Délmagyar logó

2017. 05. 27. szombat - Hella 14°C | 24°C Még több cikk.

Polyák Lilla: sztepp és matek

Polyák Lilla a Madáchban lett ismert. A Operett Színházban megmondták, nem lesz a színháza arca, mert túl sokfelé jár fellépni.
Ideje volt már Polyák Lillával interjút készíteni a Lilla magazinba. A műfaj első számú szabálya, hogy a beszélgetőpartnert – írásban – magázzuk, bármilyen fokú és mérvű is az ismertség. Mégis engedjenek meg ennyi személyeset: nehéz, pontosabban nem is megy magázódni azzal a lánnyal, akivel együtt próbáltuk a földrajzdolgozatok kérdéseire a választ megtalálni. Lehet, nem lesz szokványos ez az interjú, de talán megismerik a padtársamat: Polyák Lillát.

– Neked megy még a másodfokú egyenlet megoldóképlete?
– Szerintem azt is rólad másoltam...

– Elkeserítelek: nem. Sőt, emlékeim szerint matekból jó voltál. Lilla, a jó tanuló, akit persze mindig vittek a versmondó versenyekre, s azokon rendre nyert is. No meg a Szandit utánozta, viccesen. Így utólag azt mondom, nem csodálkozom a pályaválasztáson, bár nem tűntél olyan szereplős típusnak.
– Most sem vagyok az. A szereplés a színpadra tartozik. Már gyerekként is el tudtam választani a kettőt; a „büfészínészet" nem erősségem. Szívesebben ülök inkább és hallgatok egy társaságban.

– És van is kit?
– Például a férjemet (Homonnay Zsolt színészt – a szerk.). Ő egy pillanat alatt a társaság középpontja lesz. Külön élvezem, amikor ugyanazt a történetet tizedszer hallva egyszer csak azt tapasztalom, hogy egyre jobb a sztori. Otthon aztán, amikor mondom neki, hogy vicces volt ugyan, de nem egészen így történt, halálosan megsértődik. Ő ugyanis annyira beleéli magát, hogy már fel sem tűnik neki: ismét rátett egy réteget. De jó ez így.

– Én vittelek a jelenbe, de ne ugorjunk ekkorát az időben: gimnazista vagy tehát Győrben, az ország egyik legjobb gimnáziumában, s akkor bejelented otthon az anyukádnak, hogy felvételizel Toldy Máriánál Budapesten... Nem volt őszinte az anyukád mosolya, ugye?
– Én még hátrébb megyek az időben. Minden hatéves koromban kezdődött, amikor az óvodából engem küldtek verset mondani az általános iskolába. Szerettem a szereplést, most a nagyobb kisfiamon látom, hogy mennyire nem szokványos, ha egy hatéves kisgyerek egy egész iskola előtt mond verset az elsősök nevében. (Őt ugyanis semmi pénzért nem tudtuk volna tavaly erre rávenni.) Visszatérve az anyukámra, neki volt ideje megszokni s elfogadni az évek során, hogy a lánya már nem változik, nem növi ki: színész akar lenni. Alaposságára jellemző, hogy mire elengedett, már utánanézett annak, hogy a Toldy-stúdióba nagyjából nyolcvan jelentkezőből vesznek fel hármat. S ő tényleg jó matekból – közgazdász –, így ki tudta számolni az esélyeimet. Más dolog, hogy felvettek. Próbált persze meggyőzni, hogy ne az érettségi évében tegyem ezt, hanem várjak egy kicsit. De mindig olyan voltam, aki azonnal akarta azt, amit a fejébe vett.

– És ezt elfogadta a leendő új középiskolád igazgatója is?
– Áh! Vagy húsz helyen próbálkoztam, de nem vettek át. Hiába jöttem egy jó nevű gimnáziumból, jó átlaggal, mégis csak negyedikes – vagy a mostani rendszerben tizenkettedikes – voltam, aki azt hajtogatta, hogy színésznő szeretne lenni. Végül a Madách-gimnáziumba vettek fel, ahol az igazgatónő rámutatott egy falra, rajta csomó ismert névvel és fotóval. Azt mondta, lehet, egyszer én is ide kerülhetek, neki megér annyit, hogy megvárja, hogy így lesz-e.


– Akkor találkoztunk – már Pesten –, amikor te a színművészeti főiskolán a Horvai–Máté osztályba jártál. Egek: nagyon más voltál, mint addig.
– Mit tagadjam, az valóban a „művészi bedőlés" időszaka volt. A legkeményebb prózai osztálynak számítottunk, mert igen: prózai szakra felvételiztem, s oda is vettek fel. Zsolt később mesélte, hogy a kulcslyuk szeműre festett „művésznőben" már látta a szép lányt, s egyfajta küldetéstudata lett, hogy megmentsen... Tényleg ő volt az, aki fényt vitt akkor az életembe, s megtanította, hogy a művészet nem az állandó „depresszióról" szól.

– Ha a diploma után olyan szerződést ajánlanak, ami több prózai lehetőséget ad, lehet, hogy maradsz a Vígben és Csehovot játszol? Ahelyett, ami történt, vagyis hogy elszerződsz zenés, külföldi színházhoz.
– Én nem akartam választani, azt hittem, hogy a kettő mehet együtt. A szemem előtt ott volt Maryl Streep, Glenn Close, Barbra Streisand – mind jól énekel és jó színészek is. Az ő példájukat szeretném követni most is, de az tény: éneklés nélkül nem tudnám elképzelni sem a pályámat... sem a létezésemet.

