Délmagyar logó

2018. 07. 20. péntek - Illés 18°C | 27°C Még több cikk.

Bergman előzmények nélküli, és nincs folytatása: 100 éve született a filmtörténet magányos óriása

Zseniként és a modern filmművészet egyik legkiemelkedőbb rendezőjeként emlegetik Ingmar Bergmant. Még önmagát is nehéz természetűnek tartotta, magyar származású producerével, Faragó Katinkával mégis évtizedeken átívelő barátság kötötte össze az emberi lélek bugyraiban kutakodó művészt.
 Világszerte ünneplik

 A Bergman-rajongóknak különleges év az idei, mert világszerte programokat, konferenciákat és vetítéseket rendeznek a rendezőlegenda születésének jubileumára. Az emlékévet a művész által alapított, jelenleg a legnagyobb magánkézben lévő, az UNESCO világörökségi listájára is felkerült Ingmar Bergman Alapítvány koordinálja. Hazánkban többek között az Uránia mozi rendez emléknapot: ma este a cannes-i filmfesztiválon is bemutatott Bergman – A Year in a Life című életrajzi filmet láthatja a közönség Jane Magnusson rendezésében 18 órától, majd Bergman Egy nyári éj mosolyát vetítik.
– Ingmar Bergman a filmtörténet magányos óriása volt, munkássága előzmények nélküli, és nincs folytatása – kezdte Erdélyi Eszter, magyar nyelvet és irodalmat, illetve médiaismeretet tanító középiskolai tanár, a Szegedi Tudományegyetem Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszékének szakmódszertani oktatója.

 Napra pontosan száz éve, 1918. július 14-én látta meg a napvilágot Ingmar Bergman, egy lutheránus lelkész gyermekeként Uppsalában. A szigorú, vallásos nevelés alaposan megismertette az elfojtással és szorongással a svéd művészt, aki képzelőerejével feledtette a mindennapokat. 19 évesen hagyta el a szülői házat, hogy színházrendezőnek álljon, megkezdve ezzel egyedülálló, örök érvényű, nehéz kérdéseket boncolgató életművét.

 Viharosan alkotott maradandót

 Az elismerés azonban nem hullott az ölébe: már a negyvenes évek közepétől írt forgatókönyveket, és 1946-os első önálló rendezésétől, a Válság című filmtől több mint tíz év telt el munkával, mire igazán nagy sikereket ért el. Frusztráltságát gyomorbántalmai súlyosbították, így saját bevallása szerint is elviselhetetlen volt ezekben az években.
A magyar származású Faragó Katinka nemcsak elviselte, hanem barátjaként szerette a rendezőlegendát. Fotó: Micke Grönberg/Sveriges Radio
– Akkoriban nem volt túl kedves. Sokan féltek tőle, mert fájt a gyomra, emiatt sokat kiabált, nagy cirkuszokat csinált, ezért nem akart vele dolgozni senki, így kerülhettem hozzá. Engem szeretett, mert én annyira féltem, hogy nem beszéltem – emlékezett vissza közös munkájuk kezdetére nevetve Faragó Katinka, aki a forgatásokon a vágási munkákhoz asszisztáló, úgynevezett „scriptgirl"-ből lett Ingmar Bergman producere és barátja. Katinka családja zsidó származása miatt menekült Svédországba a második világháború ideje alatt, a producer asszony ma is ott él. (Megkeresésünkre azt válaszolta: szívesen mesél a rendezőről, de inkább személyesen ad interjút, mikor legközelebb, szeptemberben Budapesten jár. Így most korábbi, Veiszer Alinda újságírónak adott interjújából idézünk.)

 A rendező már ebben a szorongásoktól terhelt időszakban is maradandót alkotott: – Bergman előfutárnak is tekinthető bizonyos szempontból, mert már 1948-ban elkészítette a Börtön című filmjét, amelyben a művészi megszólalás lehetőségeit feszegeti. Ez a gyakorlat csak tíz évvel később jelentkezett szélesebb körben a modern filmes elbeszélésben – magyarázta Erdélyi Eszter.

 Sakkozni a halállal

 A fordulópontot az 1957-es év jelentette számára, ekkor jelent meg a pestis tizedelte Svédországba hazatérő keresztes lovagról szóló filmje, A hetedik pecsét. Az alkotás nemzetközi siker lett, a halállal sakkozó lovag jelenete kultikussá tette. Ugyanebben az évben jelent meg A nap végén című filmje, amelyben egy idős orvos mentálisan és fizikailag is a halálába utazik, eközben újraéli és -értékeli életét a rátörő emlékek és álmok segítségével.

