre többen énekelünk, egyre többen vagyunk frontemberek, így szívesen megosztjuk ezt a szerepet. Azt is mondhatjuk, az egyik frontember, vagy díszpinty, az egyik toll a kalapon... teljesen mindegy számomra.

Kiss Tibor: A hiba is inspiráló lehet. Fotó: Karnok Csaba (galéria)

– El lehet mondani, hogy alternatív zenekarból „klasszikussá" váltak ezen a zenei területen... Milyen pontokon lehetett tetten érni ezt a változást?

– Szerintem idővel, ha megmarad egy zenekar, ilyesmi helyet foglal el a palettán. Klasszicizálódik, és ehhez az is hozzátartozik, hogy népszerű. Egyébként meg számunkra is furcsa volt, főleg az elején, amikor erre utaló gesztusok jöttek: mert ez azt is jelentette, hogy már elég idős a zenekar, most már biztos, hogy öregedünk. Ha visszaemlékszem a kamaszkoromra, ezekről a dolgokról inkább negatív elképzeléseink voltak. Hogy akkor az már biztos elmocsarasodó, punnyadt, kicsit álmosabb, energiátlanabb valami, de most nem érezzük úgy, hogy ez a jelentés annyira jelen lenne.

– Sok dalukat feldolgozzák és éneklik: ez az igény hívta életre a kottafüzetet is, amelyet idén adtak ki?

– Már nagyon régóta kérte a közönség egy része – gondolom azok, akik olvasnak kottát, tudnak használni egy ilyen anyagot. Egyébként nekünk sem rossz, hogy elkészült, előfordult már, hogy meg kellett néznünk egy dalt benne, milyen akkordjai vannak. Abban is szerencsés, hogy ha vendégzenészt hívunk, nagyon jól hangzik: figyelj csak, átküldjük a kottát! Hihetetlenül megkönnyíti a munkát.

Több ezren tomboltak a Quimbyre a SZIN-en. Fotó: Karnok Csaba (galéria)

– Mekkora felelősség a népszerűség a rajongótáborral szemben?

– Mi ebbe a felelősségbe annyira folyamatosan, lépésről lépére nőttünk bele, hogy nem is tűnt fel igazán. Annyira fokozatosan nőtt a közönségünk, hogy volt időnk megszokni, gyakorlatilag fel sem tűnt. Mire ide eljutottunk a négy-öt-tizenkét emberes koncertektől, minden lépcsőt „körbenyaltunk", egy emeletet sem tettünk meg lifttel, ezért nem hirtelen zúdult ránk a siker.

– Külföldön is egyre több a fellépés, idén európai turnén jártak. Mekkora a külföldi rajongótábor, és milyen nyelven énekelnek elsősorban?

– Magyarul éneklünk külföldön is, viszont van egy nagyon izgalmas és vegyes konferansz, amit Líviusz produkál – gyakorlatilag a világ összes nyelvén beszélünk, ez bebizonyosodott. Egyébként van spanyol refrénünk, német szöveges részünk, orosz és kínai betét – ez egy kis kulcslyuk, amin betekinthet egy idegen nyelvet beszélő ember a szövegeinkbe. Külföldön főleg klubkoncerteket adunk, ez ahhoz hasonlatos, mint 10-15 évvel ezelőtt a magyarországi koncertek. Ma már nagyon sokan jönnek el magyarok, mert ezekben a nagyvárosokban nagyon sok magyar él, dolgozik vagy tanul – van, hogy alig hallani külföldi beszédet. Ez is a népszerűséggel jár. Jártunk mi a korai időkben is sokat külföldre, és akkoriban iszonyatosan megörültünk, ha találkoztunk egy magyarral. Azonnal megitattuk-megetettük... Mára megfordult ez az egész, külföldön is a magyar közönség a bázisunk.

Quimby - Magam adom (SZIN 2012. 08. 25.)


– Képzőművészettel is foglalkozik: fest és rajzol. Mennyi ideje van erre a zenekar mellett?

