Délmagyar logó

2017. 11. 18. szombat - Jenő 5°C | 8°C Még több cikk.

Lévai Katalin: Van bennem erő a szárnyaláshoz

Szociológusként kezdte, politikusként és íróként folytatta Lévai Katalin, aki hét regénye mellett színdarabokat is ír. Faggattuk szociális érzékenységről, családtörténetről és női szerepekről. Arról is mesélt nekünk, milyennek élte meg Venezuelát, amikor választási megfigyelőnek hívták.
Lévai Katalin: Van bennem erő a szárnyaláshoz (galéria)

– Ha megnézzük a pályáját szociológusként, esélyegyenlőségért küzdő politikusként, íróként, feltűnik a szociális érzékenység. Honnan hozta magával?

– A szüleim is ilyen emberek voltak. Több oldalról is kisebbségi családból származom, anyai ágon szerb vagyok – erről is szól a legutóbbi regényem –, és nagyon sokszor megtapasztaltam, milyen kisebbségiként élni egy országban. Egy olyan házban nőttem fel – ott írom ma is a regényeimet, ahol megszülettem és ahol a gyerekkoromat töltöttem –, ahol a bérház nagyon szépen kifejezi a kettéosztott társadalmat. Az utcai fronton polgári lakások vannak, a másik oldalon, a cselédlépcső környékén a szegények laktak. A két világ ugyanúgy elvált egymástól, ahogyan a társadalomban. Olyan általános iskolába jártam Budapest VIII. kerületében, ahol sok szegény gyerekkel tanultam együtt. Számomra természetes volt a sokféleség, sokszínűség elfogadása. A mamámék a rokonaikkal szerbül beszéltek, a papámék olaszul – az apai nagymamám ugyanis olasz volt. Elfogadó lettem mindenféle mássággal szemben, és azt hiszem, ez elsősorban a családi hátteremnek köszönhető.

Lévai Katalin: Van bennem erő a szárnyaláshoz (galéria)
– Tizenöt szakmai kiadványban működött közre: miért kezdett el regényeket írni?

– Egész életemben kettős világban éltem. Kicsi gyerekkoromtól kezdve kitaláltam magamnak meséket. Mindig volt egy gazdag fantáziavilágom, de nagyon sokáig nem mertem megírni, nem mertem kiadni magam. El kellett érnem egy bizonyos kort ahhoz, hogy merjem lehántani magamról a szakmai védőpáncélt, és ne csak szakcikkeket, esszéket írjak. A Nő szerint a világ című 2000-ben megjelent könyvem egy része már széppróza. Akkor éreztem meg, hogy nekem ez az utam, és van bennem erő a szárnyaláshoz. Már nem akarom eltitkolni, hogy ki vagyok, és mik az érzelmeim. Az emberek mindig kérdezik, honnan merítek: fikciót írok, de mindig nagyon sok személyes élményt használok fel. Már a hetedik regényem készült el idén, ez az Anyám évszázada. Írtam két drámát is: az Edelmann Lisa hagyatékát a Zsidó fesztiválon mutatták be a Spinozában, most pedig a Párnakönyvet írtam át színdarabra. Én játszom benne az írónőt – pontosabban narrátorszerepem van, nem kell játszani, csak magamat alakítani. Közben írok egy harmadik színdarabot is, két nagy színész párizsi szerelmének történetét.

Lévai Katalin: Van bennem erő a szárnyaláshoz (galéria)
– Sok írásában kap központi szerepet a családtörténet. Mozgatja az írásnál a saját családjának megismerése?

– Az Anyám évszázada erről szól. Engem hihetetlenül izgat a múlt: fél lábbal mindig a múltban élek, és azt nagyon jól össze tudom illeszteni a jelennel. El is mentem abba a kis faluba, ahonnan a nagyszüleim feltételezhetően Budapestre vándoroltak 1900 körül. A pesti szerb negyedben telepedtek le: onnan indul a történet, hogy bemutatom az akkori lüktető, fejlődő, iparosodó Budapestet, amely szépen befogadta a szerb kisebbséget. Az új regényemben benne van a XX. század: nem csak a családom, a magyarok, hanem a szerbek történelme is, szerb nézőpontból. Olyan eseményekről is írok, mint az újvidéki mészárlás, amikor magyarok öltek szerbeket, aztán néhány év múlva szerbek magyarokat bosszúból... Így tudtam rekonstruálni a családom történetét. Megrázó élmény volt visszamenni a múltba, olyan emberekről írni, akiket soha nem láttam, mert a nagyszüleimet nem ismertem, meghaltak még a háború előtt. Nagyon megható volt a mamám emlékeiből, a helyszínekből és a történelmi ismeretekből felépíteni az egykori életüket.