 – A mai nézőt szerintem egyértelműen a látvány nyűgözheti le a Bergman-filmekben. A fény és árnyék ellentéteinek művészi megragadása, az elvont gondolatokhoz, elmélyült lelkiállapotokhoz, mondanivalóhoz tökéletesen kiválasztott helyszínek (például a Farö-sziget) jelentik Bergman munkásságának egyik nagy teljesítményét. Ebben nagy szerepe van a szintén Oscar-díjas operatőrének, Sven Nykvistnek. A ma már sokszor nehézkesnek, veretesnek, megkockáztatom: kongónak tűnő, végeláthatatlan monológok és irodalmias párbeszédek egy olyan látványvilággal és színészi játékkal kapcsolódnak össze, amelynek nagysága nem fakul, és sokkal közelebb visznek bennünket a lényegi megértéshez – elemzi a rendező munkásságát a médiatanár.
Bibi Andresson, Ingmar bergman és Liv Ullmann a Persona sajtótájékoztatóján, 1965-ben.
Fotó: AB Svenk Filmindustri
 Ingmar Bergman a színészeivel is különleges kapcsolatot alakított ki, sok művész, így például Erland Josephson, Bibi Andersson vagy Liv Ullmann is gyakran szerepelt a rendező filmjeiben – utóbbitól gyermeke is született. „Meg tudnám ölni azt, aki valami rosszat mond a színészeimre"– mondta egyszer a művész. – Bergman sztárjai más rendezőknél soha nem voltak olyan jók, mint nála. Ennek oka a kölcsönös bizalom volt – véli egykori producere, Katinka.
Élete számokban. Bergman több mint 60 filmet forgatott, 170 forgatókönyvet írt. Ötször nősült, és nyolc gyermeke született.

Lelkünk mélyén kutatott

A tehetséges írónak is bizonyuló rendező műveit témaválasztásai tették még felejthetetlenebbé. A modern ember magányát, lelki sivárságát és a kiüresedő kapcsolatok fájdalmát, az elmúlással való szembenézést, a lélek kiszámíthatatlanságát és az élet értelmét vizsgálta. – A „valamire" rájönni, valaminek a nyomára bukkanni, valamit felismerni, a másik embert megismerni, ne adj’ isten: szeretni akarni – mind-mind visszatérő témája a Bergman-filmeknek – mondta Erdélyi Eszter.

 A svéd művész nemcsak a gyakran komor, elmélyült témák érzékletes ábrázolásában jeleskedett, de pályája érettebb szakaszában olyan közel hozta mondanivalóját a nem szerzői filmekhez szokott nézőkhöz is, amennyire keveseknek sikerült a modern film történetében. Kilencszer jelölték Oscarra, de „csak" a legjobb külföldi film díját kapta meg háromszor a Szűzforrás, a Tükör által homályosan és a Fanny és Alexander című filmjeiért. Utóbbi 1982-ben jelent meg tévéfilmként, a közönség szélesebb rétegét megszólítva.
Bergman ekkor már világszerte elismert művész volt, de a kritikákat mindig a lelkére vette. Szilárd elképzelései voltak, de meghallgatta az általa elismert emberek véleményét is – még ha ezek a párbeszédek olykor parázs vitákká is váltak.

– A Fanny és Alexander forgatásán a ló meghátrált a kamerától. Bergman akkor dühösen azt mondta nekem: ezért nem fizetsz a tulajdonosának! Persze akkor már kifizettem a lovas embert, nem ő tehetett róla, hogy így alakult – meséli Faragó Katinka, akivel mély barátság kötötte össze a rendezőt annak 2007-ben bekövetkezett haláláig. A producer asszony számára az utolsó találkozás emlékezetes maradt: – Kilenc hónappal a halála előtt találkoztam vele személyesen. Akkor azt mondta: mi sosem kiabáltunk egymással, csak oktatási célból!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Az Arénéba tér vissza Budapestre a világhírű ausztrál zongoraművész, David Helfgott

Az Arénéba tér vissza Budapestre a világhírű ausztrál zongoraművész, David Helfgott
A művész - akinek nem egyszerű életútját az Oskar-díjas Ragyogj című életrajzi drámából ismerhetjük… Tovább olvasom