– Vannak olyan időszakok, amikor jobban van idő rá, vannak olyanok, amikor kevésbé. Nyilvánvalóan mindenre kevés az idő. Tavasszal sikerült tizenvalahány képet festeni, aztán beindult a zenekar – onnantól kevesebbet. Nagyon sokszor a díszletekben is megjelenik ez az oldal: én a képzőművészetin diplomáztam, a trombitásunk, Dódi (Kárpáti József – a szerk.) iparművészetit végzett. A szövegekben is rengeteg képiesség van, meg olyan hangulat, amely sokkal inkább egy vizuális elme szüleménye. Mindig elégedetlen vagyok, mert ha kicsit többet zenélünk, azt érzem, kellene már festeni; ha meg többet foglalkozom festéssel, az van bennem, hogy többet kellene gitározni. Örök vívódás ez, több pólusú a fejem. Nehéz feldolgozni, hogy szerintem jó lehetnék valamiben, ha csak azzal foglalkoznék. Így örökké azt gondolom: egyikben sem vagyok elég jó. A tehetség mellett igenis az egy bizonyos dologgal töltött időből, az abba belefektetett energiából tudnak klassz dolgok születni. Ezt pontosan tudom, ezért zavar, hogy egy nap huszonnégy órából áll, nem pedig hetvenből.

– Végigkoncertezték az egész nyarat: mennyire fáradtak már a fesztiválszezon végére?

– Az az érdekes, hogy amikor elkezdjük a fesztiválszezont, kiszabadulunk a szabad terekre, iszonyatosan élvezzük, hogy végre kijöttünk a meleg, párás klubokból. Ilyenkor a vége felé pedig úgy vagyunk vele: éppen elég volt, jöhetnek a klubok. Ez a sokszínűség, sokféle játszótér inspirál minket. Ha mindig jó idő lenne és szabadtér, biztos, hogy reggae-t játszanánk. A csípős novemberek viszont más dolgokra inspirálják az embert – én abszolút elégedett vagyok a sokféle időjárással, helyszínnel. Egyébként ahhoz képest, amennyit koncertezni hívnak minket, nem vállalunk el olyan sok fellépést.

Több ezren tomboltak a Quimbyre a SZIN-en. Fotó: Karnok Csaba (galéria)

– A szeretteik már hozzászoktak ahhoz, hogy ritkábban látják ilyenkor a zenekartagokat?

– Ez is egy kétélű dolog: lehet, hogy sok a koncert, vagy stúdiózás van, és ilyenkor ritkábban látnak. Másfelől nem vagyunk többet távol, mint egy átlagos dolgozó ember, csak más ritmusban dolgozunk, és sokszor akkor, amikor másoknak szabadidejük van, ünnepelnek, szórakoznak. Kiváló keddjeink vannak meg hétfőink például. Egy ilyen piacon, mint Magyarország, szinte mindig haza lehet menni a koncertekről, kivéve amikor külföldön játszunk. Nem szokott ebből probléma lenni.

– Mi várható a közeljövőben a Quimby háza táján?

– Nem szeretek ígérni, de előreláthatólag még ebben az évben kiadunk együtt két DVD-t meg egy könyvet. Két teljesen különböző koncert DVD-s változatáról van szó: az egyik egy nagyon intim, 50 emberes, a másik egy nagyon nagy, Budapest Sportcsarnokos fellépés anyaga. Hozzá egy riportkönyv, amely a zenekar elmúlt 20-21 évét dolgozza föl sztorikban. Ősztől szeretnénk új dalokon is dolgozni. Kitalálni picit újra a rendszert, rájönni arra, miért van az, hogy az ennyi idős zenekarok vagy kimúlnak, vagy elunalmasodnak – negatív irányba mennek el. Erről sokszor nem csak a zenekar tehet, és tudom, arra oda kell figyelni, hogyan lehet hosszú és tartalmas útja egy ilyen produkciónak. Az, hogy mindig kitalálunk ötleteket, mint például a színházak, azért történik, hogy magunkat inspiráljuk. Mert a helyzet sokszor nem szülne inspiratív dolgokat.

Kiss Tibor: A hiba is inspiráló lehet. Fotó: Karnok Csaba (galéria)

– Hogyan zajlik az alkotás? Magukra zárják a stúdióajtót?

