Házi Árpád olvasónk az utcasózással foglalkozó témánkat várta:

Az útsózás. Mumus téma, tudom. Sajnos úgy vélem gondosan kerülve van ez a kényes ügy, pedig már sólében úszik a város. Környezettudatos emberként óriási problémának látom ezt az ügyet messze túlnőve a konkrét fizikai-vegyi károkozásán. Miért?

Nyugat-Európa többségében (pl. Ausztria, Svájc, Németország) gyakorlatilag be van tiltva az útsózás. Nem véletlenül. Nem kell környezetvédelmi mérnöknek lenni ahhoz, hogy megértse az ember, a sózás okozta anyagi kár is valószínűleg olyan nagyságrendű (össz korrózió, növényzet pusztulása, út károsítás, cipők stb.), hogy azt nehezen lenne a sózás hiányával túlteljesíteni, és akkor nem beszéltem még az eszmei és egyéb anyagiakkal nem kifejezhető kártételről.

Nem azt mondom, hogy ne legyen csúszás-mentesítés, de van több más jó környezetvédő módszer. Nagyon jó lenne és ajánlatos, ha ezekre a módszerekre felhívnák a figyelmet. A közutak sózását most nem feszegetném, mert az túl nagy falat. De legalább a parkok és járdák sózását be kellene szűntetni, mert az már több mint elavult és maradi, káros gyakorlat.

Hoztak több rendeletet a fás szárú növények védelme érdekében, és ennek a rendeletnek a szankcionálása el is terjedt kb. 2010 után, akkor úgy volt ismeretes hogy 50000 Ft a bírság ha valaki sózza a járdát ott ahol fák is vannak (gyakorlatilag minenhol vannak). Most a közelmúltban kiderült, hogy nem szankcionálja senki ezt a rendeletet, ez gyorsan terjed, és mint egy jó hír, ami felszabadít valami nyomás alól, boldog boldogtalan orrba-szájba szórja a sót újra.

Az a fő gond, hogy az illetékesek (takarítók stb.) attól félnek, hogy őket fogja feljelenteni az aki a csúszós (sótlan) járdán elesik és egészségi károsodást szenved. Ez olyan átkos besúgós időket idéz, röviden szánalmas. Az egész ügy mintegy iskolapéldája, a hazai társadalmi és környezetvédelmi közállapotoknak, a környezettudatosság mint követendő viselkedés hiányának és az anyagiak minden feletti győzelmének.

Nem az a kérdés, hogy rossz e a sózás, hogy van e alternatívája, hanem hogy miként lehet rávenni az embereket és cégeket arra, hogy ne sót használjanak. Az pedig roppant szomorú és aggasztó is, hogy a városvezetés feltételezhetően káros felelőtlenséggel és tehetetlenséggel asszisztál a problémára.

Ha önök tényleg a jövőt megőrzendő környezetvédőkként és környezettudatos gondolkodókként illetve érzőkként olvassák ezt az írást, utánanéznek a problémának és tesznek ezeknek az áldatlan állapotoknak a megoldása érdekében, a lehetőségeikhez mérten. A közhely igaz, beszélni kell róla. Tudom, hogy tökéletes megoldást a teljes tiltás sem hozna (bár messze ez lenne a rövid távú megoldás, rákényszeríteni a lakosságot az alternatív megoldásokra, melyek a közhiedelemmel ellentétben nem okoznak olyan nagy anyagi terhet, mint ahogy káros érdekből azt beállítják), de legalább tájékoztatás szintjén tegyünk valamit.
Köszönettel és üdvözlettel: Házi Árpád