Lelki szennyezés: ordítozó főnök, intrikáló kolléga, panaszáradat

 Boldogtalan ország vagyunk

A New York-i Columbia Egyetemen készült, az ENSZ által kiadott 2013-as World Happiness Report boldogsági világjelentés szerint Magyarország a világ 156 országa közül a 110-ik helyen áll (2012-ben 96. volt). Olyan országok előzik meg, mint Vietnam, Nigéria vagy Mongólia. Csehország a 33., Szlovénia 46., Lengyelország az 51. helyen áll.
Talán a látható környezetszennyezésnél is kevésbé kell bizonygatni, hogy van egy láthatatlan is, ami a lelki egészségünket veszélyezteti. Mi magunk okozzuk és szenvedjük el, pontosan, mint a többi szennyezést. Ne csak az erőszakosságra, a sértésekre, a türelmetlenségre gondoljunk, hanem általában mindenre, ami negatív, vesztes érzést okoz, elkerülhető lenne, és mégsem óvjuk meg tőle környezetünket! Semmi nem támasztja alá, de lehetséges, hogy a boldogsági kimutatásokban elfoglalt hátsó helyezésünknek is ilyen egyszerű oka van: nem tudunk vigyázni egymás jó érzéseire.

Az agresszió

Állítólag az agresszió velünk született ösztön. Olyan késztetés, ami mindenkiben megvan, és amelynek a kifejeződését hosszútávon nem lehet megakadályozni, mert akkor „feltorlódik" a szervezetben, és hirtelen, robbanásszerűen jelenik meg. Ugyanakkor nem is véletlenül örököljük, szükségünk van rá az önfenntartáshoz, céljaink eléréséhez. Akkor aki nem agresszív, az céltalan? Vagy örökké elnyomott lesz?
Mindenki találkozott már a munkahelyek Voldemortjával, az agresszív, ordítozós főnökkel. Elsőre nem olyan, mintha azért ordítozna, mert fél, pedig igen. Az ilyen vezető bizonytalan, és képtelen érvekkel követni vagy megelőzni a helyzeteket. Sikerei abból származnak, hogy nem ellenőrzik, beosztottjai előbb-utóbb stratégiát találnak arra, hogy passzívak legyenek és védjék mentális egészségüket.

Nem csak a főnök lehet hülye. Azokon a munkahelyeken, ahol teljesítési teher alatt dolgoznak, a munkatársak között is kialakulnak káros játszmák. Ki ne ismerné a mindig a menedzsmentre hivatkozó kollégát, a mártír beosztottat, aki asztalról asztalra jár a sérelmével, a vészmadarat, aki mindig tutira látja előre a legsötétebb jövőt, a veszélykerülőt, akit mindig a kockázatmentes helyen ér a válság, a béke legnagyobb barátját, aki intrikával járja be a kollégáit, véletlenül meghagyja az előzményt a főnöknek írt levél alatt. De talán már az is elég, ha a kolléga a menedzsment zsargont használja, ezzel lebegtetve fölöttünk a legutóbbi kiosztás kellemetlen emlékét.

A munkahelyen kívül is lehetnek erényeket igénylő feszült helyzetek. Képzeljük magunkat egy zsúfolt élelmiszeráruházba; csúcsidő van, millióan állnak sorban, és egyszer csak megnyitnak egy új kasszát. Ön mit tesz ilyenkor? Az udvariasság látszatát fenntartva beszáll a versenybe? Vagy lenézően tekint az elpárolgó tisztelet közepette helyezkedő embertársakra? Esetleg Ön az, aki derűsen előreengedi azokat, akik nem Önt szeretnék előreengedni?

Aki mindent meghall...

– Gyuszi bácsi, te zsidó vagy?
– Néha, apukám, néha. De nem kell mindig odafigyelni... Aki mindent meghall, hamar meghal.

A fenti párbeszéd a Sose halunk meg című magyar filmben hangzott el, amikor a piacon Pimpi egy adósság miatt sziszegve mondja Gyula után: „Piszok zsidó!"

Hadd idézzünk Bagdy Emőke pszichológus professzor egy interjújából is, amelyben a pedagógusok öngyógyításáról beszél:

-  Úgy néz ki, hogy egymást búsítjuk. Egymást licitáljuk ebben túl, és lelkileg mind padlón vagyunk. A tudományos kutatás azt bizonyítja, ez az interakciós szinkronitás nagyon veszélyes dolog. Ha búsítót mondok, az az üzenet megy az organizmusba, hogy búsak vagyunk, tehát nem érdemes küzdeni. Az immunrendszer rögtön padlóra kerül. Hogy ezt megakadályozzuk, arra jó például a perselyrendszer. A tantestületnek meg kell egyeznie, hogy ebbe belemegy, aztán a következő lépésre is „szerződni" kell. Rokonszenvi alapon párokat kell alkotni, akik vállalják, hogy hetente egy órát mentálhigiénés célból együtt töltenek. Egész héten át minden olyan bosszúságot, gondot le kell írni, amit elmondtak volna, ám akkor pénz került volna a perselybe.  Bizonyított tény, hogy ha engem valami nagyon foglalkoztat, és azt papírra vetem, akkor hatalmas feszültséget tudok objektiválni. Ezáltal az idegrendszerben a feszültségszint csökken, elviselhetővé válik. Hetente egyszer tehát össze kell ülni, fél óra a tiéd, fél óra az enyém, és az, aki hallgat, az tényleg hallgasson. Ezáltal az idegrendszer a béke belső állapotába kerül, amit a jobb agyfélteke átvesz, átsugároz. Tehát az egyik ontja, mondja a magáét, a másik pedig telepíti be ezt a nyugalmi állapotot. Így egyfajta átmosás történik, de ehhez az kell, hogy az egyik ne szólaljon meg, csak figyelmesen hallgasson, bólogasson, vagyis küldje a pozitív, nem verbális üzeneteket. A limbikus idegrendszer úgy fogadja a szemkontaktust, mint a simogatást. Tehát fél óráig kell a listáról mondani a dolgokat. Aztán a másik teszi ugyanezt. Ezt hívjuk ventillációnak.  Ez egy kiszellőztető, támogató lelki munka. ha ezt hetente kölcsönösen megtesszük, akkor - ezt kísérletek is igazolják - még a depressziós beteg is jobb állapotba kerül, tehát gyógyászati hatása is van.

Ön milyen eszközzel védekezik? Írja meg!