Délmagyar logó

2016. 12. 08. csütörtök - Mária -5°C | 3°C

Csőre Gábor: a szinkron nem megy a színpad nélkül

A kezdetektől fogva Csőre Gábor adja Eric Cartman szinkronhangját a South Park című rajzfilmsorozatban: úgy véli, a figura azért szimpatikus, mert a bennünk rejlő butaságot jelképezi. Rengeteg szinkronszerepe mellett színpadi színésznek tartja magát – vallja, előbbit nem lehet színpadi tapasztalat nélkül végezni.
– Már a 15. évadban szinkronizálja Eric Cartmant a South Park című, többszörös Emmy-díjas amerikai rajzfilmsorozatban. Cartman nem egyszerű figura, és nem is túl pozitív: mennyire volt könnyű megbarátkozni vele?
– Igaz, hogy nem egyszerű figura, de ő a bennünk rejlő gonosz. Mindenkinek azért szimpatikus, azért tud a rajzfilm főhősévé válni, mert a bennünk bujkáló butaságot jelképezi. Vicces figura. Én máshonnan nézem, nekem könnyebb ilyen szempontból azonosulnom vele. Bennem is van nyilván Cartman, meg van egy csomó más, mint ahogy minden emberben. Ez a rajzfilm erős tükörtartás a mai civilizált világnak, én nagyon szeretem. Sok sorozatot lenézünk mi, európaiak, mert amerikai – közben ez az egyik legeurópaibb ízlésű sorozat. Sokszor nem európai témáról szól, de a társadalomkritikája, a hihetetlen szabadszájúsága, az, hogy minden réteg elé erős tükröt tart – nekem nagyon szimpatikus. És a végén mindig a jó győz! Ha igaztalanul bántják a melegeket, a zsidókat, a négereket vagy akár a kanadaiakat, a végén mindig megmutatják: elviccelődtünk vele, de nem ez a véleményünk.


– Mesecsatornákon rajzfilmekben is hallhatják a hangját a gyermekei. A South Parkot mikortól engedné nézni nekik?
– A célközönség az értelmiség, gimnáziumtól felfelé. Az, hogy gimnáziumtól lefelé is nézik, egy dolog – talán egy 14–15 éves ember már nem csak a káromkodást hallja meg benne, de azért ennél lejjebb nem mennék. Bármilyen alkotásnak, amely legalább félig művészi, ha jó, több síkja van. Ennek minden síkját egy nem megfelelően tájékozott ember biztos, hogy nem érti meg – így veszélyes is lehet, mert félreértelmezheti.

Színdarab Olaszliszkáról.
A tavalyi Pécsi Országos Színházi Találkozón is játszották Borbély Szilárd Az olaszliszkai című darabját, amelyből rádiójáték is készült: a darab egyik kiindulópontja Szögi Lajos tragédiája. – Ez egy nagyon érdekes történet volt – mesélte Csőre Gábor, milyen élmény volt az előadásban játszani. – Nekem nagyon megrázó volt az olaszliszkai történet, harag bujkált bennem pró és kontra. Aztán olvastam arról, hogy odazarándokoltak a faluba haszid zsidók a csodarabbi sírjához, és őket is „elintézték", idegennek tekintették. Emlékszem Szögi Lajos tragédiájára, erre a másikra – és hozzá jön az a tragédia, hogy a cigányok milyen körülmények között élnek ott: ez hogy a francba lehet? Erre egyszer csak születik belőle egy görög tragédiaszerű darab, amelyet ráadásul a barátom rendezett – a forma ellenére teljesen magyar: ebben a hatalmas népkeveredésben, amiben mi itt, a Kárpát-medencében élünk, falvak népességei változtak meg, az emlékeik meg közben ott maradtak. Olaszliszka volt magyar falu, volt zsidó – őket elvitték Auschwitzba –, jöttek a cigányok, a magyarok tőlük már félnek... Akik most ott vannak, ott kell hogy éljenek és boldoguljanak, és nem mind követte el ezt a szörnyű tettet – borzalmasan furcsa a történet.
– Rengeteget szinkronizál, de elsősorban színpadi színésznek vallja magát: jelenleg is öt darabban játszik a Vígszínházban. Mennyire lehet ezt a két tevékenységet összehasonlítani?
– Én úgy közelíteném meg, hogy minden színész-művészeti dolog alapja, alfája és ómegája a színház. Játszhat az ember filmekben, rádiójátékban, tévésorozatokban vagy kabaréban – most éppen játszom egy kabaréban is –, szinkronizálhat, mindegyik esetben fontos a színészet összművészeti részének bizonyos dolgait felhasználni – de az egészet a színházban éli ki az ember. Én vallom, nincs olyan szakma, hogy szinkronszínész. A legjobbaknak is – amennyire én tudom –, akik sajnos már nincsenek színháznál, volt színpadi tapasztalatuk. A szinkronizálást nem lehet valamiféle színpadi tapasztalat nélkül végezni.