– Sok éve láttam egy portréműsort a tévében, amelyben két végzős, leendő színészt mutattak be: az egyik te voltál, a másik Hujber Ferenc. Ti voltatok az évfolyam üdvöskéi?
– Nem. Horvai tanár úrnak Gyuriska János volt a favoritja, Máté Gábornak pedig Nagy Ervin, akivel most is együtt dolgozik a Katona József Színházban. Azt, hogy a szakma mit gondolt az osztályunkról, nem tudom. Burokban éltünk.

– Lassan te is tizenöt éve a pályán vagy. Ha akkor, ott, a műsor után aláíratják veled, hogy ennyi idő múlva ott tartasz, ahol most vagy: aláírod?
– Nem könnyű a válasz. Akkor én azt gondoltam, hogy elmegyek külföldre és kint is maradok – ez is történt, egy ideig. Az én döntésem volt, hogy hazajöttem, azóta is azt vallom, hogy hagyni kell a dolgokat, mert megtörténnek. Most is nagyon rettegnék aláírni valamit. Valószínűleg ezért nem is voltam soha, semmilyen színházban tag – szeretem, hogy nem tudom, mi történik majd velem a jövőben.

– De elégedett vagy a mostani életeddel?
– Igen. Az utóbbi pár év nagyon jól sikerült. Részben azért, mert a közönség is megismert, de azért is, mert sorra jöttek a jobbnál jobb feladatok.


– Havas Henriket leszámítva az arcodat bizony felismerik már az emberek. Milyen ez?
– A Havas-műsorban a Tanár úr csipkelődése valószínűleg koncepció volt. Sokaknak rémlik a nevem, az arcom... aki pedig megismer, az tulajdonképpen gratulál vagy örömmel fogad. Ez jó.

– Számított nyilván ebben, hogy olyan színházban is játszol – nevesül az Operettben –, ahol a színészeket felépítik.
– Igen, felépítik, de nem engem. Polyák Lilla a Madáchban lett ismert. Nem titok és nincs már bennem rossz érzés emiatt, de az Operettben az igazgató megmondta, hogy nem leszek a színháza arca, mert túl sokfelé járok fellépni. Márpedig én a feladatokat néztem, ezért mentem a Madáchba is játszani.

– Ha már Madách Színház: Anna Karenina vagy a Monthy Python-humorra épülő Spamalot?
– Anna Karenina. A szívem csücske.

– Csináljuk a fesztivált?
– Nagyon szerettem. De most nincs folytatása. Furcsa is, mert Magyarországon kéthavonta indul egy tehetségkutató...

– Ha tizenöt éve lett volna egy Megasztár, lehet, hogy a pályád ott indul, s teljesen más irányt vesz?
– Nagy lehetőséget ad egy ilyen műsor, az biztos. Elsősorban azoknak, akik nem ismertek a szakmában. De azt is látni, hogy szinte ugyanolyan gyorsan el is tűnik a nevük a köztudatból, mert jön az újabb széria az újabb döntősökkel... Azt tudom, hogy színészként ilyen megmérettetésre már nem vágytam volna, s most, hogy a válasszal végiggondoltam az elmúlt éveket, ki merem mondani: jó, hogy a másik utat választottam, vagyis hogy megmásztam a ranglétra összes lépcsőfokát. Ha sikeresnek tartanak, az azokért a darabokért, dalokért, lemezekért van, amiket megcsináltam. S amelyekről én is azt mondom, hogy ezek már az enyémek. A bulvárral, a gyors sikert hozó műsorokkal gyorsan magasra lehet mászni, de onnan nagyot eshet az ember.

– Érzed magadon, hogy a siker mókuskerékbe kényszerített, ahogy szinte minden színészt? Vagyis hajtod és számolod az előadásokat, a bemutatókat...
– Furcsa módon fordítva van már: örülök a lazább hónapoknak. Családcentrikus lettem – mindent a gyerekeimen keresztül nézek. Mivel tudom, hogy van elég feladatom, ezért megbecsülöm azokat a hónapokat, amikor kicsit lazább az élet. Épp most mutattuk be az Én, József Attila című darabot, s a premier hetében tudtam meg, hogy a Mary Poppins bemutatója nyár helyett ősszel lesz. A többiek nem örültek ennek, én igen. Úgysem könnyű feladat: olyan családi musicalt kell csinálni, ami a gyerekeket elvarázsolja, s a felnőtteket is leköti. No és szteppelnem is kell...

– Te tudsz szteppelni??
– Még nem. Prózai osztályban erre ugye akkora hangsúlyt nem fektettek. Az eddig szerepeimben is rendre olyan karakterek találtak meg, amelyek nem perdültek percenként táncra. De szeptemberre megtanulom: jobban fog menni, mint a matek.

Olvasóink írták

  • 1. Yucca 2012. május 16. 15:45
    „Szimpatikus, gyönyörű nő, csodás hanggal! Nagyon szeretem!”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Ócskavasnak loptak el egy százezer eurós orgonát

Az orgona értéke körülbelül százezer euró, ócskavasként eladva az összegnek csupán töredékét éri.… Tovább olvasom