Délmagyar logó

2018. 07. 18. szerda - Frigyes 18°C | 27°C Még több cikk.

Nélkülözés a szabadság álarca mögött: nagy sikert aratott Sándor Pál új filmje, a Vándorszínészek

Déryné, Kántorné, Megyeri, Petőfi, Arany - ha vándorszínészetről van szó, az ő nevükkel - legalább az iskolapadban - mindenki találkozott. Sándor Pál rendező most nem középiskolás fokon ragadta meg a témát: kalandos, 19. századi roadmovie-t forgatott a vándorszínészek életéről.
 Vándorszínészet

 A vándorszínészet kicsit megtévesztő fogalom, tudjuk meg Gajdó Tamástól. Azt a jelenséget is vándorszínészetnek nevezzük, amikor nagyobb társulatok huzamosabb ideig, akár pár éven keresztül ugyanabban a városban játszanak, és csak azután állnak tovább. A klasszikus vándorszínészet esetén nincsen állandó színházépület, és nincs akkora közönség sem, ami hosszabb ideig el tudna tartani egy társulatot. A vándorszínészetnek több szintjéről beszélhetünk. A pár fős trupptól a nagyobb társulatig minden előfordulhat. Ez a színházi forma ráadásul 1837-ben, a Pesti Magyar Színház megalapításával sem szűnt meg. A vidéki városokban a színházépületek majd csak a század végén épülnek fel, még a debrecenire is majd 30 évet kell várni, de még ekkor sem beszélhetünk arról, hogy egy évig ugyanaz a társulat játszana ugyanott.
„Tudod-e, mi vagyok? Színész. De most már örökre az vagyok, az maradok, e jelszóval: áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell" – írja Petőfi Sándor költő 5 évvel az 1848-as forradalom kitörése előtt egykori barátjának, Szeberényi Lajosnak. Büszke és meghatott a ténytől, hogy befogadta egy vándortársulat, s immár – szülei nagy bánatára – színészként járhatja az országot. Ha az ő leírásai és versei alapján képzeljük el a vándorszínészek életét, biztosan romantikus, vadregényes, kalandokkal, túlfűtött érzelmekkel teli, vonzónak, szabadnak tűnő világ tárul elénk, amely jó alapja lehet egy nagyjátékfilmnek is.

Sándor Pál rendező is így gondolhatta ezt, amikor új, Vándorszínészek című filmjét készítette, ami csütörtökön debütált a mozikban. Verekedés, akasztás, csábítás, párbaj és lángoló szerelem – ezt ígéri a film előzetese a nézőknek.

1842-ben járunk. Egy katona (Mohai Tamás) 24 órás eltávot kap, ám mielőtt vissza kéne térnie a sereghez, megnéz egy előadást, aminek a végén verekedésbe keveredik, leütik, és csak három nap múlva tér magához a színészek ekhós szekerén. Innentől kezdve azonban – miután nem tért vissza időben – szökevénynek számít, és bujkálnia kell. Nem lát más megoldást, csatlakozik a társulathoz, és kezdetét veszi a kalandos utazás.

 Lump társaság

 Ám más oldala is van ennek a világnak. „Képzeld a nyomort! Padon hálni, kabáttal takarózni, s kölcsönkérni ruhát, míg az ember mosat. És ez rajtam történik, kit szegény öreg szüleim minden vagyontalanságok mellett, kissé mégis elkényeztettek" – ezt már másik jeles költőnk, Arany János írja 1855-ben Gyulai Pálnak, miután belekóstolt a vándorszínészlétbe.

 Gajdó Tamás színháztörténész szerint az emlékezet valóban megszépíti kicsit ezt a világot, szabadnak és korlátok nélkülinek mutatja az vándorszínészek életét, túlidealizálva azt, pedig az igazság ettől azért elég távol áll. – Alapvetően nem volt annyira vonzó pálya a 19. században színésznek lenni, a társadalom ki is közösítette őket. Még a 20. század közepén is beszedték a ruhákat az udvarról, ha jött egy társulat. Nem volt jó hírük, ami részben az ő hibájuk, ám a körülmények sem annak kedveztek, hogy megbízható emberek képe alakuljon ki róluk – kezdi a szakértő.