– Nincsen receptünk, mindenhol születnek ötletek: egy liftben, a próbateremben, a turnébuszban, jammelésből is. Nagyon sok mindent felveszünk, jók ezek az eszenciák, és kellenek olyan időszakok, amikor az elindult kis gyökereket, palántákat elkezdjük gondozni, és megnézzük, mi lesz belőlük. Az is előfordul, hogy kibérelünk egy házat valahol vidéken. Levonul a zenekar, két héten át csak próbálunk és főzünk. Úgy érezzük, ebből dupla lemezanyag lesz. Aztán később azt vesszük észre, hogy bár nagyon jó ötletek voltak, sehogy sem áll össze a lemez, és készítünk egy teljesen új anyagot. Ezért mondom, hogy nincs recept. Ha lenne, mi is örülnénk, mert tudnánk használni.

– Egy fesztivál közönsége mennyiben különbözik azoktól a koncertektől, amikor direkt a Quimbyre vesznek jegyet az emberek?

– Nagyon sokféle koncert van hangulat szempontjából. A szabadtéri fesztiválok hasonlatosak leginkább ahhoz, amit az ősi kultúrában ünnepnek hívtak: összegyűlnek az emberek, a varázsló elhinti a varázsport, és tánc van, zene. Amikor egy nagyon kicsi klubban vagy színházteremben vagyunk, más-más fényszögből lehet megnézni ugyanazokat a történeteket, dalokat.... ez számunkra izgalmas, és reméljük, hogy a közönség számára is. A kicsi klubban iszonyatosan számít a lezúduló energia. Az, hogy együtt izzadunk a közönséggel, és néha úgy megyünk le a színpadról, mintha megtisztultunk volna egy indián izzasztókunyhóban. Elnyúlik az ember és üres. Kitisztul. Aztán vannak komfortos koncertek, ahol nehezebb megőrülni, előhozni azokat az érzelmeket, amelyekre a hangulat egy fülledt helyen jobban rásegít. Éppen ezért soha nem lehet tudni, milyen lesz egy fellépés.

– Kedvenc koncert?

– Legfeljebb az elmúlt nyárra tudok visszanézni, és nagyon sokszor csak részletek maradnak meg. A Kobuci-kertben, Budapesten játszottunk, amikor jött egy irgalmatlan vihar. A szélét elkaptuk, volt eső is, szélvihar, de a közönség nem ment el. Lekapcsolták az áramot, a srácok tovább nyomták a dobshowt, és közben nagyon megőrültünk. Bizonyos daloknak annyira jót tett a villám, orkán, eső... egyből bedobtunk néhány szürreális dalt, amely illett a környezethez. Megjelent egy David Lynch-i világ. Leírhatatlanok azok a pillanatok, amikor belekerülsz a flow-ba, az áramlásba, amelyre még rásegít a természet is. Nekem ilyen pillanatok maradnak meg. Amikor felnézek, és villámlik, pont a refrén előtt: de jól jött ki! Ezeket nem lehet előre kitervelni. Az összes helyzet ilyen, ami segíti a spontaneitást. Akár az is, ha ledől egy cintányér, és valami elindul. A hiba is inspiráló lehet, mert más irányt vesz azonnal az agy és a gondolat.

Olvasóink írták

  • 2. Queenmargareth 2012. szeptember 09. 18:45
    „:)mekkora mákja volt a cikkírónak!!!:)Ez a Quimby, Magyarország legjobb zenekara! Hatalmas nevekkel, óriási tehetséggel, őrület!!!

    Szerintem is, mint sok más embernek! korunk egyik legnagyobb költője:Kiss Tibi!

    Líviusz szintén őrületes dolgokat tud produkálni és lenyűgöznek, mindig. De a többiek is:Balanyi, Gerdesits, Kárpáti, most hirtelen nem jut eszembe mindenki, bocsi.
    A D. Lynch-es hangulat a Bordély Boogie klipjében nyilvánul meg a legjobban.
    Imádom. Kösz a cikket! És kösz skacok!!!”
  • 1. tol 2012. szeptember 09. 11:46
    „ez Quimby? Mert nagyon jóóóó!”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Utolsó csápolás a SZIN-en

Nézd meg magad, hogyan pörögtél a SZIN utolsó napján! Ha ott voltál, rajta lehetsz valamelyik fotón - gigagaléria. Tovább olvasom