Lévai Katalin: Van bennem erő a szárnyaláshoz (galéria)
Lévai Katalin

Politikus, európai parlamenti képviselő. Szociológus, író Budapesten született 1954. május 22-én. A Külkereskedelmi Főiskola angol-német szakán szerzett diplomát, majd elvégezte az ELTE szociológia és szociálpolitika szakát, szociológusként megszerezte a doktori és kandidátusi fokozatot. Volt tudományos kutató, oktatott a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, külföldi egyetemeken. Magyarországi és Európa-parlamenti politikusként az esélyegyenlőség volt a fő területe: az Európa Tanács „Nők és férfiak esélyegyenlősége" Bizottságában képviselte Magyarországot, volt esélyegyenlőségi miniszter a Medgyessy-kormányban, 2008 szeptemberében Európai Charta néven mozgalmat indított az erőszak, a szélsőségek, a gyűlöletkeltés ellen. Házas, egy lánygyermeke és egy unokája van. Az írás mellett egyetemen tanít.

– A nők kiteljesedése az őket övező sztereotípiák, elvárások közepette: az egyik fő témája, amelyből esszékötetre készül...

– Rettenetesnek tartom azt, hogy megint eltűntek a női társadalmat érintő kérdések a napirendről és a közéletből. Úgy tűnik, ezek sehol nem fontosak senki számára, sem a közszereplők, sem a politikusok nem törődnek azzal, hogy mi történik a legnagyobb magyar kisebbséggel. Nem csak írni szeretnék erről, más formában is szeretném bevonni a köztudatba – még gondolkodunk rajta, hogyan.

– Szabadság, szerelem címmel zajlik egy beszélgetéssorozata neves személyiségekkel. Hogyan választja ki a meghívottakat?

– Érdekes személyiségeket hívok, és azt hiszem, inkább érettebbeket. Ösztönösen majdnem mindig mintha idősebb embereket keresnék. Nagyon szeretem az időseket, mert nekik már van élettapasztalatuk, életanyaguk. Szeretem azt is, amikor majdnem egy generációhoz tartozunk valakivel, ha értjük egymást, nem kell magyarázatot fűzni a gondolatainkhoz... És hát olyan embereket próbáltam találni, akik valódi teljesítményt tettek le az asztalra, és értéket képviselnek. Rengetegen voltak már: Vekerdy Tamás, Vitray Tamás, Ranschburg Jenő, Heller Ágnes, Bánsági Ildikó, Spiró György, Karinthy Márton, Békés Itala.

– Politikusi pályája néha érdekes kalandokba „sodorja": a nem túl távoli múltban Venezuelába hívták meg választási megfigyelőnek. Milyen élményekkel jött haza?

– Életemben először jártam Dél-Amerikában, és nagyon érdekes volt megtapasztalni, mennyire más az emberek viszonya az élethez, a politikához. Egy mélyszegénységből, nagy arányú analfabetizmusból induló ország keresi a kiutat. Nagyon fontos az ott élők számára, hogy találjanak egy szeretett vezért, akiknek elhiszik, hogy fel tudja számolni a nyomort, az analfabetizmust – és ezt Hugo Chavez személyében vélik megtalálni. Hisznek abban, hogy van egy ember, szinte népmesei hős, aki majd kivezeti az országot a nehéz helyzetből. Közben az ország rendkívül gazdag olajban, és akár modernizációs politikát is folytathatna. Egyébként sok problémával küzd az ország, nincs például közbiztonság. Minket motoros rendőrök védtek az utcán. Láttam, mennyire kettészakított az állam: a borzasztó nagy gazdagság áll szemben a rettenetes szegénységgel. Nagy élmény volt, hálás vagyok a meghívásért, de szomorú volt látni, hogy hosszú távú megoldások nem igazán mutatkoznak, csak kármentés zajlik.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Lelkileg is padlón: Bajor Imrének alig van munkája

A Blikk úgy tudja, a színésznek jelenleg nincs fix bevételi forrása, a barátai pedig aggódnak érte. Tovább olvasom