Városok adósai

Nem volt könnyű a korabeli színészsors: esőben, hóban, fagyban vándoroltak, mert nem léteztek még a mai értelemben vett állandó színházak, állandó társulattal. – Közben élték az életüket: szerettek, házasodtak, szültek, betegek voltak, a gyerekek meghaltak, vagy már nagyon korán dolgozni kezdtek a felnőttekkel együtt. Nem tudták, mit esznek holnap, merre virrad rájuk a következő nap. Általános dolog volt, hogy adósak maradtak egy-egy településen. Ha pedig valahol adósak maradtak, oda már nem mehettek vissza. Ez meghatározta a mozgásterüket is. Legtöbbször emberhez méltatlan tengődés volt számukra az élet, amelyet áthatottak a zárt közösségben fellobbanó indulatok, az intrikák és a kenyérharc – folytatja, és hozzáteszi, a színészek a szerződésben kikötött gázsit nagyon ritkán kapták meg, pedig igazán szép összegek szerepelnek a fennmaradt szerződésekben.
Mohai Tamás a szökött katona szerepében, aki csatlakozik egy vándortársulathoz, élete legnagyobb kalandjába keveredve.
Mohai Tamás a szökött katona szerepében, aki csatlakozik egy vándortársulathoz, élete legnagyobb kalandjába keveredve.
Első magyar színház. A Pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-én nyílt meg a mai Astoriánál. Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című előjátékát, majd Eduard von Schenk Belizár című szomorújátékát játszották először. Első igazgatója Bajza József volt.

 Ókor középkori jelmezben

– A bevételből fedezték az előadások napi költségeit, így a végére alig maradt pénz a fizetésekre. Ez nyilván elégedetlenséget szült, ami ahhoz vezetett, hogy állandóan osztódtak a társulatok. Meg-megszöktek a színészek, akik aztán összeálltak, hogy újabb társulatot alapítsanak. Így folyamatos volt a színészhiány, de igazából a darabhiány is, hiszen akik megszöktek, ellopkodták az igazgató könyvtárából a színdarabok kéziratait, így az ott maradtak nem tudtak mit játszani – meséli Gajdó Tamás. – A vándortársulatok általában több család összefogásának köszönhetően jöttek létre. S bár voltak nagyobb, híresebb társulatok is, legtöbbjük elég szegény volt – mondja Gajdó Tamás, és beavat, díszleteket, jelmezeket – épp a pénztelenségből adódóan – a helyi lakosoktól kaptak kölcsön.

 – Ebből számtalan művészi egyenetlenség adódott. Minden további nélkül játszottak ókori darabot középkorinak tűnő ruhákban, de általában a díszletek sem voltak korhűk, és a szereposztás sem mindig volt tökéletes, hiszen csak a rendelkezésre álló színészek tudták eljátszani a szerepeket, akkor is, ha nem illett rájuk, vagy nem voltak annyira tehetségesek – világít rá, és hozzáteszi, úgy sejti, az előadások többségének csekély lehetett a művészi értéke. Ez viszont nem azt jelenti, hogy feltétlenül jelentéktelen darabokkal próbálkoztak volna. Petőfi is ír arról, hogy jutalomként Shakespeare Learjében játszhatta a bohócot.
Munkácsy festménye a búcsúzó Petőfiről.
 

Shakespeare a színlapon

 – Tudták, hogy milyen műveket kellene játszani, de hogy a színlapon mi szerepelt, és végül mi került színpadra, nagy talány. A ma is látható darabok mellett akadtak vitézi játékok, lovagi drámák, énekes játékok is – nyilván utóbbi volt a legnépszerűbb. Déryné, a kor egyik leghíresebb színésznője is ilyen énekes játékokban kezdte, csak később játszott operákban is. Változatos volt a műsor, de törekedtek rá, hogy komoly darabokat is repertoáron tartsanak. Csak a színvonal volt kérdés – világít rá a szakértő.

– Általánosan jellemző volt, hogy a vezető társulatok műsorát másolgatták le, és leginkább a német társulatok darabjai hatottak rájuk – folytatja, és megmagyarázza, ez azért volt így, mert ekkoriban a városi polgárság jelentős része német ajkú. A magyar nyelv terjedése szempontjából tehát nagyon is fontos volt a vándortársulatok jelenléte, szerepük egészen egyértelmű, tagadhatatlan a magyarosodás folyamatában, ért egyet Gajdó Tamás.
 Az első opera-énekesnő

Az első magyar opera-énekesnő, egyben korának legnépszerűbb vándorszínésze is Déryné Széppataki Róza volt. A visszaemlékezések szerint rekedtes beszédhangú nő szubrettként érte el legnagyobb sikereit. „Maga a személy nem volt nagyon szép, sőt deformis és kivált a szája szörnyű nagy, de a teatromon igen ügyes, és a hangja nagyon-nagyon tiszta és kellemetes" – írta róla egy kortársa. Neve már 30 éves korára fogalommá vált, 54 évesen búcsúzott a színpadtól. Memoárja, visszaemlékezései sokat elárulnak kor színházi viszonyairól.
Déryné Széppataki Róza kora sztárszínésznője volt, egyben az első magyar operaénekesnő.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Két héten át lesz látható a fotótörténeti ritkaság a Magyar Nemzeti Múzeumban

Két héten át lesz látható a fotótörténeti ritkaság a Magyar Nemzeti Múzeumban
A Magyar Nemzeti Múzeum az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 170. évfordulója alkalmából… Tovább olvasom