– Egy interjúban említette: megjegyezték, hogy amikor a Zsákos Frodót alakító Elijah Woodot szinkronizálta, még az arca is olyanná változott, mint a színészé...
– Ezt az az ember mondta, aki engem nézett kívülről. Lehet, hogy én vagyok csak ilyen, de azt gondolom, hogy más kollégák is – ahogy nézem őket, amikor dolgoznak. Nem lehet elválasztani az egyiket a másiktól, nyilvánvalóan hatással van rám az ember, aki játszik. Amikor mondjuk azt játszom, hogy elvesztem a családomat, mert rájuk esett egy bomba – ha megpróbálom igazul játszani, nem tehetem meg, hogy ne hassanak egymásra az érzékeim, és az arcom ne változzon meg. Nem tudom a kettőt függetleníteni egymástól, mert ezek a dolgok összefüggenek az emberben. Meg hát színészből vagyunk.

– Segít a szinkronizálás a színpadi munkában?
– Talán gát is lehet, de én azt gondolom, igen. Rengeteg olyan karakterrel találkozom, amellyel a színpadon nem találkoznék, mert egy évben játszom négy-öt szerepet – elképzelhető, hogy többet, ha egy darabban több szerepet alakítok. Szinkronizálás közben naponta találkozom öttel, tízzel, vagy ahányra hívnak. Ez tréningben tartja az embert. Amikor hívnak egy dán filmbe fociedzőnek, aki szuszogós, nagydarab ember – ami én nem vagyok, de még lehetek –, azt meg kell tudni hangban is oldani. Majd szinkronizálom Adam Sandlert, aki a legújabb filmjében magát és a nővérét is alakította, másnap pedig egy aggódó pingvinapukát, akinek Elijah Wood adja a hangját.

– Szabadidegében versenyhorgászattal is foglalkozik, a Fishing&Hunting csatornán műsort is vezet a témában. Mi fogta meg a horgászatban, és mióta része az életének?
– A Reviczky Gábor és Trokán Péter fémjelezte színész horgászválogatottba kerültem be, amely még mindig létezik. Ekkor még csak keszegeztünk, pontyozgattunk, eljárogattunk versenyezni. Egyre jobban elkezdett érdekelni a pergetés – a rablóhalas horgászat műcsalival –, elkezdtem olyan versenyekre járni, és egyre jobban élvezem. Egy babiloni agyagtáblán találtak egy idézetet, miszerint a horgászattal eltöltött időt az istenek nem számolják bele az ember életébe. Ez nálam is így van – akkor mosódik ki az agyam igazán, akkor tudok kicsit magamban lenni, amikor horgászom. A csatornára pedig úgy kerültem műsorvezetőnek, hogy kerestek egy olyan embert, aki ért ahhoz, amit beszél. Bár én annyira nem értek hozzá, mint azok az emberek, akikkel sokszor interjút készítek, de valamennyire tudok kérdezni a témáról, és ez már nagyon jó dolog. Ladányi Tamással, akivel nagyon jó barátok lettünk, horgászviszonylatban is egész jó műsorokat készítettünk, ez talán folytatódik jövőre is.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Mégsem károsak az olajban sült étkek

Mégsem károsak az egészségre az olajban sült ételek, de csakis akkor, ha olíva- vagy… Tovább olvasom